_

Újra a Kelet a trend

A Szovjetunió felbomlása után Moszkva nyugat felé fordult, amelynek hagyományát Putyin elnökként is folytatta, egy darabig legalábbis. Ez lehetőséget adott Washingtonnak, hogy könnyen betöltse az így keletkező geopolitikai űrt Ázsiában, de ahogy Putyinnak sikerült konszolidálnia Oroszországot, a nagy medve visszatért a nagyhatalmak játszóterére, igaz, most már Kínával kell versengenie a térségben. A 2008-as válság megmutatta a Nyugat gyengeségeit, és megerősítette azokat a jóslatokat, hogy a Kelet, és itt elsősorban Kínára kell gondolni, hamarosan túlszárnyalja a világ vezető hatalmát. Az amúgy sem a nyugati értékeket túlságosan nagyra értékelő orosz politikai és gazdasági vezetőség így ismét kelet felé vetette a szemét, még a geopolitikai érdekütközések ellenére is.

A Keletre vezető út

Borisz Jelcin elnöksége alatt az orosz GDP körülbelül 60%-kal esett vissza, ami békeidőkben precedens-nélküli, és ez súlyos következményekkel járt a belpolitikára nézve is, amit fegyveres konfliktusok is tarkítottak. Ennek következtében Oroszország 1998-ra elvesztette szinte minden befolyását a kelet-ázsiai régióban. Putyinnak tehát hatalmas kihívásokkal kellett szembenéznie hatalomba lépésekor, és Moszkva csak azután foglalhatta el újra nagyhatalmi pozícióját, amikor Oroszország immáron legerősebb emberének sikerült stabilizálnia a politikai és gazdasági helyzetet az országban, ami a GDP értékét tekintve 2006-ra történt meg (ekkor érte el ugyanis Oroszország GDP-je az 1990-es értéket).

 

Amíg viszont Oroszország a saját problémáival volt elfoglalva, Ázsia hatalmas változásokon ment keresztül. Hatalmas gazdasági fejlődés ment végbe, és geopolitikai szempontból a régió Kína-centrikusabbá vált. Az 1997-98-as pénzügyi válság gazdasági és politikai terjeszkedésre adott lehetőséget Pekingnek, amit az ki is használt, és egyre aktívabb lett a régióban. Példaként szolgált Kína makacsul független valuta-politikája és a régiónak nyújtott közvetlen segítség is. A kommunista ország fokozatosan növelte befolyását Kelet-Ázsiában, és a legutóbbi válság, csak úgy mint a 90-es évekbeli is lökést adott a törekvéseihez, például a stabilitás érdekében az amerikaitól független pénzügyi rendszer létrehozásához a régióban az úgynevezett ASEAN Plusz Három keretén belül (Kína, Dél-Korea, Japán), valamint Moszkvát is meghívták az ASEAN regionális szervezetbe, amely így lett ASEAN Plusz Egy, de ez inkább politikai, mintsem gazdasági szempontból történt.

A 90-es évek „reformjai” után, ahogy Oroszország fokozatosan visszanyerte gazdasági erejét, és így politikai befolyását is a világpolitikában, Moszkva egyre több figyelmet fordított Kelet-Ázsiára is, ahol az orosz érdek elsősorban a status quo és hatalmi egyensúly fenntartása. Most már azonban nehezebb dolga lesz az orosz külpolitikának, mert amíg a világ legnagyobb országa fejlődési pályára állt, addig Kínának már sikerült maga köré vonzania a régió kisebb államait, amelyek ma már a Kína-központú regionális együttműködést tekintik modellnek az „ellenséges erők” elleni védekezésben. Kína gazdasági fejlődése és politikai esernyője biztosítja a saját gazdaságuk fejlesztéséhez szükséges környezetet. Oroszország ennek ellenére nem bátortalanodott el, és növelni igyekszik szerepét az ENSZ BT és a Sanghaji Együttműködés Szervezetben lévő tagságán keresztül, amire példa az orosz és a kínai külügyminiszter 2007. augusztusi javaslattétele az ASEAN országok biztonsági együttműködésének szélesítése a Sanghaji Együttműködési Szervezet keretein belül.

 

Természeti kincsekben való gazdagsága viszont sokkal egyértelműbben Oroszország számára kedvez, hiszen a kelet-ázsiai régió nettó kőolaj importőr, és gazdasági fejlődésének fenntartásához nagyon fontos, ha nem a legfontosabb stratégiai kérdés az energia biztonság.

Az érintett országok felismerték, hogy Oroszország rendelkezik a legnagyobb gáztartalékokkal, és Szaúd-Arábia után a második legnagyobb olaj-exportőr, és így érdeklődni kezdtek az Oroszországgal való energetikai együttműködéssel kapcsolatban. Moszkva ehhez a Nahodká-ból (Kozmino) induló és Daqing-ing futó olajvezetékek építésével tervez hozzájárulni, ami növelné az energia biztonságot, és ezzel egy időben Moszkva szerepét is a régióban.

Moszkva érdeke, hogy minél nagyobb fokig részt vehessen a regionális integrációban, mégpedig a szibériai és a távol-keleti régióinak fejlesztése érdekében, és ezért próbál elkerülni bármiféle konfliktust vagy destabilizációt a határai mentén, a Koreai-félszigetnél vagy akár a tajvani szorosnál. Oroszország továbbra is az EU-tól Oroszországon és Észak-Koreán keresztül Dél-Koreáig futó vasút-projektről álmodozik, amely növelné a résztvevők közötti bizalmat a gazdasági együttműködés területén. A tajvani szoros körüli probléma közvetve, a Kínával való stratégiai partnerségen keresztül szólhat közbe Moszkva érdekeinek, hiszen az az egész régióra kiterjedő destabilizációt okozhat, és az 1992-es Tajpejjel való gazdasági kapcsolatok fejlesztésének ötletét ennek megfelelően gyorsan elvetették, majd 2000. július 18-án a Pekingi Nyilatkozatban Oroszország a Kínai Népköztársaság kormányát ismerte el Kína egyetlen és hivatalos képviselőjének.

 

Oroszország a politikája alapján nem jelent fenyegetést a régió egyetlen országának sem, és a világpolitikában betöltött szerepének köszönhetően növelheti a régió biztonságát és stabilitását. Moszkvának nincs szüksége semmilyen konfliktusra sem, és nem is szándékozik rendszerváltozást kieszközölni „békés átalakulással” vagy „színes forradalmakkal” egy országban sem, és ezért Oroszországot a kelet-ázsiai régióban egy, a közös gazdasági érdekekre nyitott, mindenféle konfrontáció és ideológiai sztereotípia nélküli megbízható és felelős partnernek tekintik.

Van alternatíva

Habár az orosz külpolitika elsősorban nyugat felé koncentrált, nem hanyagolta el Ázsiát sem teljes mértékben, hiszen fokozatosan fejlesztette a kapcsolatait, különösen Indiával és Kínával a BRIC és a Sanghaji Együttműködési Szervezet keretein belül. 2006-ban változott meg jelentősen a kép: Oroszország addigra visszatért a hagyományos, nagyhatalmi politikájához (amire az elsősorban gáz- és olajexportnak köszönhető gazdasági fejlődés adott lehetőséget). Putyin második ciklusa alatt már világosan kifejtette, hogy ha a Nyugat nem tekinti egyenrangú félnek Moszkvát, akkor van más út is, mégpedig a Kelet.

Oroszország ázsiai külpolitikája az európai ellensúlyaként működik, így helyezve nyomást az öreg kontinensre a Moszkvával való kapcsolatépítésben. Habár ez a szempont kezdi elveszíteni jelentőségét, mert az USA-val és Európával való kapcsolatoktól függetlenül Kína vált Oroszország legerősebb szomszédjává, és annak ellenére, hogy Putyin nem Kína nagy csodálója, és teljes mértékben tudatában van a szomszédos ország fejlődésével járó kockázatoknak, felismerte, hogy a békés és barátságos egymás mellett élésre kell törekedni. Ázsiában nincs még egy olyan növekedési és fejlődési motor, mint Kína, amely amúgy is elengedhetetlen a már említett orosz Távol-Kelet fejlesztéséhez.

Nem úgy, mint Európában, Moszkva még csak most kezd politikai súlyt nyerni Ázsiában. Amennyiben Putyint újra megválasszák, következő ciklusának fő napirendje a Pekinggel való békés egymás mellett élés ideájának továbbfejlesztése lesz.

2006 után jelentősen megélénkült az orosz-kínai együttműködés, és a határvita megoldása után mindkét ország jelentős katonai potenciálja felszabadult más feladatok elvégzésére, amit jelzett a közös orosz-kínai hadgyakorlat is, ahova a világ minden tájáról hívtak megfigyelőket, kivéve az USA-ból. Mindkét ország továbbá igyekezett a Sanghaji Együttműködési Szervezetet egy regionális katonai blokká alakítani, ami elég önbizalmat ad nekik, hogy Washingtontól ütemtervet követeljenek a Közép-Ázsiából való katonai kivonulásról. Oroszország ezekkel a kezdeményezésekkel és lépésekkel egyértelmű jeleket küld Washingtonnak, hogy Kínával közösen egy új hatalmi egyensúly kialakítására törekednek a régióban. Japán és Tajvan maradtak az egyetlen szövetségesei Amerikának.

Az orosz-indiai kapcsolatokat is jelentősen elhanyagolták a Gorbacsov és Jelcin időszakokban, de ezen Putyin második ciklusának elején változtattak. Az új-delhi és a moszkvai csúcsok, valamint az indiai védelmi miniszter moszkvai látogatása 2005-ben újraindította Oroszország és Indiai stratégiai partnerségét. India 2005-ben nyíltan kijelentette, hogy Oroszország az első számú stratégiai partnere és a fegyverrendszereinek forrása, ami így utat adott a közös hadgyakorlatnak. Az orosz elnök cserében nyíltan támogatta India jelölését az ENSZ BT-ben egy állandó székért. A két ország közötti fejlődő kapcsolatok jelzik India az USA-val való stratégiai partnerségének visszaszorulását, és hogy Új-Delhiben is érzékelték Oroszország térségben betöltött szerepének növekedését.

Moszkva Nyugat-Ázsiában is sikeresen bővítette ki szerepét, ami tulajdonképpen stratégiai partnerséget jelent Iránnal, a térség feltörekvő államával. Oroszország jó kapcsolatokat ápol Szíriával is, és Amerika első számú szövetségesével a régióban, Izraellel is. Iránnal kapcsolatban Oroszországnak sikerült elérnie azt, amire a 20-ik század nagy részében törekedett, vagyis jelentős és tartós jelenléte van Iránban, ami Nyugat-Ázsia és az Öböl feletti befolyását is növeli.

 

Szeptember 11-e után Moszkva elnézte a terrorizmus elleni harcra hivatkozó amerikai katonai jelenlétet Közép-Ázsiában, azt remélve, hogy cserében a Nyugat megértő lesz Oroszország csecsen terroristák ellen irányuló harcában. Hamarosan azonban kiderült, hogy Washington szelektív a terrorizmus elleni harc hozzáállásában, és a csecsenföldi helyzetet nem tekintette a globális harc részeként. Moszkva ennek eredményeként hozzálátott stratégiai elsőbbségének helyreállításához a térségben, és ezt elég sikeresen is teszi. Üzbegisztán már bezáratta a területén lévő amerikai légi bázisokat, valamint a Sanghaji Együttműködési Szervezeten belül, Kínával karöltve Oroszország követelte a többi köztársaságban lévő amerikai katonai jelenlét megszüntetésének ütemtervét. Oroszország továbbá aktívan törekszik a FÁK-at felváltó szervezet létrehozásán is, amit bilaterális biztonsági együttműködések hálójaként képzelnek el.

Oroszország újbóli felemelkedése mindig is az egyik legfontosabb kérdés volt az amerikai külpolitika számára, és ezen belül is Moszkva ázsiai törekvései aggodalommal töltik el Washingtont, amely a térségben több mint egy évtizedig élvezte az egyetlen szuperhatalom szerepét, amit a következő években mind Oroszország, mind Kína fenyegetni fog, és együttműködve még inkább megszorongathatják az Egyesült Államokat. A gazdasági fejlődés után már csak idő kérdése volt, hogy mikor éled újjá a hagyományos orosz külpolitika, ami az elmúlt pár évben meg is történt, és most már az egypólusú világ ellen dolgozik, különösen az ázsiai régióban. Egyes szakértők szerint a növekvő orosz erő, kiegyenlítve az amerikait, hozzájárul egy egészségesebb nemzetközi rendszer kialakulásához.

Tóth I. Dávid

Felkapott hírek

Friss hírek

A honlap további használatához kérjük fogadja el a sütik használatát. További információt adatvédelmi tájékoztatónkban és a sütik kezelésére vonatkozó tájékoztatónkban talál.

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás