Megkérik a klímaalku árát az EU keleti tagjai

Hat év elteltével újra késhegyre menő vita folyik az EU tagállamai között arról, hogy Európa és az egyes országok milyen áldozatokat hozzanak a klímavédelem oltárán. Néhány nappal az állam- és kormányfők találkozója előtt még minden opció nyitott, így a teljes kudarc is. Közép- és Kelet-Európa országai csak megfelelő kompenzáció fejében készek bevállalni 2030-ig az ambiciózus kibocsátás-csökkentési és energiahatékonysági célokat.

Még igazán be sem hegedtek a legutóbbi, 2008. decemberi uniós klímacsata okozta sebek, az Európai Unió tagállamainak vezetői a hét második felében máris egy új, ezúttal a 2020 és 2030 közötti időszakra érvényes klímacsomagról próbálnak megalkudni.

A vita kiindulópontja az Európai Bizottság 2030-as keretre vonatkozó javaslata, amely az időszak végéig 40 százalékos csökkentést irányoz elő uniós szinten az üvegházhatást okozó gázok kibocsátásában az 1990-es szinthez képest. Brüsszel emellett még két számszerű célt is javasolt az új klímacsomagban. Az egyik értelmében 2030-ig a 2020-ban megcélzott 20 százalékról 27 százalékra növelni a megújuló energiaforrások részarányát az energia végfogyasztáson belül (csak uniós szinten, külön tagállamokra lebontott számok nélkül). Az energiahatékonyságot pedig 30 százalékkal javítaná a javaslat ahhoz képest, hogy változatlan politikai keret nélkül mi lenne a helyzet 2030-ban.

Ahogy az várható volt, jelentős eltérések mutatkoznak a célokat illetően az egyes tagállamok között. A legsimább ügynek még a 40 százalékos kibocsátási cél tűnik. Ez az egyetlen klímacél, amit még a hátrányos gazdasági következményektől tartó közép- és kelet-európai tagállamok is hajlandók bizonyos feltételek mellett elfogadni. Ezek közül a legfontosabb, hogy az egyes országok teherviselését az egy főre jutó GDP alapján határozzák meg. Ennek megfelelően a tagállamoktól „relatív fejlettségüktől függően” 0-40 százalék közötti kibocsátás-csökkentési erőfeszítést várnának el.

A másik két klímacélt illetően már sokkal képlékenyebb a helyzet. Az EUObserver által látott tagállami álláspontokból kitűnik, hogy legalább 7 közép- és kelet-európai tagállam a Bizottság által javasolt 30 százalék helyett csak 25 százalékos energiahatékonysági mutató rögzítését tartaná elfogadhatónak. A tagállamok többségének nincsenek problémái a 30 százalékos energia-megtakarítási céllal, Dánia számára a 30 százalék a „minimum”, de Nagy-Britannia és Ciprus egyáltalán nem szeretne energiahatékonysági célt.

Az EUObserver szerint az általa látott 22 tagállami pozícióból csak hat támogatja jogilag kötelező célkitűzést, de azt is csak EU-szinten.

A megújulók részarányára vonatkozó 27 százalékos cél esetében sincs egyetértés arról, hogy ez jogilag kötelező legyen-e vagy sem, és ha igen, csak uniós, vagy tagállami szinten is. A visegrádi négyek és néhány más ország a régióból nem híve a megújuló cél kitűzésének és azt preferálná, ha minden tagállam maga dönthetné el, hogyan, milyen eszközökkel kívánja elérni a 40 százalékos CO2-kibocsátáscsökkentést. Németország és Dánia ezzel szemben még magasabbra, 30 százalékra tenné fel a lécet.

Az állam- és kormányfők megbízottjai, a „serpák” kedden találkoznak, hogy megpróbálják közelebb hozni egymáshoz az álláspontokat, mielőtt a csomag csütörtökön és pénteken a vezetők elé kerülne. A posztjáról néhány hét múlva távozó Herman Van Rompuy, az Európai Tanács elnöke és José Manuel Barroso, bizottsági elnök nagyon szeretnék egy emlékezetes megállapodással megkoronázni uniós pályafutásukat. A megállapodást sürgető tényező a jövő év második felében Párizsban esedékes ENSZ klímakonferencia is, amelyen a világ országainak új klímavállalásokat kellene tenniük. Ha az Európai Unió jó előre le tudná tenni az asztalra saját egyértelmű vállalásait, azzal fokozná a nyomást az Egyesült Államokra, Kínára és más partnerekre is, hogy ők is cselekedjenek.

A tagállamok eltérő gazdasági fejlettsége és teherbírása, továbbá az érdekek EU-n belüli erős polarizálódása miatt azonban megfigyelők miatt erősen kétséges, hogy az állam- és kormányfőknek sikerül nyélbe ütniük a megállapodást. Angela Merkel a Bundestagban múlt héten mondott beszédében szokásához híven óva intett a túlzott derűlátástól.

A legfőbb bizonytalansági tényezőnek jelenleg a közép- és kelet-európai országok számítanak, amelyek attól tartanak, hogy gazdaságuk a jelentős beruházási igények miatt beleroppanna a túlzottan ambiciózus klímavédelmi célkitűzésekbe. A villamos áramot 90 százalékban szénből előállító Lengyelország például azt állítja, hogy a Bizottság eredeti javaslatán alapuló csomag következtében 80 százalékkal megdrágulna a villamos áram kiskereskedelmi ára. Úgy tudjuk, hogy az Európai Bizottság Magyarország esetében a GDP 1,03 százalékára becsülte a klímacélok eléréséhez szükséges beruházások költségeit, ám nem világos, hogy ezt éves szinten, vagy a teljes időszakra becsülte.

A visegrádi négyek fenntartásait csak fokozza, hogy Brüsszel nem készített részletes hatásvizsgálatokat a csomag várható gazdasági költségeiről és következményeiről. Egyes országok egyenesen azzal fenyegetőznek, hogy enélkül nem hajlandók elfogadni a célokat sem.

Az a csúcstalálkozó záróközleményének a BruxInfo birtokába került tervezetéből is kiderül, hogy a nyugati partnerek egy kompenzációs csomaggal próbálják meg rávenni az új tagállamokat az alkura. A szövegben kilátásba helyezett engedmények és könnyítések azonban nem elégségesek ahhoz, hogy a közép- és kelet-európaiak rábólintsanak az alkura.

A kompenzációs csomag fő elemeként az emisszió-kereskedelmi rendszeren (ETS-en) belül kiosztandó kibocsátási kvóták 1-2 százalékának eladásából származó bevételeket egy, az Európai Beruházási Bank (EIB) kezelésében lévő pénzügyi alapba tennék, amiből az uniós átlagos GDP 60 százalékától elmaradó tagállamok juthatnának forrásokhoz. Egy másik elképzelés értelmében a kibocsátási egységek további 10 százalékát azoknak a tagállamoknak tennék félre, amelyek egy főre jutó GDP-je nem éri el az uniós átlag 90 százalékát. Ebből az alapból tehát nem csak a legszegényebb tagállamok, de például olyanok is részesedhetnének, mint Spanyolország, Portugália vagy Szlovénia.

Az ugyancsak a kibocsátási-egységek értékesítéséből képzett uniós „klímaalapot”, a NER300-at is 300 millió euróról 400 millió euróra növelnék, de mivel ezekre az összegekre pályázni kell, a visegrádiak attól tartanak, hogy végső soron az innovatív zöldberuházásokban igen erős német és skandináv cégek zsebébe kerülne a források zöme.

Szó van még az ETS-en kívüli ágazatoknál, például a közlekedésnél a tehermegosztás eddigi rendszerének folytatásáról egészen 2030-ig. Emlékezetes, hogy annak idején, a nagy 2008-as klímaalku során a közép- és kelet-európai országokat elsősorban ezen a területen kompenzálták azzal, hogy többlet kibocsátási egységeket bocsátottak a rendelkezésükre.

Magyarország ez alapján 2020-ig akár 10 százalékkal is növelhette volna a kibocsátását, de ennél alacsonyabb emisszió esetén a megtakarított egységeket értékesíthette volna. Kezdettől fogva problémát jelentett ugyanakkor ennek az aranytartaléknak az értékesítésében az, hogy az ETS-től eltérően nem állt rendelkezésre piaci kereskedelem, mivel a szabályok értelmében csak a kormányok között lehetett adni és venni a kibocsátási kvótákat.

Magyarország már néhány éve is kísérletet tett arra, hogy a feleslegekből a bankok közbeiktatásával pénzt szerezzen és azt zöldberuházásokra fordíthassa. A kulcsszó a rugalmasság, és ez alighanem a kompromisszum része lesz. Az uniós partnerek állítólag nem zárkóznak el például attól a lehetőségtől, hogy ezeket a kvótákat tagállami önrészként vegyék figyelembe a kohéziós és a strukturális alapból finanszírozott közlekedési és környezetvédelmi beruházásoknál, pénzt megtakarítva ezzel a költségvetésnek.

Magyarország egyébként várakozások szerint alaposan túlteljesíti majd a 2020-as 20 százalékos kibocsátás-csökkentési célt. Becslések szerint 2020-ra akár 36 százalékkal is csökkenhet a magyar CO2-kibocsátás az 1990-es referenciaszinthez képest. Ha ez igaz, a 40 százalékos csökkentés elérése 2030-ig nem okozna túlzottan nehéz feladatot.

A magyar kormány ugyanakkor értesülésünk szerint minél nagyobb mozgásteret szeretne kialakítani a maga számára a gyáripar fejlesztése és a gazdasági növekedés biztosítása érdekében. Magyarán: olyan mennyiségű kibocsátás-csökkentési kötelezettséget vállalna be Budapest, ami nem határolja be a magyar gyáripar és a gazdaság növekedését. Ez konkrétan azt jelenti, hogy a kibocsátás-kereskedelmi rendszeren (ETS) belül és azon kívül kevesebb, de legfeljebb ugyanannyi kibocsátási kötelezettséget kíván felvállalni, mint a jelenlegi időszakban.