Miért ennyire szegény az ország?

Milyen folyamatok állnak annak hátterében, hogy a jelentős rézkinccsel rendelkező Zambia adottságait nem tudta megfelelően kihasználni, és a mai napig a világ egyik legszegényebb országa?

Zambia gazdaságtörténete összefonódik a rézkitermeléssel, hiszen az ország északi részén található a „rézövezet” (Copperbelt), a világ egyik jelentős rézkitermelő helyszíne. A tizennégymillió lakosú, tengeri kijárattal nem rendelkező dél-afrikai ország egyike a világ legjelentősebb rézkitermelőinek.

1964-ben, függetlensége elnyerésekor Zambiában volt a legmagasabb az egy főre eső jövedelem szubszaharai Afrikában (igaz, ez meglehetősen egyenlőtlenül oszlott el a társadalom tagjai között), annak köszönhetően, hogy 1959-ben a világ rézkitermelésének 15 százaléka innen származott. Ahogy a mondás tartja: „Zambia rézkanállal a szájában született.” Azonban míg a függetlenség elnyerése utáni években áldásnak tűnt a réz kitermelésére épülő gazdasági növekedés, a rézpiac összeomlásával és a réz árának meredek és tartós zuhanásával a hetvenes évektől kezdve egyre nehezebb helyzetbe került az ország. Napjainkban évek óta tartó dinamikus növekedés mellett (amely ismét a réz árának emelkedéséhez köthető) is a népesség több mint 60 százaléka szegény, az emberi fejlettségi mutató tekintetében Zambia a 141. helyen áll (a Human Development Report 2014 alapján), 2013-ban a lakosság negyven százalékának nem volt közvetlen hozzáférése tiszta vízhez, a nők közel kilencven százaléka írástudatlan, az egy főre jutó GDP mintegy 1500 dollár évente.

De mi lehet az oka annak, hogy Zambia 1964-es relatív előnyös helyzete ellenére a mai napig ennyire szegény? Hiszen a különböző népcsoportok egész jól kijönnek egymással, az ország fejlődését nem zavarta meg egy véreskezű diktátor uralma sem, és a jelenlegi elnököt is demokratikus úton választották. Az alábbiakban néhány fontosabb nemzetgazdasági jellegzetesség felvillantásával Zambia szegénységének és lassú fejlődésének okaira igyekszünk rávilágítani.

A bányavállalatok elérik, amit akarnak

A zambiai szegénység többek között a függetlenség utáni évtizedek gazdaságpolitikai döntéseire vezethető vissza. A függetlenség elnyerése után Zambiát is utolérte a nyersanyag-nacionalizmus hulláma és állami kezekbe került a rézbányászat nagy része. Ez az időszak azonban egybeesett az alacsony réz-árakkal, ami nehéz évtizedeket eredményezett. Ráadásul az állami tulajdonban lévő Zambia Consolidated Copper Mines fénykorában 65.000 dolgozót alkalmazott, a nagyobb bányavárosokban költséges infrastruktúrát épített ki (megszervezte a szemétszállítást, csatornákat épített, egészségbiztosítási rendszert hozott létre a bányában dolgozók és családjaik számára). Az állami bányavállalat iskolákat, kórházakat, utakat is épített Kitwében, a rézbányászat legfontosabb városában. Ezek a költségek az alacsony rézárak mellett oda vezettek, hogy 1996-tól kezdődően a kormánynak fokozatosan el kellett adnia a rézbányákat. Napjainkban a rézbányászat ismét teljes mértékben magánvállalatok kezében van.

Ezek a multinacionális vállalatok igyekeznek a számukra legkedvezőbb feltételeket kialkudni a zambiai vezetéstől: számos vállalat még 2013-ban is csak 0,6 százaléknyi bányajáradékot (a kitermelt nyersanyag értéke után fizetett járadék) fizetett az államnak. Míg az 1960-as években az állami bevételek 59 százaléka a rézbányászat miatti adókhoz kötődött, ez 2000-ben már csak 5 (!) százalék volt az extrém módon befektetőbarát üzleti környezetnek köszönhetően. Időközben a kormány is „észbe kapott”, és 2014-ben a bányajáradékot 6 százalékra emelte, 2015. január elsejétől pedig a külszíni bányáknak már 20, a föld alatti nyersanyagokat kiaknázóknak 8 százalék járadékot kellett fizetni. Erre a drasztikus emelésre azonban a külföldi kezekben lévő bányák sok esetben úgy reagáltak, hogy tevékenységük felfüggesztésével fenyegették a zambiai vezetést. Kompromisszumos megoldásként végül mind a külszíni, mind a föld alatti bányászatra egységesen 9 százalékos bányajáradékot állapított meg az ország. Számos bányászati szakértő azonban kiemelte, hogy a kiszámíthatatlan üzleti környezet riasztó hatást gyakorolt a befektetni vágyókra, és sok rézkitermelő az utóbbi években inkább a szomszédos Kongói Demokratikus Köztársaságban próbál szerencsét.

A bányavállalatoknak a rézkitermeléshez földet is kell vásárolniuk, a földszerzés folyamata pedig több szempontból is problémás volt Zambiában. A föld 94 százaléka tradicionális földnek számít, azaz habár élnek rajta emberek, akik gazdálkodnak, állatot tartanak, de nem tulajdonolják a földet. A föld tulajdonjogának átruházásáról 2013 decemberéig a falufőnök dönthetett. Habár most sokak szeme előtt egy hagyományos afrikai törzsfőnök képe jelenik meg, a zambiai falufőnökök nagyhatalmú üzletemberek, akik fizetést kapnak az államtól, öltönyben járnak és sokszor Lusakában, a fővárosban élnek. Ha egy multi új területet szeretett volna használatba venni bányászati céllal, akkor általában nagyszabású ígéreteket tett a falufőnöknek iskola, kórház, csatornahálózat kiépítésére, helyi adó fizetésére (amelyet szintén a helyi közösség életkörülményeinek javítására lehet használni). A kedvező kilátások reményében a falufőnök egyéni elbírálás alapján még több földet is ítélhetett a cég számára, mint az átlagosan engedélyezett 250 hektár. A döntés a falufőnök írásbeli támogató nyilatkozatával megyei szintre került, ahonnan felügyelőt küldtek a helyszínre ellenőrizni, hogy kulturális szempontból fontos-e az adott terület, használják-e földművelésre/gazdálkodásra. Ha a felügyelő úgy ítélte meg (és a multicégek általában anyagiakat nem kímélve igyekeznek őt meggyőzni), továbbította a tulajdonátruházás kérését a Földművelésügyi Minisztériumba, ahol jóváhagyták a kérést. Így ment át a tradicionális föld magántulajdonba. A számtalan visszaélésre való tekintettel a zambiai kormány 2013 decemberében azonnali hatállyal betiltotta a falufőnökök döntési jogát a tradicionális földek átadásáról.

A falufőnök–felügyelő–miniszter láncolattal az volt a probléma, hogy túlságosan nagy hatalom futott össze egyetlen ember kezében. Egyedül a falufőnök döntött arról, hogy támogatja-e a földszerzési javaslatot, majd a felügyelő is önállóan döntött arról, hogy kulturálisan  vagy gyakorlati szempontból fontos-e az adott terület. A gyakorlatban az történt, hogy amint a bányászvállalat megkapta az engedélyt, azonnal adókedvezményeket próbált kialkudni a kormánytól, a falufőnöknek szóban tett ígéreteket a gyenge államhatalom pedig már nem kérte számon a bányászvállalattól.

Habár a zambiai törvények előírják, hogy a földjükről kitett zambiaiakat megfelelően kártalanítani kell, a közösségnek a helyi önkormányzat segítségével kell a cég képviselőivel tárgyalnia a kártérítés mértékéről. A föld értékét kormányzati kárbecslők mérik fel, azonban erre nincs objektív tényezők alapján meghatározott, standardizált eljárás. Minden minisztérium, minden helyi önkormányzat másképp állapítja meg a föld értékét, és a bányászvállalatok igyekeznek mindig ahhoz a becslőhöz fordulni, aki a lehető legalacsonyabb értékűre taksálja a földet (ez kísértetiesen emlékeztet az amerikai másodrendű jelzálogpiaci válság során alkalmazott „ratings shoppingra”, amikor a minőségbiztosítók értékelései közül lehetett „válogatni”). Ráadásul a helyieket könnyű egy nagyobb összeggel „megszédíteni”: előfordult, hogy egy cég fejenként tízezer kwachát (tehát mintegy kétezer dollárt) ajánlott fel a helyi közösség tagjainak, ha hajlandóak azonnal elköltözni a földről, amit a vállalat megvásárolt. Márpedig ha valaki ezer kwachát keres évente, akkor ez visszautasíthatatlan ajánlatnak tűnik.

A helyi kultúra és adottságok

Sokan nem is gondolnak bele, hogy hiába kapnak kézhez egy nagyobb összeget, ugyanakkor fel kell adniuk a megélhetést jelentő földet. Ezt pedig egy olyan gazdasági környezetben, ahol az emberek kilencven százaléka az informális szektorban dolgozik (ez egyébként Afrika-szerte nagyon súlyos probléma). A zambiai munkaerőpiacon gyakorlatilag a földművelés a legjelentősebb munkalehetőség (esetleg kereskedelem apróbb fogyasztási cikkekkel). Az országban nagyon ritka a rendszeres fizetés…

Ha érdekli a folytatás, amelyben a zambiai munkamorál is szóba kerül, kattintson az afrikablogra!

Afrikablog

Felkapott hírek

Friss hírek

Az ujgur átnevelőtáborokat leleplező titkos kínai dokumentumokról közölt cikket a NYT

A New York Times több mint 400 oldalnyi, kiszivárgott kínai kormányzati dokumentumról közölt cikket, amely a Hszincsiangban élő muszlim kisebbségek - becslések szerint mintegy egymillió ujgur, kazah és egyéb nemzetiség - tömeges internálásának részleteit fedi fel. A kínai kormány hétfőn fércmunkának nevezte a lap hétvégi tudósítását, amely Peking szerint szelektíven értelmezi a tényeket.

Read More »

A honlap további használatához kérjük fogadja el a sütik használatát. További információt adatvédelmi tájékoztatónkban és a sütik kezelésére vonatkozó tájékoztatónkban talál.

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás