Vukovár: egy sorsfordító város, mely éket ver két nemzet közé

Vukovár minden kétséget kizáróan fontos szerepet játszik a független Horvátország történelmében. A kilencvenes évek elején, a város által hozott háborús áldozatok közelebb hozták déli szomszédunkat a Belgrádtól történő elszakadáshoz, s így Európához. Most viszont, a még a múlt árnyékában élő lakosai ki is taszíthatják onnan azt. Ugyanakkor az is tagadhatatlan; a Duna partján fekvő város máig magán viseli a szerbek által ejtett sebhelyek többségét, amelyek elfedésére aligha egy cirill betűkkel ellátott tábla lesz a legalkalmasabb.

Vukovár kálváriája 1991 nyarán kezdődött, amikor az akkor már leginkább szerb haderőként üzemelő Jugoszláv Néphadsereg (JNA), szabadcsapatokkal kiegészülve ostromgyűrűbe zárta a Duna mentén fekvő várost. A horvát védők bár hónapokig állták a sarat az iszonyatos túlerővel szemben, a város végül 1991. november 18-án a támadók kezére került.

A horvátok kitartása és az ostrom során, illetve az azt követően elszenvedett sérelmeik mégse tűntek hiábavalónak, hiszen a hírtelevíziók borzalmas képsorai beindították az úgynevezett CNN-effektust, amely olyan hatással bírt a nyugati világ közvéleményére, hogy az addig a Jugoszláviát egyben tartani igyekvő politikai elit is hátat fordított Belgrádnak. Egyben utat adva a horvát és a szlovén elszakadási törekvéseknek is.

Így, a már akkor integrációs álmokat kergető Zágráb 1992 januárjában a nyugati világ szemében is elérte független mivoltát, s ebben a folyamatban – mint azt fent láthattuk – igen komoly szerep hárult az önmagát feláldozni kényszerülő Vukovár lakosságának, valamint védőinek egyaránt.

Egy népszámlálás, amely vihart kavart

A horvátok végül győztesként fejezhették be a honvédő háborút (Domovinski rat), s így Vukovár is visszatérhetett Zágráb szárnyai alá. Igaz, ezt gyakorlatilag teljesen elpusztítva, ráadásul csak évekkel a daytoni tárgyalások után tehette meg. Ez azonban aligha gátolta Vukovár városát abban, hogy Horvátországban egyaránt szimbólumává váljon a háborús áldozathozatalnak és a mindent elsöprő erőfeszítéseknek is.

Éppen ezért okozott, s okoz a mai napig komoly fejtörést a horvát politikai elitnek az a tény, hogy a 2011-es népszámlálás során a vukovári szerb nemzetiségű lakosság aránya (34,87 százalék) meghaladta azt az egyharmados küszöböt, amely fölött a horvátországi jogszabályok egyértelműen garantálják a nemzeti kisebbségek saját nyelvhasználatát, s így a közintézményekre kihelyezett kétnyelvű táblák alkalmazását is.

Utóbbi kapcsán a felháborodás mértékét jól mutatja, hogy amint az összeírások eredményei nyilvánosságra kerültek, Vukovár városa azonnal tömeges méretű tiltakozóakciók otthona lett. A horvát társadalom többségének véleményét jól tükrözte egy a Novi listben megjelenő írás, amely akkor így foglalta össze a helyzet faramuciságát: Milanović kormányának nincs választása. „A cirill betűk győztek a horvátországi csatában.”

A sokakat a szerbek által elkövetett háborús agresszióra emlékeztető táblák kihelyezése végül meg is történt, az azokat követő indulatok, s a feliratokat ért támadások viszont máig komoly hatással bírnak a horvát közéletre. Az arányok pedig egyértelműek. Horvátországban a kétnyelvű táblák vukovári kihelyezését – különböző közvélemény-kutatások során – idén januárban a megkérdezettek mintegy 80 százaléka utasította el, de február elején ez az arány még a 85 százalékot is meghaladta.

Olaj a tűzre

A felfokozott hangulat, valamint a kihelyezett cirill feliratok rendszeres megrongálása persze nem hozta közelebb a helyi szerbek és horvátok megbékélését, de a hasonló esetekre adott szerbiai válaszok többsége sem lökte pozitív irányba Zágráb és Belgrád olykor ismét viharossá váló viszonyát. Példának okáért az akkor frissen megválasztott Tomislav Nikolić tavaly májusi, a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak adott nyilatkozatát említhetnénk, amelyben a jelenlegi szerb elnök kifejtette, hogy Vukovár szerb város volt, ahová a horvátoknak nem volt miért visszatérni.

Ezen felül hasonlóan balkáni gesztus volt az is, amikor Belgrádban Gotovina tábornok felmentésén tiltakozva, november 18-án, azaz éppen Vukovár elestének évfordulóján emlékeztek – az egyébként augusztusi – Vihar-hadművelet szerb nemzetiségű áldozataira.

Ráadásul az egyébként is parázs helyzetben még az is olaj volt a tűzre, amikor a horvát elnök nemrégiben Belgrádba látogatott, s az imént említett Tomislav Nikolić baráti meghívására az volt Zágráb válasza, hogy Horvátország nem vonja vissza a délszláv háborúk kapcsán, a Nemzetközi Bíróság elé vitt népirtási vádakat.

A népszavazások dominó-elve beindul

A fentiek során, illetve okán kialakult szerb-horvát nézetkülönbségek tovább súlyosbodtak, amikor Horvátországban egy a katolikus egyházhoz köthető civil szervezet népszavazást kezdeményezve aláírásgyűjtésbe kezdett. Tény, hogy a „Családok nevében” vélhetően egyetlen célja az volt, hogy egy referendummal meggátolják a délszláv államban a melegek házasságának lehetőségét, ám mégis komoly hatással bírtak a Vukováron kialakult lehetetlen helyzetre is. Hiszen előbbiek sikerén felbuzdulva egy a Duna menti városhoz köthető, egykori védőket képviselő szervezet is kilincselni kezdett egy újabb, s ezúttal lényegében a cirill betűket elutasító referendumért.

A különböző források szerint már 650-690 ezer aláírást gyűjtő szervezet ugyanis 50 százalékosra emelné azt a most még egyharmados küszöböt, amely lakossági arány felett minden Horvátországban élő nemzeti kisebbség szabadon használhatja saját anyanyelvét, s így ez esetben a kétnyelvű táblákat is.

Meggátolják az újabb referendumot

A horvát kabinet ezalatt – miközben már diplomáciai csatákat vív Szerbiával – mindent elkövet annak érdekében, hogy meggátolja az újabb, ezúttal már kisebbségi jogköröket is érintő népszavazás kiírását. Jelenleg úgy fest, hogy a balközép Milanović-kormány sikerrel veszi fel a harcot, s még ebben az évben tető alá hoznak egy olyan alkotmánymódosítást, amely lehetetlenné teszi majd az olyan kulcsfontosságú témák esetén a referendum kiírását, mint a nemzetközi szerződésekből fakadó kötelezettségek, a költségvetési és nemzetbiztonsági kérdések, illetve az emberi jogokra, s így a kisebbségekre is vonatkozó rendelkezések. Utóbbiak védelmének garantálása egyébként Horvátországnak azért is égető szüksége, hiszen Zágráb az Európai Unióhoz történő csatlakozása során számos erre a területre érvényes nemzetközi kötelezettséget vállalt.

Az újabb népszavazás elkerülése érdekében tett kormányzati lépések ugyanakkor aligha oldják meg a Duna mentén újfent kialakult nemzetek közötti vitát, s csupán konzerválják azt az állapotot, amelyben szerb és horvát külön oldalon áll, miközben egymás iránt táplált gyűlöletükkel mégis kéz a kézben tagadják meg a sokáig oly áhított európai gondolkodást. Mindezzel pedig Vukovár lehet az a város, amely a háborúval egykor szimbolikusan közelebb hozta, most viszont a háborúskodással mind távolabb viszi Horvátországtól Nyugat-Európát.

Mátraházi Tibor