_

Lepanto: a törökök elfeledett ütközete?

Az 1566-os szigetvári győzelem magyar és török szempontból is meghatározó eseménnyé vált a történelem folyamán. Ugyan a török csapatok győztesként vonultak le a hadszíntérről, I. Szulejmán császár elestével azonban egy olyan uralkodó került a birodalom élére, akinek nevéhez a dicső nagyhatalom hanyatlását kötik, annak ellenére, hogy II. Szelim a tehetséges Sokollu Mehmed Pasa nagyvezírre bízta az ország közvetlen vezetését. Az oszmán seregek vereséget szenvedtek Oroszországtól, később 1571 sikerekkel kecsegtette a Fényes Portát Ciprus és Tunisz megszerzésével, ám a lepantói csata végül gátat szabott az oszmánok további nyugati terjeszkedésének.

Ciprus bevételével az oszmánok egy olyan kereskedelmi és geopolitikai gócpontot kebeleztek be, amely addig Velence irányítása alatt állt, és amelynek elvesztése arra sarkallta a pápát, hogy Spanyolország, Velence, Genova, Toscana, Savoya, Urbino, Párma és a Máltai Lovagrend együttműködésével létrehozza a második Szent Ligát 1571. május 25-én. Az elsőt még II. Fülöp apja, V. Károly („birodalmában sohasem nyugszik le a Nap”) idején hozták létre, szintén az oszmánok ellen. Ez a minta meghatározó volt 1571-ben. A Liga tagjai közt sok volt az érdekellentét, de egy ilyen grandiózus célért hajlandóak voltak összefogni.

A szövetség célja Ciprus szigetének visszaszerzésén túl az észak-afrikai és szentföldi területek visszahódítása volt. szentföldi hadjárat mint cél irreális volt, de ideológiailag fontos. A lepantói csata gyakorlatilag egy keresztes háború egy ütközete, és annak évszázadokkal korábbi sikerei még a 16. században is bírtak mozgósító erővel (pl. Dózsa-féle felkelés). (A Szent Liga név is erre utal.)

V. Pius pápa a szövetséges flotta főparancsnokává Don Juan de Austriát választotta, II. Fülöp spanyol király tapasztalt féltestvérét. Az ibériai uralkodó természetesen a  Szent Liga csapatainak győzelmét kívánta, ám mindent megtett azért, hogy testvére mozgásterét és döntési kompetenciáit korlátok közé szorítsa.

Az 1571. október 7-ei ütközetben az oszmánok 328 hajója – köztük 208 gályája, közel 77 ezres serege, amely mintegy 10 ezer janicsárból, 50 ezer evezősből és katolikus rabszolgákból állt, szállt harcba a Liga hat galeaszával és 200 gályájával, amelyeken mintegy 40 ezer evezős, tengerész, több mint 28 ezer katona, lovag teljesített szolgálatot (habár az ütközetben résztvevő hajók és harcosok számával kapcsolatban megoszlanak a források). A hajóhadak három részre osztva feszültek egymásnak, és súlyos veszteségek árán ugyan, de a Liga flottái aratták le mindhárom ütközet babérjait. A siker több tényezőnek volt köszönhető: a stratégiának, és a hajók technikai felszereltségének.

A Szent Liga megnyerte a csatát, de a szövetség nem tudta kamatoztatni ezt a sikert: a keresztény világot az érdekellentétek és a nagyhatalmi erőviszonyok szekértáborokra osztotta. (Sőt, a törökök a következő években revánsot vettek az új kapudánpasa, a Lepantóból megmenekült kalózvezér, Kilidzs Ali vezetésével.)

Mindennek ellenére az európai kultúrkörben a tudományos és művészeti élet nagyjai számos emléket állítottak az eseménynek, amely a kereszténység iszlám felett aratott győzelmeként (is) nyert értelmezést. Az oszmán történetírásban viszont meglehetősen kevés és szűkszavú írásos anyag maradt fenn az ütközetről, azok is inkább a csata anyagi, emberi vetületéről szólnak, mintsem elemzések lennének, amelyek történelmi kontextusban elemeznék a harc eseményeit. Ezek az elemzések leginkább mellőzik a kritikai hangot, ugyan némely rámutat arra, hogy az oszmán flotta főparancsnoka, Ali Pasa nem volt kellően képzett és tapasztalt a a pozíciójához, ám a szultánt, aki őt kinevezte a posztra, nem éri kritika. Onur Yildirim történész szerint a lepantói összecsapás nem kapott olyan figyelmet és nem került olyan széles körben feldolgozásra a török kultúrában, mint Európában. Yildrim ennek okát részben abban látja, hogy a Lepantót megelőző és követő győzelmek sorából az ütközet meglehetősen kilógott, így inkább egy anomáliának vagy balesetnek tűnt, amelyet egy, a haditengerészet terén nem eléggé tapasztalt parancsnok hibás tervezése okozott.

Maga az ütközet körülményei sem voltak túl szerencsések oszmán részről: a hadsereget finanszírozandó különadók sorát nyögő lakosság forrásai elapadtak, a mezőgazdaság egyre kevésbé biztosította a megélhetést, ezért vidékről a városba indult el egy migrációs hullám, amely veszélybe sodorta a birodalom élelmiszerellátását. A hadseregben problémát jelentett a toborzás, az utánpótlás biztosítása is. A Lepantóba érkező had nagy része maga mögött hagyta a sereget az időjárás viszontagságai miatt és az élelmiszerhiánytól tartva. Az oszmán vezetés nem lépett fel ez ellen, mivel nem látta valós esélyét egy ütközetnek a Szent Ligával. A lepantói csata következményeképp az Oszmán Birodalom expanziója nem torpant meg, ám a Porta újragondolni kényszerült terjeszkedési politikáját, ezzel együtt a Mediterráneum vizeinek vallási felosztása is megszilárdult: keleten a muszlimok, míg nyugaton a keresztények befolyása alatt maradt.

A cikk megírásában nyújtott segítségért külön köszönet illeti Fekete Bálintot.

Győri Hajnalka

Felkapott hírek

Friss hírek

A honlap további használatához kérjük fogadja el a sütik használatát. További információt adatvédelmi tájékoztatónkban és a sütik kezelésére vonatkozó tájékoztatónkban talál.

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás