Kémjátszma Merkel házában: így hallgatta le Berlin Párizst és Brüsszelt

A Snowden-anyagok napvilágra kerülése óta nem volt akkora politikai botrány Berlinben, mint amilyen az elmúlt napokban. Több német sajtótermék belső forrásokra hivatkozva arról tájékoztatott, hogy a német hírszerzés az amerikai NSA megbízásából több francia politikus, diplomata és komoly tisztségviselő, valamint az Európai Bizottság lehallgatásában segédkezett, emellett kiterjedt gazdasági jellegű kémkedésben vettek részt több európai vállalattal (köztük német!) szemben. A botrány napról napra dagad, a sajtó és az ellenzék felelőst keres, Merkelék pedig mélyen hallgatnak az egészről.

„Barátok között a kémkedés nem megengedett”

2013 júniusában az ARD szokásos nyári interjújának vendége nem volt más, mint maga Angela Merkel. A kancellárasszony a Spree partján egy vörös fotelban foglalt helyet a két újságíróval szemben, és igen kényes kérdésekre kellett válaszolnia, amelyek a nyilvánosságra hozott Snowden-anyagokra, az NSA lehallgatási botrányára, illetve a német-amerikai viszonyra vonatkoztak. Merkel akkor magabiztosságot sugározva egyértelműen kijelentette: német vállalatok ellen nem történt ipari kémkedés. Pár száz méterre a vörös foteltól, Angela Merkel „palotájában” azonban már régóta tudták, hogy ez a kijelentés nem igaz. A pár napja nyilvánosságra hozott anyagokból ugyanis kiderült, hogy a Kancellári Hivatalnak legalább 2010 óta tudomása van arról, hogy a saját hírszerzése rendszeresen titkos információkat ad át az amerikaiaknak több európai, köztük német vállalatról.

Minden bizonnyal története legnagyobb válságát éli át napjainkban a német hírszerzés (Bundesnachrichtendinest, BND). A német hírszerzéssel szemben olyan komolyak a vádak, amelyeket nem lehet egyszerűen eltussolni, hiába szeretné ezt a Kancellári Hivatal. A Süddeutsche Zeitung értesülései szerint az NSA a BND jóváhagyásával a bajorországi Bad Aiblingban található állomásáról indíthatott információszerző akciókat a legkülönfélébb európai nagyvállalattal szemben.

Az, hogy a Siemens, a Deutsche Bank, a Mercedes-Benz vagy a DHL lehetséges célpontok voltak, már a Snowden-anyagok óta lehetett tudni. A frissen kiszivárgott információk szerint az NSA aktívan érdeklődött az EADS, mai nevén Airbus iránt is. Amerikai szempontból érthető, hiszen az Airbus különböző fejlesztései, így az Eurofighter, különböző kémműholdak, vagy a francia hadsereg atomprogramjához használható rakéták konkurenciát jelentettek amerikai fegyvergyártó cégeknek. Nem is beszélve a személyszállításban lévő legnagyobb konkurensről, az amerikai Boeingről. Az Airbus vezetése már reagált is a német sajtóban megjelent írásokra, és ismeretlen tettes ellen feljelentést tett ipari kémkedés vádjával.

Az Airbus elleni kémkedés azonban nem a jéghegy csúcsa. Ahogyan az a Bundestag NSA-vizsgálati bizottságának kiszivárgott anyagaiból kiderült, az amerikaiak a német hírszerzés közreműködésével éveken keresztül lehallgatták a francia külügyminisztériumot, az Elysée-palotát, valamint az Európai Bizottságot. Francia részről a botrány kirobbanása óta hivatalosan még nem kommentálták a fejleményeket, Jean-Claude Juncker az Európai Bizottság részéről annyit tett hozzá az ügyhöz, hogy ő személy szerint nem tud német kémekről, akik Brüsszelben aktívak lennének. Juncker ugyanakkor elismerte, hogy igen nehéz kordában tartani a titkosszolgálatokat (ezt anno luxemburgi miniszterelnökként személyesen is megtapasztalhatta).

„Barátok között a kémkedés nem megengedett”- hangzott el Angela Merkel híres mondata, melyet egykor Washingtonnak címzett, mikor kiderült, hogy az NSA éveken keresztül lehallgatta mobiltelefonját. A napvilágot látott dokumentumok fényében Merkel kijelentése kétszeresen is álszentnek tűnik: egyrészről a Kancellári Hivatal már éveken keresztül tudott arról, hogy az NSA lehallgatja a kancellár magánbeszélgetéseit, másrészről a németek ugyanezt követték el európai szövetségeseikkel szemben. Adódik természetesen a kérdés, hogy mi lehetett ebben az egészben a németek érdeke.

Az amerikai-német összeborulás nem ma kezdődött

Ahhoz, hogy a jelenlegi fejleményeket teljes egészében megértsük, több mint tíz évvel korábban kell visszatekintenünk. A 2001-es terrortámadásokat követően Gerhard Schröder a németek „korlátlan szolidaritását” ígérte az amerikaiaknak. Ez a kijelentés a német biztonsági szolgálatoknak egy új éra kezdetét jelentette: az autoritás ettől fogva nemcsak Berlinben volt, hanem Washingtonban is.

Az új német-amerikai titkosszolgálati együttműködést az úgynevezett „Memorandum of Agreement” keretében szabályozták, egy hat oldalas dokumentumban, melyhez hetven oldalnyi kiegészítést csatoltak. A 2002-ben aláírt dokumentum alapvetően azt eredményezte, hogy az amerikaiak modern technológiával látják el a németeket, cserébe a németek információt biztosítanak az amerikaiaknak. A memorandum ugyanakkor egyértelműen megtiltotta, hogy bármelyik fél német vagy amerikai állampolgárokról gyűjtsön információkat, Európa területéről pedig csak akkor lehetett adatokat felhasználni, ha a terrorfenyegetettség alapos gyanúja áll fenn.

Az egyenlőtlen viszonnyal a németek a kezdet kezdetén tisztában voltak, éppen ezért igyekeztek elnyerni a „nagy testvér” kegyét ott, ahol tudták. Ebből következik, hogy a német titkosszolgálatok lényegében minden belső anyagot továbbítottak az NSA-nak, remélve, hogy az amerikaiak egyszer majd meghálálják ezt a szívességet. Hivatalosan ki nem mondott német szándék volt, hogy majd egy szép napon ők is tagjai lehessenek az úgynevezett „Five Eyes” társaságnak, mely az angolszász országok titkosszolgálatai (Egyesült Államok, Egyesült Királyág, Ausztrália, Új-Zéland, Kanada) közötti együttműködést jelentette. Mai szemmel visszatekintve teljesen abszurdnak tűnhet a németeknek ez az elképzelése, mely valamelyest magyarázható a biztonsági és titkosszolgálati szinten lévő mindenfajta stratégiai elképzelés hiányával.

Ahogy a BND belső vizsgálati anyagából kiderült, az amerikaiak összesen több mint 12.000 alkalommal kerestek rá a „gov”, „diplo” és „Bundesamt” keresőszavakra a BND belső rendszerében, így juthattak hozzá számos magas rangú francia diplomata vagy bizottsági alkalmazott telefonszámához vagy email címéhez. Memorandum of Agreement ide vagy oda, az amerikaiak egyértelműen megszegték a szerződésben foglaltakat, viszont ami még aggasztóbb, hogy a németek mindehhez statisztáltak.

Hogy a németek mióta tudtak arról, hogy az NSA német területről indít kémakciókat, nem tudni biztosan. Egyes források 2004-et említik (ekkor vette át a BND az amerikaiaktól a Bad Aiblingban lévő központot), mások a 2008-as évet említik kiinduló pontként, de a legtöbb német sajtótermék egyetért abban, hogy a Kancellári Hivatalnak legkésőbb 2010 óta tudomása kellett hogy legyen a lehallgatási akciókról.

Szabadság vagy biztonság? Kattintson és ismerje meg, mit gondol erről a klasszikus dilemmáról Angela Merkel!

Az ellenzék keresi a bűnöst

Hogy milyen akta kerül a kancellár asztalára, arról végső soron a kabinetfőnök dönt. A már 10 éve regnáló Merkelnek összesen három kabinetfőnöke volt: Thomas de Maizière (2005-2009, jelenlegi belügyminiszter), Ronald Pofalla (2009-2013), valamint a hivatalt jelenleg is irányító Peter Altmaier. Egy valamirevaló kabinetfőnök jól tudja, hogy a főnököt minden áron meg kell óvni a hétköznapi viharoktól. Egy ilyen súlyú ügynél, mint amilyen a jelenlegi, egyszerűen képtelenség elképzelni, hogy a kancellár alatt lévő miniszter nem adott át a főnökének egy ilyen jellegű információt.

A német hírszerző ügynökség felügyeletét egy három főből álló bizottság látja el (a kabinetfőnök, a parlament hírszolgálati megbízottja és a BND szakmai felügyelője), végső soron azonban a kancellár felelős a BND tevékenységéért. Mindezek tudatában a német ellenzék két alapvető kérdést szegez Angela Merkelnek: miért nem lépett semmit, ha már régóta tudott az NSA gyakorlatáról, illetve ha nem lépett semmit, akkor hogyhogy nem tudott semmit sem az egész ügyről. Jóllehet, Merkeléknek jóval könnyebb lenne játszani a mit sem tudó ártatlant az ügyben (ahogy ezt tették a Snowden-anyagok után), a jelenlegi helyzetben ez viszont azt jelentené, hogy a német titkosszolgálat elszabadult hajóágyúként a Kancellári Hivatal kontrolljától teljesen függetlenül működik. A két opció közül utóbbi eset lenne a súlyosabb.

Amíg a botrány botrány marad, és nem kezdődik el a hosszas vizsgálati procedúra, addig a jelenlegi helyzet legnagyobb nyertese az SPD. Yasmin Fahimi, az SPD főtitkára máris tűz alá vette a CDU-t, magyarázatot várva a jelenlegi helyzetre, Sigmar Gabriel SPD-elnök pedig, ha jól játssza ki a lapjait, még a végén kimozdíthatja az SPD-t a 25 százalékon beragadt támogatási szintről. Sahra Wagenknecht a Die Linke-től egyenesen rendszerszintű problémáról beszél, amit nem lehet megoldani néhány szimbolikus menesztéssel, így például Thomas Maizière távozásával. Momentán mindenki a kancellárt és a környezetét támadja, amint viszont mélyebben beleásnak az aktákba, még kiderülhet, hogy a német titkosszolgálatok már a 2005-ös kormányváltást megelőzően tudtak az amerikai gyakorlatáról. Ekkor pedig reflektorfénybe kerülhet az SPD és Frank-Walter Steinmeier külügyminiszter, aki ’99-től 2005-ig Schröder kabinetfőnöke volt. Ha az SPD is érintetté válna a lehallgatási botrányban, és mind a két német néppárt benne lenne az ügyben, az már csak a hab lenne a tortán.

Merkel prioritásai

Az idősebb George Bush még elnöki tisztsége alatt nyíltan kijelentette Helmut Kohlnak, az USA Németországtól elvárja, hogy „partner legyen a vezetésben” (Partners in Leadership). Hogy a jelenlegi helyzet idáig fajult, annak is betudható, hogy a németek egy negyed századdal az egyesülést követően még mindig nem nőttek fel egészen a feladathoz, hogy ne csak gazdasági, hanem politikai óriásként is fel tudjanak lépni a nemzetközi porondon. Így jutottunk el oda, hogy a nemzetközi versenyben lemaradó német titkosszolgálat 2002-ben vállalta, hogy amerikai technológia cserében vállalja, hogy Washington repülőgép-hordozója lesz Európa közepén.

Hozzá kell ugyanakkor tenni, hogy ugyan a németek és az amerikaiak fél Európát lehallgatták, de az úgynevezett „nagyobb veszélyt”, nevezetesen a terrorakciókat német földön, sikerült rendre megelőzni. Hála az amerikai technológiának a német hatóságok mindig egy lépéssel a terroristák előtt voltak, ennek is tudható be, hogy Németországban még nem történt pályaudvari robbantás, öngyilkos merénylet, vagy szerkesztőségi mészárlás. A készültségre ugyanakkor mindennél nagyobb igény van ma Németországban, az Alkotmányvédelmi Hivatal közlése szerint ugyanis körülbelül 300 kiképzett dzsihádista érkezett vissza az Iszlám Állam területéről Németországba, akik minden bizonnyal toborozni fognak, vagy terrorakciók előkészítésében fognak részt venni. Ilyenkor pedig örülnek a németek az amerikaiak segítségének.

Angela Merkel igen ritkán használja az államérdek kifejezést. Izrael állam biztonsága számára államérdek, ugyanilyen államérdek az eurózóna egyben tartása. Szűkebb körökben Merkel néha megemlít egy harmadik német államérdeket is, nevezetesen az amerikai szolgálatoknak minden segítség megadása, hogy megakadályozzanak egy terrorakciót német földön. Angela Merkel így értelmezi a kancellári esküjének „a német népet megóvni a kártól” részét. Csakhogy az idézett passzus több mindent is magába foglal, köztük azt, hogy idegen országok nem gyűjthetnek millió számra adatokat német állampolgárokról, vagy nem indíthatnak megfigyelő tevékenységet szövetségeseik, vagy saját vállalataik ellen. Merkel számára utóbbi azonban a kisebbik rossz, ennek a döntésnek azonban meg van a maga ára. Hogy Merkel, a Kancellári Hivatal, valamint a BND vezetése mennyire fogja megsínyleni a német hírszerzés történetének legnagyobb botrányát, az csak elkövetkező napokban fog kiderülni.