Erdogan hatalomvesztése a Ciprussal fennálló konfliktus kiéleződéséhez vezethet

Recep Tayyip Erdogan török elnök hatalma ritkán állt olyan gyenge lábakon mint most – emellett pedig az államfő ritkán volt olyan agresszív a mediterrán szomszédaival, mint jelenleg.

Amikor Berat Albayrak török pénzügyminiszter – aki nem mellesleg Erdogan veje – május 12-én bejelentette, hogy országa hamarosan próbafúrásokat kezd a földgázforrások kiaknázására egy olyan területen, amely Ciprushoz tartozik, igen nagy volt a kísértés, hogy az incidenst csak egy újabb parázs vitaként könyveljék el az évtizedek óta tartó torzsalkodás közepette. A Görögországgal és Ciprussal fennálló időszakos feszültségek ugyanis mindig is a török külpolitikai stratégia részét képezték.

Ez az időszak azonban sokkal veszélyesebb, mivel vannak arra utaló jelek, hogy Törökország készen áll arra, hogy az eddig pusztán retorikai fenyegetéseket tettekre váltsa:

  • Albayrak bejelentése egy nappal azelőtt történt, hogy Törökország megkezdte második olyan tengeri hadgyakorlatát, amely az országot övező vizek mindegyikére, a Fekete-tengerre, az Égei-tengerre és a Földközi-tengerre is kiterjed. A gyakorlat a Tengeri Farkas 2019 nevet viseli és május 25-éig tart.
  • Ezután május 15-én Mevlüt Cavusoglu török külügyminiszter kijelentette: tagadja azokat a nyugati híreszteléseket, miszerint Törökország mérlegeli az Oroszországtól vásárolt Sz-400-as légvédelmi rakétarendszerek júliusra tervezett leszállításának elhalasztását. “Nincs napirenden az Sz-400-asok leszállításának elhalasztása vagy leállítása. Az orosz fegyvervásárlásról szóló egyezmény le van zárva” – hangoztatta.
  • Mindeközben pedig török vadászgépek szinte naponta megsértették a görög légteret.

Az Sz-400-asok ügye már önmagában is elég ijesztő konfliktusforrás. Az Egyesült Államok és Ankara más NATO-szövetségesei már többször nehezményezték, hogy Törökország orosz rakétarendszert vásárol, ugyanis attól tartanak, hogy a NATO hálózatába nem integrálható orosz technológia valódi célja adatgyűjtés a szövetség katonai képességeiről. Az ankarai vezetés ezzel szemben minden alkalommal nyomatékosította, hogy nem lép vissza az orosz légelhárító rakéták beszerzésétől, hiszen ezek az aggodalmak túlzóak, és Törökország az Sz-400-asokkal nem támadni készül, hanem éppen hogy megvédeni légterét az esetleges repülőgépes vagy rakétatámadásoktól.

Egy amerikai törvény gazdasági szankciókat tesz lehetővé azon országokkal szemben, amelyek orosz vállalatoktól vásárolnak fegyvereket. Ezt alapul véve az amerikai védelmi minisztérium (Pentagon) április elején bejelentette: első lépésként leállította az F-35-ös vadászbombázók törökországi fogadásához és hadrendbe állításához szükséges felszerelések és kézikönyvek szállítását. A Pentagon ugyanakkor akár a száz harci gép eladásáról kötött török-amerikai egyezmény felmondását is kilátásba helyezte, sőt azt is, hogy Törökországot kizárja a fejlesztési programból, amelyben a kezdetek óta részt vesz.

Még egyszer: mindezt egyszerűen el lehetne könyvelni Törökország és a Nyugat közt fennálló, alapvetően folyamatosan problémás kapcsolat részeként. Mindazonáltal nem szabad elfeledkezni a március végi, isztambuli helyhatósági választásról sem, amelynek eredményeképp 15 évnyi kormánypárti vezetés után a legfőbb ellenzéki tömörülés, a kemalista Köztársasági Néppárt (CHP) jelöltje, Ekrem Imamoglu szerezte meg a főpolgármesteri széket, és ami annyira megrémítette Erdogant, hogy sikerült kiharcolnia, hogy a választási bizottság (a nemzetközi bírálatok ellenére) nemrégiben megsemmisítette a választás eredményét, és elrendelte a voksolás megismétlését.

A döntés nem feltétlenül volt okos lépés, és könnyen visszafelé sülhet el, lévén az ellenzéki pártok sorra visszaléptetik jelöltjeiket, és egyként sorakoznak fel Ekrem Imamoglu mögött.

A helyhatósági választás kimenetelét a közvélemény fokozott jelentőségűnek tartja, miután ez volt az első megmérettetés a tavaly júniusi elnök- és parlamenti választás, majd az elnöki rendszer júliusi életbe lépése óta. Isztambulnak továbbá azért is jelképes súlya van, mert a török államfő 1994-től maga is volt a metropolisz főpolgármestere, és akkoriban alapozta meg népszerűségét.

Mindeközben tovább mélyül az országot sújtó gazdasági válság: azzal, hogy két egymást követő negyedévben zsugorodott, a török gazdaság technikai értelemben recesszióba került, 10 éven belül először. Mindez elsősorban a magas inflációnak és a török líra gyengülésének köszönhető.

És az utolsó csepp a pohárban, hogy Erdogan hatalma már saját pártján, a kormányzó Igazság és Fejlődés Pártján (AKP) belül sincs teljesen biztonságban – többen nem elégedettek vezetői teljesítményével, és ennek hangot is adnak.

Ezek pedig mind-mind olyan fejlemények, amelyekre Erdogan nyilvánvalóan nem állt készen.

A konfliktus kiéleződése

Maguk a törökök egyértelműen jól járnak teljhatalmú elnökük befolyásának hirtelen gyengülésével, ami azonban a nemzetközi politikát illeti, a hatások nem ennyire egyértelműek. A történelem azt sugallja, hogy azok a vezetők, akik közelgő vesztüket érzik, ösztönösen biztosítani akarják hatalomban maradásukat. Ezt gyakran úgy teszik, hogy egyesítik megmaradt erőiket egy közvetlen külföldi fenyegetéssel szemben.

Látszólag Erdogannak minden oka megvan arra, hogy megtegye ezt a lépést és megpróbálja elterelni országa figyelmét a belföldi gondokról és elégedetlenségről. Erre a legkézenfekvőbb megoldás a feszültség fokozása Görögországgal, amely Törökország hagyományos ellensége, valamint Ciprus szövetségese.

A konfliktus eszkalálódása nem lenne légből kapott, ugyanis Törökország és a nemzetközileg elismert ciprusi kormány többször feszült már egymásnak területi viták miatt a Földközi-tenger keleti medencéjében lévő olaj- és földgázmezők után kutatva. Ebben az értelemben Törökország stratégiája az Égei-tengeren már évtizedek óta következetes: nyomást gyakorol, igényeket támaszt, megvárja, míg válság lesz a helyzetből, majd a saját szabályai szerint tárgyal a másik féllel. És pontosan ez az, amivel jelenleg Ciprus kapcsán próbálkozik.

“Ami jelenleg a szemünk előtt zajlik, az egy Törökország által kidolgozott szisztematikus stratégia, amely megkérdőjelezi az égei-tengeri és a kelet-mediterrán régiók status quo-ját. Valamennyi bizonyíték a feszültségek kiéleződésére utal, amelyek csúcspontja idén ősszel következhet be” – jelentette ki Alexis Papachelas elismert görög újságíró május 15-ei írásában.

Nehéz megmondani, hogy mik lehetnek a jelenlegi konfrontáció korlátai – ha vannak egyáltalán -, hiszen a jelenlegi körülmények veszélyes egyveleget alkotnak. Erdogan egyre távolabb lökdösi Törökországot a nyugati intézményektől: azoktól, amelyeknek tagja (pl. NATO) és azoktól is, amelyeknek egykor részévé akart válni (pl. Európai Unió). Emellett Oroszországgal erősödik a kapcsolata, továbbá mindent megtesz annak érdekében, hogy a Közel-Kelet legnagyobb hatalmává váljon.

Ezzel szemben mind Görögország, mind Ciprus az EU tagjai, sőt mi több, előbbi jelenleg szorosabb kapcsolatokat ápol az Egyesült Államokkal és a NATO-val, mint az elmúlt négy évtizedben bármikor. Alekszisz Ciprasz görög miniszterelnök emellett ráadásul mély partnerséget alakított ki Izraellel és Egyiptommal, amelyek köztudottan Ciprus partnerei a földgázüzletekben.

Európa szerepe a konfliktus megakadályozásában

Federica Mogherini, az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselője múlt héten hangot adott aggodalmának Törökország tervei miatt. “Felszólítjuk Törökországot, hogy sürgősen mutasson önmérsékletet, tartsa tiszteletben Ciprus szuverén jogait kizárólagos gazdasági övezetében, továbbá tartózkodjon mindennemű jogellenes cselekedettől. Amennyiben nem teszi, az EU megfelelő választ fog adni, teljes szolidaritást vállalva Ciprussal” – fogalmazott. Az EU jelenlegi, szóbeli erőfeszítése a határok védelmére azonban nem valószínű, hogy elegendő lesz Erdogan elrettentéséhez.

Európa számára viszont igen nagy a tét. Eszkaláció esetén, beleértve egy esetleges katonai konfliktust is, ha Ciprus és Görögország szövetségesei csak szavakkal dobálóznak, ez elgondolkodtathatja a két uniós tagállamot a Nyugathoz fűződő kapcsolataik megerősítését illetően, valamint további kétségeket teremthet a NATO hatékonyságára vonatkozóan.

Mindez nem azt sugallja, hogy az EU olyan jól kezelte Törökországot és Erdogant, mint amennyire tehette volna, vagy hogy Görögország és Ciprus nem hoztak olyan saját döntéseket, amelyek feszültségeket gerjesztettek a régióban. Ezek az érvek azonban nem relevánsak a jelenlegi helyzet szempontjából. Erdogan tettei a saját maga által véghezvitt dolgokból következnek, csakúgy, mint a gondjai is. A török elnök provokációira történő válaszadáskor Európának higgadtnak és szilárdnak kellene mutatkoznia, nem hagyva kétséget afelől, hogy Ciprus és Görögország mögött egy erős szövetséges áll.

  • Kapcsolódó cikkeink:

Forrás: Foreign Policy / Kitekintő

Friss hírek

A világszerte népszerű lager Olaszországból (x)

Olaszország hazai gyártású sörei közül az egyik legismertebb a Peroni, amely szerte a világon kedvelt márka. A Forma-1 futamok iránt rajongók is ismerhetik, ugyanis az Aston Martin egyik fő támogatója. A cikkben annak járunk utána, hogy mit érdemes tudni erről a sörről.

Read More »