_

Forradalmi vihar helyett csak gyenge szellő Afrikában

Bő három hónappal az első – Tunéziában kirobbant – észak-afrikai zavargások kezdete után még mindig nem látszik körvonalazódni, hogy a forradalmi hullám átterjedne a Szubszaharai Afrika térségére, mint ahogy azt pedig sokan várták. Vannak ugyan próbálkozások, ám több tényező miatt ezek eddig nem tudták elsöpörni az elnyomó rendszereket. Lássuk, hogy miért.

Lenne kit elüldözni

Évtizedek óta fennálló diktatúra, a szabadságjogok folyamatos lábbal tiprása, korrupt és büntetlenséget élvező hatalmi elit, mindez kiegészülve magas munkanélküliséggel, az élelmiszerárak gyors ütemű növekedésével és az emiatt egyre frusztráltabb lakossággal – csoda, ha az érintettek az utcára vonultak kétségbeesésükben? A forradalmi hullám kiváltóját jelentő tényezők azonban Afrikában éppúgy – vagy éppenséggel még súlyosabban – jelen vannak, mint a közel-keleti országokban, így joggal várhatta a világ, hogy a forrongás pillanatok alatt átfut Afrikán. A kontinens mégis relatíve csendes, legfeljebb a líbiai intervencióval kapcsolatos afrikai diplomáciai vitáról hallhatunk.

Ben Alit és Mubarakot saját népe üldözte el, Kadhafi ellen pedig nemzetközi akció indult, az afrikai diktátorok tucatjai azonban egyelőre háborítatlanul ülhetnek államfői székükben. Hiába vannak az észak-afrikaihoz hasonlatos, interneten szerveződő kezdeményezések, az afrikai sajátosságok miatt ezek hamar elhalnak.

Axióma Afrikában, hogy utcai, békés demonstráció még nem űzött el egyetlen zsarnokot sem. Itt a hatalomváltás bevett módja sokkal inkább a katonai puccs és a polgárháború. Ennek a legfőbb oka a katonaság kiemelt szerepe és – ezzel párhuzamosan – az afrikai civil társadalom gyengesége. Ugyan mára kialakult, és egyre nagyobb teret követel magának a képzett, akár külföldi egyetemet is végzett, a világ történéseivel az internetnek hála teljesen tisztában lévő, modern középosztály, ez azonban még kevés helyen teszi ki a lakosság többségét.

Ennek megfelelően az átlagos afrikai állampolgár továbbra is falun lakik, mezőgazdaságból él, internet híján pedig jóval kevésbé hat rá a külvilág. És, ami talán a legfontosabb, etnikai törésvonalak mentén gondolkodik. Fontos ezt hangsúlyozni, hiszen ez alapvető különbség Afrika északi és Szahara alatti területe között. Egyiptomban például (lényegében) mindenki arab és (a koptok kivételével) muszlim, így az ellenzéki összefogást nem akadályozták mély törésvonalak, könnyebben lehetett nemzeti keretekben gondolkodni. Afrikában, éppen ellenkezőleg, néhol akár több száz etnikum is élhet egyetlen országban, a muszlim-keresztény együttélés pedig egy sor államban (például Szudánban, Nigériában, Elefántcsontparton) állítja kihívás elé a politikai vezetést. Az átlagos afrikai ország átlagos állampolgára mindmáig etnikai – nem pedig ideológiai – bázison áll, hiszen a politikai vezetés szintjén is ezt a mintát, ezt a szervező elvet látja. Így hiába ismeri fel adott esetben a hatalom zsarnoki jellegét, ha a vezető az ő etnikumából származik, már csak azért is támogatni fogja, mert egy másik etnikumú elnöktől még kevesebb előnyt remélhet.

Komoly akadálya egy afrikai tüntetéshullám kialakulásának az is, hogy viszonylag szűk a tanult réteg Afrikában, annak egy jelentős része ugyanis Nyugaton telepedett le. Márpedig hiába tiltakoznak európai nagyvárosokban a diaszpóra tagjai (néhol egész nagy elánnal: elefántcsontparti fiatalok még a párizsi nagykövetséget is elfoglalták), annak garantáltan nem lesz hatása az anyaországban. Egy helyi Tahrír tér nélkül kizárt a felkelés sikere.

Tovább rontja a tiltakozások esélyét az általános szegénység miatti kockázatkerülés. Egyiptomi diákként vélhetően nincsenek megélhetési gondjaid, különben nem is jelentkeztél volna egyetemre, egy namíb faluban azonban nem hagyhatod magára a termést, mert éhen hal a családod.

Végül, a médiafigyelem hiánya is hozzájárul ahhoz, hogy az esetleges felkelések nem tudnak kibontakozni. A 2005-ös etiópiai zavargások világosan rámutattak arra, hogy Fekete-Afrikára alapjában véve a kutya sem figyel. Az elcsalt választások miatti százezres tüntetéseket Meles Zenawi régi-új elnök brutálisan leverte, majd fokozatosan ellehetetlenítette az ellenzéket – akkor senki nem követelt nemzetközi beavatkozást, ahogy Elefántcsontpart jelenlegi polgárháborús helyzete is elsikkad a líbiai intervenció árnyékában. Az afrikai ellenzéki mozgalmak ezen példákból okulva érthetően csak óvatosan szervezkednek, félve az erőszakos leszámolástól.

Azért próbálkoznak

Az első tiltakozások Gabonban alakultak ki, ahol a 2009-es elnökválasztás vesztese, André Mba Obame – hazatérve külföldi száműzetéséből – lemondásra szólította fel az apja halála után az államfői székbe került Ali Bongo elnököt. Obame értelmezése szerint a legutóbbi elnökválasztást tulajdonképpen ő nyerte, ami egyrészt azért vicces, mert mindez két éve történt, másrészt azért, mert az eredmény – 42-26 % Bongo javára – nem éppen szoros versenyt sugall. Mindez azonban nem akadályozta meg abban, hogy beiktassa magát és hogy egy árnyékkormányt felállítson. Elefántcsontparti mintára Obame és társai azóta a helyi UNDP-főhadiszálláson rejtőznek a gaboni hatóságok elől.

Kézzelfoghatóbb indok miatt tiltakoznak a fiatalok Dzsibutiban. Ismail Omar Guelleh elnök fél éve módosította az alkotmányt, hogy indulhasson az idei – számára harmadik – elnökválasztáson. A zavargások eredeti kiváltó oka azonban még ennél is banálisabb volt: az egyetemeken a tanárok konzekvensen rossz jegyeket osztogattak a diákoknak felkészültségüktől függetlenül, volt olyan vizsga, amin a 180 diákból mindössze ketten mentek át. Az emiatt utcára vonuló fiatalok ezek után nyilván számon kérték a kormánytól a magas munkanélküliséget, illetve a lakhatás, a szolgáltatások és az élelmiszerek egekbe szökő árát is.

Áprilisban tartják az elnökválasztást az országban, így a tiltakozások várhatóan akkor fognak tetőzni. Annál is inkább, mert hosszas tanácskozás után az ellenzék, a Demokratikus Változásért Unió (UAD) úgy döntött, hogy nem állít saját jelöltet, hanem a legutóbbi két választáshoz hasonlóan bojkottálja az eseményt. Így várhatóan mindössze két jelölt fog szerepelni a választólapokon: Guelleh elnök és egy bizonyos Mohamed Warsama Ragueh bíró, aki névleg ugyan független, ám az ellenzék szerint a nyíltan elnökhű politikus csak azért indul, hogy ne érhesse az illegitimitás vádja Dzsibuti régi-új elnökét.

Az itteni tiltakozások idővel egyébként akár nagyobb médiafigyelmet is kaphatnak, hiszen Dzsibuti stratégiailag rendkívül fontos ország – remekül lehet innen ellenőrizni a Vörös-tengert, nem véletlen, hogy 2001 óta itt található az Egyesült Államok egyetlen afrikai bázisa, emellett 3000 francia katona is állomásozik a kicsiny országban.

Szudán esetében az egyiptomi példa csak részben szolgált alapjául az ellenzéki tiltakozásoknak. Az országa felét júliusban hivatalosan is elvesztő Omar Bashir elnök már korábban kivívta az ellenzék haragját azzal, hogy bejelentette: a déli országrész elszakadása után az egész országra egységesen bevezeti az iszlám törvénykezést (a saríát), a homogenizáció jegyében. A fiatalok tüntetéseit eddig rendre szétverték, elővigyázatossági okokból pedig már januárban letartóztatták – és azóta is fogva tartják, vádemelés nélkül – a legfőbb ellenzéki vezetőt, Hassan Turabi-t. Az elnök azonban mintha csillapítani szeretné a feszültségeket: megígérte, hogy nem jelölteti magát újra 2015-ben.

Az ugandai elnökválasztás vesztese, az ellenzéki Kizza Besigye is Egyiptom mintájára végrehajtandó forradalomról álmodik, eddig kevés sikerrel. Hasonlóan reménytelen helyzetben vannak Zimbabwe ellenzéki mozgalmai, akiknek aktivistáira szabályosan vadásznak a biztonsági erők tagjai. Angolában el sem jutottak odáig a tiltakozók, hogy összecsődítsenek pár ezer embert, a szervezőket a titkosrendőrség azonnal letartóztatta. Másnap pedig hatalmas kormánypárti tüntetéseket szerveztek, ahova minden állami alkalmazottat kivezényeltek a kormánypárt (MPLA) zászlaját lobogtatni. A Human Rights Watch jelentése szerint az ellenzékieket azóta folyamatosan halálos fenyegetésekkel tartják sakkban.

Kamerunban is későbbre, az októberi elnökválasztásra várható a tiltakozások kulminálódása, főleg, ha az 1982 óta hatalmon lévő Paul Biya elnök újra jelölteti magát. Jogilag megtehetné, 2008-ban a parlament eltörölte a maximum két ciklus korlátját. Az eddigi kisebb tüntetéseket a rendőrség brutálisan leverte – a nemzetközi sajtó ingerküszöbét azonban ez sem érte el. Mint ahogy az sem, hogy 2010 novembere óta börtönbüntetését tölti egy újságíró, aki ‘A banánköztársaság szépsége’ című könyvében „inzultálni” merte az elnök szépséges feleségét.

Az eritreai helyzet sem ad okot bizakodásra: Afrika legkeményebb diktatúrájában még ellenzék sincs, így nem meglepő, hogy a tiltakozás a külföldi (etiópiai) diaszpórából indult ki. Az egyiptomi típusú forradalomra való felhívás azonban el sem jutott Eritreába, annyira korlátozzák az információáramlást a kelet-afrikai országban. Egyenlítői-Guineában ugyanez a helyzet, itt 32 éve ül a trónon Teodoro Obiang (ezzel a második legrégebb óta hatalmon lévő afrikai államfő Moamer Kadhafi után), akinek a kapcsolati tőkéjét jól jelzi, hogy még azt is elérte, hogy az UNESCO egy róla elnevezett – cserébe általa pénzelt – díjat készüljön alapítani. A nemzetközi tiltakozás végül ezt a tervet meghiúsította, az Afrikai Unió soros elnökségét 2011 elején azonban az államfő így is átvette. Az észak-afrikai eseményekkel kapcsolatos hírzárlat itt is teljes, ám parabolaantennák segítségével a lakosság azért nagyjából tudja követni a főbb eseményeket.

Érdekes a helyzet Szenegálban, ahol egymást követően hárman is öngyilkosságot kíséreltek meg az elnöki palotánál. Ketten – vélhetően marokkói mintára – felgyújtották magukat, egy taxis pedig nekivezetett a kerítésnek. Az öngyilkosjelöltek mind a kilátástalanságot jelölték meg tettük kiváltójának. Azóta tiltakozó nagygyűlést is szerveztek az ország fővárosában, ám előtte – biztos, ami biztos – a titkosrendőrség a főszervezők többségét letartóztatta puccs előkészítésének vádjával. Itt jövő februárban esedékes a következő elnökválasztás, amin Abdoulaye Wade elnök szintén harmadszor indulna. Szenegál olyan szempontból unikum Nyugat-Afrikában, hogy a függetlenedés óta az országnak még nem kellett puccsot átélnie – sőt, a 2000-es elnökválasztást megnyerő ellenzék (a mai elnök, Wade vezetésével) békésen át tudta venni a hatalmat. Szenegál emiatt és gazdasági stabilitásának köszönhetően sokat dicsért mintaállam lett, kérdés, hogy fenn tudja-e tartani ezt a pozitív képet a jövőben is.

Végül, az évtizedek óta a nyugalom szigetének számító Burkina Faso területén is felütötte a fejét az általános elégedetlenség, amit egy rendőri őrizetben tisztázatlan körülmények között meghalt fiatalember ügye tüzelt igazán fel. Az egyetemisták tiltakozására válaszul a kormányzat bezárta az ország egyetemeit – erre a fiatalok összecsaptak a kivezényelt rendőrökkel. A mérleg: négy halott diák és egy meglincselt rendőr. Mindezek ellenére a zavargásoknak egyelőre nincs hatalomellenes felhangja, inkább csak a rendőri brutalitás ellen szólalnak fel – az elkövetkező hetek nagy kérdése lesz, hogy a szinte nem is létező ellenzéknek sikerül-e az észak-afrikai események publicitását kihasználva kikezdeni az 1987 óta hatalmon lévő, tavaly novemberben 80 százalékkal magát újraválasztató Blaise Compaoré elnök uralmát.

Tóth Miklós

Felkapott hírek

Friss hírek

A honlap további használatához kérjük fogadja el a sütik használatát. További információt adatvédelmi tájékoztatónkban és a sütik kezelésére vonatkozó tájékoztatónkban talál.

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás