Milyen lesz Afrika Kadhafi nélkül?

Afrika országai lassan magukhoz térnek a Moammer Kadhafi elüldözése okozta sokkból, és miközben a volt líbiai vezető azon fáradozik, hogy a fejére kitűzött vérdíjból senki se gazdagodhasson meg, a kontinensnek égető kérdéssel kell szembenéznie: mihez kezdenek majd a Forradalom Testvéri Vezérének bőkezű politikai és gazdasági támogatása nélkül?

Nehéz búcsú

Moammer Kadhafi 42 éves uralma alatt rengeteg barátot szerzett magának Afrikában: 1969-es hatalomra jutása óta többek között támogatott lázadó mozgalmakat, az azokat leverő kormányokat, kisegített nehéz anyagi helyzetben lévő országokat, illetve tevékeny szerepet vállalt az Afrikai Unió létrehozásában is. Ezek fényében nem csoda, hogy bukása után többen is sokáig húzódoztak attól, hogy elismerjék a Nemzeti Átmeneti Tanácsot (National Transitional Council, NTC) Líbia törvényes vezetéseként.

Azután, hogy afrikai vezetők közül sokan már a külső beavatkozást is elítélték, várható volt, hogy az NTC elismeréséért sem lesz nagy tülekedés – ez így is lett, a kontinensen még csak 25 ország kormánya esett túl a diplomáciai lépésen. A maradék 28 állam többsége egyelőre kivár (amíg biztossá válik, hogy Kadhafi valóban nem tér vissza), de akadnak egészen szélsőséges megnyilvánulások is. Ilyen Taher El-Magrahi, Líbia zimbabwei nagykövetének esete is: miután Tripoli eleste felett érzett örömében a követségen felhúzta az NTC zászlaját, a Kadhafival jó viszonyt ápoló Robert Mugabe kiutasította az országból. A nagy szigorban azért némi engedékenységet mutatott a zimbabwei diktátor, amikor felajánlotta, hogy hajlandó megbocsátani El-Magrahinak, amennyiben az visszahelyezi Kadhafi zöld lobogóját.

Kisebb tolongás alakult viszont ki akkor, amikor az került szóba, hogy ha minden kötél szakad, ki fog majd menedéket nyújtani Kadhafinak. Ugyan mint utóbb kiderült, a felmerült országok jelentős részét csak pletyka szintjén hozták hírbe, így többen is kénytelenek voltak hevesen cáfolni az értesüléseket. A lista végül két államra szűkült: Burkina Fasóra és az aprócska Bissau-Guineára. Ha Kadhafinak választania kellene, Burkina Faso hamar kikerülne a lehetőségek közül, miután az augusztus utolsó napjaiban elismerte az NTC hatalmát Líbiában, illetve – Bissau-Guineával szemben – a Nemzetközi Büntetőbíróságot (International Criminal Court, ICC) létrehozó Római Statútumnak is részese, ezáltal elismeri annak joghatóságát is.

Mindenképpen említést érdemel, hogy milyen kínosan ügyetlenül kezelte a helyzetet Dél-Afrika és az Afrikai Unió. Jacob Zuma dél-afrikai elnök az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1973-as számú, a Líbia feletti légtérzárat elrendelő határozata óta – amelyet amúgy a BT-ben ülő országa is megszavazott – minden alkalmat megragadott a NATO és a beavatkozás kritizálására. Ennek hátterében egyrészt az állt, hogy mind Dél-Afrika, mind pedig az Afrikai Unió rendkívül csalódottan fogadta, hogy a NATO – Zuma sikertelen közvetítési kísérletétől eltekintve – nem igazán engedte őket szóhoz jutni az ügyben. Ennél azonban jóval erősebb indok, hogy mindketten rengeteget köszönhetnek Kadhafinak: a líbiai vezető jelentős segítséget nyújtott a Dél-Afrikát jelenleg is vezető Afrikai Nemzeti Kongresszusnak (African National Congress, ANC) az apartheid elleni küzdelemben, az Afrikai Unió elődje, az Afrikai Egységszervezet (Organization of African Unity, OAU) pedig nagyrészt Kadhafi pánafrikai törekvéseinek köszönhetően szilárdulhatott meg a kontinensen. A kellemes emlékek ellenére aztán szeptember végére nagyon kínosnak találták a hallgatást, úgyhogy végül ők is elismerték az NTC fennhatóságát Líbiában.

 

Lapozzon Kadhafi bukásának következményeiért!

Afrika gazdag nagybácsija

Az biztos, hogy Kadhafi bukásával Afrika hatalmas összegektől esik el, de ennek az éremnek is két oldala van: ugyan a beruházások és bőkezű támogatások elapadása visszavetheti a kontinens gazdaságát, cserébe viszont a lázadó szervezeteknek folyósított fegyverszállítmányai sem játszanak többé szerepet a régió destabilizálásában. Ráadásul a támogatások sem mindig érték el céljukat, gyakran az éppen aktuális diktátor zsebébe vándoroltak: Moussa Dadis Camara volt guineai katonai vezető egy páncélozott Nissant és némi zsebpénzt, Rupiah Banda zambiai exelnök nyolc traktort, elődje, Levy Mwanawasa pedig öt tevét – amelyeket később az államnak ajánlott fel – köszönhet Kadhafinak.

Az anyagi segítség csökkenését leginkább a Líbia közvetlen szomszédságában fekvő Száhel-országok fogják megérezni – a száraz övezet gyakran instabil államai Kadhafi beavatkozásainak kedvelt színterei voltak. Maliban és a Közép-afrikai Köztársaságban a kormány elleni lázadások megfékezésével, Libériában Ellen Johnson Sirleaf elnök asszony támogatottságának növelésére indított beruházásokkal, Szomáliában és Szudánban pedig az Afrikai Unió békefenntartó misszióinak finanszírozásával nyújtott segítő kezet – és ez csak pár példa a sok közül.

A diktátor keze viszont ennél messzebbre is elért, úgyhogy Afrika távolabbi részeiben is lesznek következményei a változásnak. Ilyen Kenya is, ahol olyan több százmillió dolláros beruházásokat kellett leállítani, mint a Kenya és Uganda közti csővezeték, illetve egy Líbia és Kenya közötti közvetlen repülőjárat létrehozása. Az igazsághoz viszont hozzátartozik, hogy az utóbbi időben már igen nyögvenyelősen indultak be Kadhafi afrikai projektjei – már ha egyáltalán beindultak. Több hatalmas beruházás is csak Líbia anyagi segítségére várt teljes bizonytalanságban, így a vezető bukásával legalább már biztosan lehet tudni, hogy nem lesz belőlük semmi.

A beruházások leállása mellett komoly problémát jelent a Líbiából érkező olcsóbb olaj kiesése. Ugyan a több afrikai országban is jelenlévő líbiai állami vállalatok igyekeztek mindenkit megnyugtatni, hogy mivel nem tartoznak a Kadhafi-család érdekeltségi körébe, nem kell zavarra számítani szolgáltatásaikban. Más kérdés, hogy az NTC olajbevételeit inkább az ország újjáépítésére fordítja, így Afrika többi része a jövőben kevesebbet fog látni ezekből a pénzekből.

Biztonsági kockázat

Ha Afrika gazdaságában idővel pótolható is Kadhafi hiánya, az átmeneti líbiai káosz csak árthat a kontinens biztonságának. A harcokat követő felfordulásban felügyelet nélkül maradt fegyverraktárakból már a harcok kezdete óta áramlanak ki a fegyverek a kontinens instabilabb régiói felé, de Kadhafi bukása újabb lökést adott az illegális fegyverszállítmányoknak: már Szomáliában és Nigerben is feltűntek Líbiából származó fegyverek.

Ha mindez nem lenne elég, a szomszédos országoknak számolnia kell a líbiai frontról hazatérő tuareg harcosok problémájával is. A hat hónapos konfliktus alatt nagyjából 1500 Maliból és Nigerből származó tuareg harcolt Kadhafi oldalán, akik a rendszer bukásával elvesztették kiváltságos helyzetüket, és most kénytelenek visszatérni szülőföldjükre. A líbiai fegyverraktárakból és az eltulajdonított francia szállítmányokból részüket kivevő harcosok nagy kockázatot jelentenek a Száhel-övezet amúgy is törékeny biztonságára. Ugyan törzsi vezetők többször is felszólaltak a terrorizmussal szembeni harc mellett és a központi irányítás nélkül működő fegyveres erők ellen, a tuareg felkeléseknek már-már hagyománya van a térségben. Az 1990-es évektől kezdve nagyjából egy évtizeden át folytak harcok függetlenedni vágyó tuareg fegyveresek és Mali, illetve Niger kormánya között, a békét csak Líbia beavatkozása hozta el.

Az újabb lázadások kockázatát növeli, hogy ezekben az országokban csak elvétve találni fizető állást, a lakosság nagy része a mezőgazdaságból látja el saját magát. Hasonló helyzetekben, amikor lázadó tuaregek újra aktivizálták magukat, Kadhafi általában beavatkozott és megfelelő anyagi hozzájárulással sikerült lecsitítania a kedélyeket – igaz, legalább ugyanennyi alkalommal lépett közbe felbujtóként. Ugyan Kadhafiról nem lehet egyértelműen azt mondani, hogy jóindulatú és önzetlen lett volna a szaharai országokkal szemben, de a törékeny egyensúlyt fenntartó stratégiai pozíciója betöltetlen marad a jövőben.

A tuaregek jelentette veszélyforráson felül Nigernek hab a tortán, hogy Líbia politikai és katonai vezetésének egy része, illetve Kadhafi egyik fia, Saadi is pont náluk akar menedéket keresni. A lakosság jelentős része igen kedvetlenül fogadja a hívatlan vendégeket: az általános felfogás szerint muszáj fogadni őket, hiszen muszlimokról van szó, de ugyanakkor félnek attól, hogy jelenlétük csak újabb erőszakra adhat okot. A nigeri vezetés is vegyes érzelmekkel fogadta a Líbiából érkező konvojt – miközben Marou Amadou kormányszóvivő határozottan elvetette annak lehetőségét, hogy az állam kiadja az érkező líbiaiakat az NTC-nek, megerősítették a határok felügyeletét, Saadit pedig gyakorlatilag házi őrizetbe helyezték.

Tovább nehezíti a helyzetet az al-Kaida az Iszlám Maghrebben (AQIM) egyre erősödő pozíciója a régióban: a terrorszervezet szintén telepakolta a kosarát Líbiából származó fegyverekkel, illetve tárt karokkal várja a kalandosabb lelkű hazatérő harcosokat. A terroristák a gyakori konfliktusok mellett a Száhel-országok gazdaságára is hatással vannak: több nagy értékű líbiai befektetést is le kellett állítani a harcok miatt, így a Kadhafitól érkező gazdasági segítség teljes leállása és az erőszak esetleges kiújulása még inkább a tönk szélére sodorhatja az övezet országait.

Új hatalom Afrikában?

A rengeteg baljóslat ellenére vannak olyanok, akik nem bánják Kadhafi bukását: az átmeneti zűrzavar és Líbia figyelmének megoszlása kapóra jöhet a már így is regionális hatalomnak számító Nigéria számára, hogy még nagyobb befolyásra tegyen szert a kontinensen. A nemzetközi beavatkozás kezdeti kritizálása után az ország vezetése egyre inkább a Kadhafival szembeszegülő felkelők pártját fogta. Ennek az lett az eredménye, hogy ha nem is első afrikai államként, de Nigéria az elsők között ismerte el az NTC-t Líbia törvényes képviselőjeként.

A döntést fel lehet fogni egyfajta elégtételként is Kadhafival szemben: a líbiai vezető elképzelése szerint a nigériai vallási villongásoknak az ország kettéosztásával kellett volna véget vetni. Az édes bosszú mellett persze ott a tény, hogy hatalmas lehetőségek rejtőznek az ország olajkincsében: Nigéria már most is a kontinens legnagyobb olajtermelője, de gazdasági jelentősége tovább nőhet a líbiai termelés kihagyásai miatt. Az ebből származó bevételeknek – és Kadhafi hiányának – köszönhetően nem csak gazdaságilag, de politikailag is megerősödhet az ország: a hatalmi vákuumot kihasználva a Nyugat-afrikai Államok Gazdasági Szövetsége (ECOWAS) – melyet jelenleg Goodluck Jonathan nigériai elnök vezet – kiváló eszköz lehet az ország politikai érdekeinek érvényesítésére.

Miközben Nigéria már a fényes jövőt tervezgeti, a Dél-afrikai Köztársaság gyanakodva figyeli riválisának előretörését. Az országot vezető ANC erősen kritizálta az NTC elismerését, véleményük szerint Nigéria elhamarkodott döntést hozott – a hónapokig tanácstalanul hallgató Dél-Afrika szempontjából egészen biztosan így is volt. A késlekedés rávilágított arra, hogy az ország mennyire nem tud mit kezdeni Kadhafi bukásával: miközben afrikai országok sora ismerte el az NTC fennhatóságát, Dél-Afrika csak hátul kullogva tette meg ugyanezt. Emellett sokat árthat az ország hitelességének az a kettős játék, amivel egyrészt tárgyalások során igyekeztek békés megoldást találni a líbiai helyzetre, másrészt pedig rendre felszólaltak a külső beavatkozás ellen. Az emiatti késlekedés jelentősen visszavetheti Dél-Afrika befolyását a kontinensen, és a jövőben az NTC számára valószínűleg nem ők lesznek az elsők, akikhez Afrikával kapcsolatban fognak fordulni.

Nesze neked, afrikai egység!

Hasonló félelmei vannak az Afrikai Uniónak is, amely ráadásul nagyban függött Kadhafi pénztárcájától is. Líbia a szervezet költségvetésének 15 százalékát állta, emellett több, anyagi gondokkal küszködő tagállam költségeit is magára vállalta. A politikai hitelvesztés és az anyagi források elapadása miatt többen már a regionális szervezet végét vizionálják. Más elképzelések szerint a jelenlegi helyzet egy új kezdetet jelenthet az Afrikai Unió számára: Kadhafi bukása és az NTC hatalomra jutása kiváló alkalmat nyújt reformok bevezetésére. Az újításnak pedig már igencsak itt az ideje, Alassane Ouattara elefántcsontparti elnök szavaival élve – akinek volt alkalma első kézből is megtapasztalnia az Afrikai Unió tehetetlenségét – általánosan jellemző az „eredménytelenség, a későn hozott döntések, a különböző alrégiók nem megfelelő kapcsolódása a döntéshozatali folyamatba”. Az elnök hozzátette, véleménye szerint az Afrikai Unió Bizottsága nem rendelkezik semmiféle hatalommal vagy felelősséggel.

A reform egyik alapkérdése, hogy a továbbiakban hogyan oldják meg a szervezet finanszírozását. Kadhafi rendes diktátorként népe megkérdezése nélkül, saját elhatározásából pumpálta a pénzt az Afrikai Unióba, így a hatalomváltás után valószínűtlen, hogy az NTC hajlandó tovább finanszírozni az afrikai integráció megvalósítását. Ez már csak azért is valószínűtlen, mert az új líbiai vezetés az egyesült Afrika helyett a Közel-Kelet részeként képzeli el az ország jövőjét – nem csoda tehát, hogy az Arab Liga egy hónappal az Afrikai Unió előtt ismerte el az NTC fennhatóságát.

Már Afrika sem a régi

Kadhafi bukása újabb lökést adott az afrikai ellenzéki mozgalmak tevékenységének: Szudánban újra Omar Bashir elnök távozását követelik, ahogyan a korábban sok mindent megélő ugandai ellenzék is felemelte hangját Yoweri Museveni ellen. A hasonló megmozdulások viszont ritkán vezetnek eredményre a kontinensen, így az elégedetlenkedők többnyire csak az idő múlásában bízhatnak – igaz, egyes vélemények szerint Líbia példáján felbuzdulva a jövőben több nyugati beavatkozásra lehet számítani Afrikában.

Mindenesetre az biztos, hogy az elmúlt hónapok eseményei jócskán összezilálták a kontinensen leghosszabb ideje hatalmon levő elnökök listáját, és a változások a következő években csak sokasodni fognak. Kadhafi, Mubarak és ben Ali már száműzetésben vagy pedig börtönben figyeli a történéseket, de a többiek sem élvezhetik már sokáig a hatalmat. Állítólag Nguema, dos Santos, Mugabe és Biya is betegséggel küzd, III. Mswati ellen pedig egyre gyakrabban tüntetnek demokráciára vágyó alattvalói. Ez azt jelentené, hogy a 2010-es listából 2015 környékére már csak ketten maradnának – tehát öt év alatt többet változna az afrikai politikai paletta, mint azt az elmúlt harminc évben összesen.

Tési Áron

Felkapott hírek

Friss hírek

Piaci körkép: ma fordulhat a DAX

Németország tegnap új korlátozásokat jelentett be a koronavírus-járvány megfékezésére. A DAX az éjjeli kereskedésben 11.300 pont alatt is járt, de az európai kereskedés kezdete előtt egy erős hullám indult felfelé, így a nyitás már nem volt ennyire negatív.

Read More »

A honlap további használatához kérjük fogadja el a sütik használatát. További információt adatvédelmi tájékoztatónkban és a sütik kezelésére vonatkozó tájékoztatónkban talál.

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás