Két évtizede a háború árnyékában

20 évvel ezelőtt, 1991. november 18-án esett el Vukovár, mely mára a horvát függetlenségi harcok egyik legjelentősebb szimbólumává vált. A város, melyet ma is csupán a Duna választ el Szerbiától elsők között élhette meg a délszláv háború borzalmait. A település végül három hónapnyi ostromot követően a Jugoszláv Néphadsereg és az atrocitások többségéért felelős szerb szabadcsapatok kezére került, azonban a történelem bebizonyította, hogy a helyiekből verbuválódott mindösszesen 2000 védő jelentős hányada nem hiába áldozta életét a szabadság és a haza oltárán.

A vukovári ostrom az első, s Horvátország szempontjából talán a legfontosabb volt azt követően, hogy Zágráb 1991 nyarán kikiáltotta függetlenségét. Az ebből a városból érkező felvételek ugyanis elsőként indították el az úgynevezett CNN-effektust, mely később az Eszékről és Dubrovnikból érkező hírekkel együtt oly mértékű szimpátiát biztosított a horvát nép számára, hogy az egyébként sokáig Jugoszlávia egységéért tevékenykedő nyugati hatalmak többsége kénytelen volt felhagyni eredeti törekvéseivel.

A maroknyi védő három hónapig tartó ostromot követően vesztette el a várost, ahol a súlyos túlerőben lévő szerbek 1624 halottat, köztük 86 gyermeket, 2500 sebesültet és porig rombolt épületeket hagytak maguk mögött. Ezen felül mintegy 7000 főt – katonákat és civileket vegyesen – hurcoltak magukkal szerbiai táborokba, valamint a harcok előtt még 44 000 lakosú megyeszékhely 22 000 horvát és nem szerb nemzetiségű lakosát űzték el otthonából.

Még mindig kísért a múlt

A város két évtized távlatából is magán viseli az egykori harcok sebeit, s ezek a sebek nem csupán a külsőségekben, a szétlőtt házakban, a mindenütt felfedezhető lövedék és repesz okozta nyomokban, illetve a külterületeken az odalátogatókat aknák okozta veszélyre figyelmeztető táblákban érhető tetten. A lelki sebek könnyedén felfedezhetőek az utcán bámészkodó emberek tekintetében, a majd minden házon fellelhető emléktáblákban, vagy akár a városba vezető út mentén kiállított harckocsi roncsában is, mely előtt a horvát lobogóról már jól ismert piros-fehér sakktábla motívum köszön vissza ránk egy az éjszaka fényében villódzó mécsesekből kirakott mozaik képében.

Ugyanakkor az is jól szemlélteti az elmúlt évtizedek viszontagságait, hogy azon sem kell csodálkoznunk, ha egy-egy romos épület ablakában a szerb zászlót véljük felfedezni. Igen, Szerbia jelképét egy olyan városban, mely önmagában is horvát szimbólummá lett 1991 késő őszén, de a függetlenségi harcban elesett áldozatok talán legfőbb szimbóluma is itt található. Az a víztorony, mely a Duna partján magaslik a város fölé, magán tucatnyi tüzérségi lövedék nyomát viselve, valamint azt a horvát nemzeti lobogót, ami már a legcsekélyebb szélben is jól láthatóan mutatja a folyam túlpartján élő közösségnek, hiába ortodox a városlakók 33 százaléka ma is, ez már Horvátország. S talán nem is a fegyveres konfliktusokat lezáró békeszerződés vagy a városba lassacskán vissza-visszatérő menekültek tették azzá, hanem maga a háború.

Az a háború, melyet nem csupán szerbek és horvátok vívtak egymással, hanem az egykori Jugoszláviában a Duna jobb és bal partján élő magyarok is, akiknek addigi közös sorsát éppen ez a folyó választotta ketté 1991 őszén.

Mátraházi Tibor

Mátraházi Tibor

Felkapott hírek

Friss hírek

A honlap további használatához kérjük fogadja el a sütik használatát. További információt adatvédelmi tájékoztatónkban és a sütik kezelésére vonatkozó tájékoztatónkban talál.

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás