Válságrekord: Belgiumnak egy éve nincs kormánya

Éppen egy éve tetőzött az a politikai patthelyzet, melynek eredményeként máig képtelenek az új kabinet felállítására a szunnyadó belga közélet szereplői. Yves Leterme kereszténydemokrata miniszterelnök zavaros kormányalakítási kísérletek sorozata után tavaly áprilisban lemondott posztjáról, pár nappal azután, hogy a flamand liberálisok  felrúgták az ötpárti koalíciót. A szakítás oka a nagyobb önállóságra törekvő flamandok által sürgetett intézményi reformokról és a Brüsszel környéki flamand karima, a Brüsszel-Halle-Vilvoorde régió felosztásáról szóló tárgyalások kudarcában keresendő. Az előrehozott júniusi választások óta a holland nyelvű flamandok és a franciaajkú vallonok továbbra sem jutottak egyezségre az államreform kérdésében.

A hagyományosan konszenzusra törekvő belga politikai kultúra ellenére a kereszténydemokrata vezér bicskája 2007-es kormányalakítási megbízatása óta már sokszor beletört a flamand-vallon egyezkedésbe. Mint ismeretes, a szövetségi államban kormány többpárti, holland- és francia ajkú pártokat is magában foglaló koalícióval alkotható. Leterme többször próbálkozott kormányzóképes szövetség létrehozásával, ám ez sem 2007 augusztusára, sem novemberre nem sikerült. 2008 márciusában végül kormányt alakított, amely már nem ünnepelte meg egyéves születésnapját sem; a miniszterelnök annak gyanújába keveredett, hogy kormánya nyomást gyakorolt a fellebviteli bíróságra a Fortis bankbiztosító csoport megmentése körüli jogvitában. Utódja egyben párttársa, a kereszténydemokraták régi vezérkarához tartozó Herman van Rompuy képviselőházi elnök. Őt azonban 2009 novemberében az Európai Unió első emberévé választották, így Leterme ismét lehetőséget kapott arra, hogy tető alá hozza a központi hatalmat tovább gyöngítő államreformot. Amikor 2010 áprilisára ez ellehetetlenült, visszaadta megbízatását.


Vallónia, a „kővel megrakott hátizsák”

Belgium kisebb területű, de össznépességének mintegy hatvan százalékát adó, többségében holland nyelvű Flandria nehezményezi, hogy a jóval gyengébb gazdasági teljesítménnyel és nagyobb munkanélküliséggel bíró déli Vallónia lényegesen többet vesz ki a közös szociális ellátórendszerekből, mint északi szomszédja.  A prosperáló, többségében francia ajkú Flandria szélesebb körű autonómiát szeretne, a központi hatalom nyelvi közösségek javára történő decentralizálása mellett kardoskodik, amellyel többletjogokhoz jutnának a foglalkoztatáspolitika, a társadalombiztosítási rendszerek és a társasági adózás területén.

A flamand-vallon viszonyt mérgezi Brüsszel és az annak környékén fekvő települések problémája (Brüsszel-Halle-Vilvoorde – BHV) is, amely a régió népességének rendkívül heterogén összetétele révén válik igazán fajsúlyos kérdéssé. A terület hivatalosan Flandria része, ám a brüsszeli körgyűrűben igen jelentős számú francia ajkú vagy egyéb idegen nyelvet beszélő él. A harmincöt település közül hatban a nem holland anyanyelvű lakosság aránya eléri, sok helyütt meg is haladja a harminc százalékot. Az itt élők részleges nyelvi autonómiát kapnak a flamand hatóságoktól, ami azt jelenti, hogy ezen települések általános iskolái egyénileg dönthetnek arról, a holland vagy a francia nyelvet tekintik elsődlegesnek az oktatásban, továbbá a polgárok hivatali ügyeikben használhatják a francia nyelvet.

Az 1962-ben kötött megállapodás értelmében az országot három egynyelvű (holland, francia és német) és egy kétnyelvű (Brüsszel) régióra osztották, egyúttal bevezették a területi elvet is. Ennek értelmében az adott terület nyelve egyben a közigazgatás, az oktatás és az igazságszolgáltatás hivatalos nyelve is. Ahogyan azonban Brüsszel az elmúlt évtizedekben az Európai Unió fővárosává cseperedett, a városban és környékén is érezhetővé vált az erőteljes frankofón és idegen nyelvű hatás. Egyre több nem holland ajkú polgár él itt, ám a fent kimondott alapelv értelmében ez – a részleges francia nyelvi autonómián kívül – ez semmit sem jelent. A terület Flandria része, tehát a gyakorlatban a holland nyelv az elsődleges. A területi elvet az Alkotmányban is rögzítették, módosítása szövetségi szinten kétharmados többséghez kötött. A flamand politikusok szemében szálka a területi elv bárminemű módosítása, ezért nem sok esély mutatkozik a jövőbeni változásra. A kérdést árnyalja a tapasztalatok hiánya is. A nyelvi határ holland és francia oldalán egyaránt olyan politikusok töltik be a vezérszónoki szerepet, akik nem szereztek kellő gyakorlatot a két közösség közötti tárgyalásokban.

Brüsszel-Halle-Vilvoorde külön érdekessége, hogy az itt élők egyaránt szavazhatnak holland és francia nyelvű pártokra, nem csupán a kétnyelvű, hanem az egynyelvű választókerületekben is, tehát a francia nyelvű párok indulhatnak a választásokon a holland nyelvű térségben is. A flamandok megszállottan ragaszkodnak a BHV kettéosztásához, aminek tétje, hogy a hozzátartozó települések francia ajkú kisebbsége nem szavazhatna többé a Brüsszelben listát állító vallon pártokra. A vallonok már-már hajlandóak lennének szemet hunyni a status quo megváltoztatása felett, cserébe viszont azt kérnék, hogy csatolják Brüsszelhez azt a négy szomszédos flandriai települést, ahol régóta dominál a francia többség, de a flamand hatóságok minden eszközzel igyekeznek korlátozni nyelvhasználatukat. A másik vallon alternatíva egy, a Brüsszelt Vallóniával összekötő folyosó létrehozása lenne.

Állam az államban: Brüsszel

Egy 1989-ben kötött flamand-vallon megállapodás alapján a városban mindkét nyelvi közösség gyakorolhatja saját hatáskörét az oktatás, a kultúra, az egészségügy, illetve a szociális ellátórendszer területén. A hollandot anyanyelvként használók a lakosság mindössze tíz százalékát teszik ki, a francia nyelvet preferálók aránya ellenben ötven százalék körül mozog. Napjainkban az itt élő lakosság felét is meghaladja a külföldi vagy külföldi származású belga állampolgárok számaránya, ezért egyre inkább körvonalazódni látszik, hogy a társadalom nyelvi és kulturális sokszínűsége összeegyeztethetetlen a francia és a holland nyelv képviseletén alapuló politikai és közigazgatási rendszerrel.

Brüsszelt a flamandok egyértelműen Flandria részének tekintik, ám a multikulturális európai főváros elvesztését a vallon oldalon állók sem néznék tétlenül. A városlakó holland és francia anyanyelvűek identitása túlmutat a nyelvi determináltságon, ők elsősorban belgaként definiálják önmagukat. Brüsszel mindenképpen abban érdekelt, hogy az alkotmányos reformokról szóló kétoldalú tárgyalások eredőjeként a szövetségi államtól elvont jogosítványokat a régiók vegyék át. Annak ténye, hogy a flamandok ezen hatásköröket a nyelvi közösségeknek delegálnák, Brüsszelt válaszút elé állítaná.


A szappanopera folytatódik

A koalíció összeomlását követő előrehozott választások sem hoztak gyógyírt az évek óta húzódó problémákra. A választások győztese flamand oldalon az évek alatt megerősödő, nacionalista jelszavakat hangoztató minipárt, a magát liberálisnak aposztrofáló Új Flamand Szövetség (N-VA) volt, Vallóniában pedig a frankofón szocialisták (VLD) törtek előre. Az N-VA első embere, Bart De Wever úgy beszél Belgiumról, mint egy mesterségesen fenntartott államalakulatról, s meggyőződése, hogy a hosszú időn át rabigában élő flamandok jogot formálhatnak a francia kultúrával szembeni önvédelemre, továbbá asszimilálhatják Brüsszelben letelepedett franciákat. A párt hirtelen jött népszerűsége csak tovább lazított a flamand-vallon kapcsolatokon, az álláspontok távolodtak, s még a 2010 júliusától esedékes belga uniós elnökség idejére sem sikerült kormányt állítani, ezért Yves Leterme ügyvezető kormánya továbbra is hivatalban maradt.

A zökkenésmentes EU-elnökség titka a tizenegy korábbi alkalommal megszerzett rutinnak tudható be. A nacionalista felhangok és a politikai megosztottság dacára Brüsszel képes volt alárendelni helyi politikai érdekeit a közösségi céloknak és feladatoknak. Az uniós intézmények többségének fizikai jelenléte tovább könnyített a belgák helyzetén. Belgiumban  – a kelet-közép európai államok politikai kultúrájától némiképp eltérően –  könnyedén megszülettek a napi, operatív döntéseket lehetővé tevő kompromisszumok, a Közösség egyik alapító tagja nem tehette ki magát a politikai holtpontból és a csatározásokból adódó presztízsveszteségnek Európa színpadán. Az sem jelentett különösebb problémát, hogy némely uniós miniszteri tanácsüléseken a belga szövetségi miniszterek, másokon a regionális tárcavezetők vitték a prímet. A tapasztalt politikusok közreműködésével zajló belga elnökség ideje alatt gyakorlatilag jelentéktelen kérdéssé vált a kormánytöbbség mérete.

Egyre többen vélik úgy, hogy az unalmassá váló sokfelvonásos belga szappanoperában némi vérfrissítésre volna szükség. A flamand liberálisok vezéralakja – a flamand függetlenséget szimbolizálandó – nem kívánt kormányfői babérokra törni, ám a mellékelt ábra szerint a vallon szocialisták monarchiában mélyen hívő első embere, a kiváló tárgyalási képességéről is ismert, olasz felmenőkkel rendelkező Elio Di Rupio személye sem volt elég a megegyezéshez. Februárban francia és holland ajkú polgárok együtt ünnepelték a kormány válságának rekord hosszúságát, de a holtpontról ez sem jelentett elmozdulást. Sokat sejttetnek egy, a közelmúltban végzett közvélemény-kutatás eredményei, amelyek szerint a belga lakosság mindössze harminchat százaléka hisz a föderációs modell fenntarthatóságában. A sokszor éles nacionalista, Flandria függetlenedését sürgető felhangok ellenére egyelőre úgy tűnik, nem eszik olyan forrón a kását; a konszenzusteremtés régi hagyományának figyelembevételével Flandria egyoldalú kikiáltása és Belgium megszűnése valószínűtlen opció.

Böröczk Anita

Felkapott hírek

Friss hírek

A honlap további használatához kérjük fogadja el a sütik használatát. További információt adatvédelmi tájékoztatónkban és a sütik kezelésére vonatkozó tájékoztatónkban talál.

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás