A szíriai polgárháború egy önkéntes szemével – interjú Yousef al-Sabttal

A kuvaiti Heal Syria nevű csoport tizenkét önkéntese arra vállalkozott június végén, hogy Törökországba és Szíriába látogassanak, hogy segítsenek a szír polgárháború menekültjein, sebesültjein, illetve az áldozatok családjain. A cikk Yousef al-Sabttal, a csoport egyik önkéntes orvostanhallgatójával készített interjú alapján készült, akivel a szírekkel eltöltött öt napról és az áldozatok történeteiről beszélgettünk.

A Heal Syria nevű szervezetet (Instagram: Heal_Syria; Twitter, YouTube) 2012 februárjában alapította Kuvaitban Aisha al-Qaderi, hogy összefogja azon önkénteseket, akik valamilyen módon részt vennének a szíriai polgárháború szenvedőinek megsegítésében. A csoport főként friss diplomás orvosokat és medikushallgatókat tömörít magába, de mindenki számára nyitott, aki érdeklődik a humanitárius segítségnyújtás iránt. 

A csoport először a jordániai al-Zaatari menekülttáborba szervezett egy egyhetes utat, majd nekiláttak a nagyobb lélegzetvételű török-szíriai projekt szervezésének. Első lépésként Kuvaitban szerveztek kisebb eseményeket azzal a céllal, hogy felhívják az emberek – főleg egyetemisták – figyelmét a Szíriában történő borzalmakra. Ezen megmozdulás keretében TV- és rádióinterjúkon, valamint a szociális médián keresztül igyekeztek elérni a kuvaiti népet. A csoport hamar támogatókra lelt, akik bőkezű adományokkal segítették a társaság munkáját.

Június 25-én a csoport tizenkét tagja a törökországi Reyhanliba utazott, amely a szíriai menekültáradat egyik legfőbb török célpontja, és együttműködésbe kezdett a menekülttáborban tevékenykedő, a török kormány támogatását élvező és a határt ellenőrző török IHH (The Foundation for Human Rights and Freedoms and Humanitarian Relief) humanitárius szervezettel. Az IHH rengeteg segítséget és biztonságot nyújtott a csoportnak, valamint kontaktokkal is ellátták őket.

Olyan embereket is megkerestek, akik arra vonatkozóan látták el őket információval, hogy kiket érdemes megkeresni, hova érdemes elmenni, kiben bízhatnak meg, és milyen helyeket kerüljenek, ha nem szeretnének bajba keveredni. A csoportot minden reggel busszal szállították az IHH központjába, ahol megtudták, hogy aznap milyen feladatok várnak rájuk.

Az első napon egy törökországi területen lévő kórházat látogattak meg. Yousef elmondása szerint a török kormány nagyon bőkezűen támogatja a menekülteket; az egészségügyi központok jól felszereltek, a gyógyszereket ingyen megkapják a betegek, a kezelés pedig sokszor jobb, mint egy normál török kórházban. 

Problémát okoz azonban, hogy Törökország ezen részén a szír polgárháború kitörése óta többször volt bombázás és kisebb harcok, így vannak olyan területek, ahova egyáltalán nem lehet bemenni.

A második napon a csoport hat tagjának, köztük Yousefnek is, megadatott a lehetőség, hogy bemenjenek Szíriába, negyven-ötven kilométerre a határtól, így gyógyszerekkel és szír kórházaknak szánt generátorokkal felszerelkezve, az IHH-tól kapott azonosító mellényekkel elindultak. Szigorúan kikötötték nekik, hogy igazolványaikat és kameráikat rejtsék el, és próbálják meg kikerülni a bajt. 

Szíriában a csapat egyenesen a felkelők egy csoportjához ment, hiszen az általuk irányított területen ők vállalnak felelősséget az emberek biztonságáért. Az első igazi sokk itt érte őket, amikor 15-16 éves gyerekeket láttak tetőtől talpig fegyverben, bosszúra szomjazva azért, amiért elvesztették családjaikat. 

A Harsham, akikkel Yousefék dolgoztak, az egyik legerősebb felkelőcsoport Szíriában, és a többi csoporttal ellentétben, amelyek összetételüket tekintve soknemzetiségűek, a Harsham jórészt szírekből áll. Az ilyen csoportok által nyújtott védelem az általuk irányított területen azért fontos, mert alig van élelem, akadozik az ellátás, viszont mindenki fegyvert visel, ami veszélyes, hiszen az apák bármit megtennének a családjaikért, hogy élelmet szerezzenek nekik.

A csapat a felkelőktől kapott mentőautóval közlekedett, valamint biztonsági kíséretet is kaptak négy kalasnyikovval felfegyverkezett felkelő személyében, akik közül a legfiatalabb mindössze tizenöt éves volt. 

Ahogy egyre beljebb haladtak Szíriában, annál inkább látható volt a pusztítás: az utak szélén kiégett tankokon és szétszedett repülőgép-maradványokon játszottak a gyerekek, mindenhol végtelen szegénység és szemét, a szennyvízvezetékek tönkrementek, úgyhogy mindehhez még elviselhetetlen szag is párosult. Yousef úgy jellemezte a látottakat, mintha Szíria legalább két évszázaddal visszamaradt volna.

Az első szíriai kórházat, amit meglátogattak, egy kuvaiti csoport finanszírozott. Ahogy beléptek, egy hatalmas terembe értek, ahol körülbelül harminc-negyven ágyon feküdtek sérültek, köztük jemeniek, szaúdiak, kuvaitiak, németek, bosnyákok, amerikaiak, japánok, egyiptomiak és portugálok; szíriai egy sem volt köztük. Önmagukat a dawla csoport tagjainak tartották, egyes feltételezések szerint azonban az al-Kaidához tartozhatnak, de erről nincs biztos információ.

Yousefban itt tudatosult először, hogy hova is került: egy olyan országba, ahol bárhol és bármikor megölhetik, hiszen ezek az emberek szó szerint életüket adják Szíriáért. A sebesültek között huszonévesek is voltak, többen elvesztették végtagjaikat, és mind azért hagyták el otthonukat, hogy Szíriáért harcoljanak, azzal a tudattal, hogy többet nem térhetnek vissza hazájukba, hiszen börtönbe zárnák őket. 

A kérdésre, hogy miért döntöttek így, legtöbben azt a választ adták, hogy ez a dzsihád. Ha látják, hogy ártatlan embereket megfélemlítenek, megkínoznak, lemészárolnak, akkor nem maradhatnak tétlenek, hanem lépniük kell valamit, nem várhatnak addig, amíg politikai eszközökkel megoldják a helyzetet. Ezek az emberek mind testvérek az iszlám szerint, ezért kötelességük segíteni a bajba jutottakon.

Yousef úgy látta, hogy ezeknek az embereknek nincs teljesen világos képe arról, hogy mi is történik körülöttük. Az egyik egyiptomi ugyanis, aki szintén kiemelte, hogy azért van itt, mert kötelessége segíteni muszlim testvérein, örömujjongásban tört ki, amikor meghallotta a hírt az iszlamista Murszi megdöntéséről. 

A második kórház, amelyet meglátogattak, egy rendőrállomásból lett átalakítva, és szintén egy kuvaiti férfi finanszírozta, azonban azon túl, hogy Mohamednek hívják, semmit sem tudni róla. Yousef szerint ez volt a legjobban felszerelt kórház, és nem csak a sebesülteknek, hanem családjaiknak is nyújtottak ellátást. A kórházban mindenki ingyen és névtelenül juthatott olyan ellátáshoz, amely máshol megfizethetetlenül drága. Lövés következtében elveszített vagy roncsolódott csont pótlása például igen költséges és bonyolult eljárás, azonban itt ennek a beavatkozásnak köszönhetően rengetegen nyerik vissza egészségüket.

A kórházban találkozott egy tizennyolc éves fiúval, Ahmeddel, aki mindkét karját és egyik lábát is elvesztette, valamint egy kisgyerekkel, akinek a felsőteste teljesen megégett. Ahmeden kívül minden sérült mosolygott és optimistán tekintett a jövőbe, arra várva, hogy meggyógyuljanak és visszamehessenek harcolni. Az egyetlen végtaggal maradt fiú azonban frusztrált és depressziós volt, és nem volt hajlandó senkivel sem beszélni. Yousef szerint ezek voltak a legnehezebb pillanatok: amikor már az orvos sem tud semmit szólni, csak néz könnybe lábadt szemmel. 

A harmadik hely, amelyet meglátogattak, egy építés alatt álló tábor volt, amelyet szintén egy kuvaiti támogatott. A helyet elsősorban árváknak szánják, illetve olyan családoknak, amelyek elvesztették a családfőt. A táborban iskolát is alapítanak, valamint egy konyhát, amely naponta ötvenezer ember ellátását fogja biztosítani. A központ felépítésében kuvaitiak mellett az IHH és egyéb csoportok is segédkeznek. 

A csoportnak naplemente előtt el kellett hagynia Szíriát, és bár harmincezer dollár értékű orvosi eszközöket gyűjtöttek össze a rákövetkező napokban, nem volt több lehetőségük visszatérni az országba, hogy szétosszák őket, hanem török területen tudtak csak tevékenykedni.

Szíriában több helyen is belefutottak olyan feliratokba, amelyek köszönetet nyilvánítanak a török kormánynak, a kuvaiti nemzetnek és a katari népnek azért a segítségért, amelyet a szíreknek nyújtottak és nyújtanak a polgárháború kitörése óta.

A harmadik napon egy török területen lévő szír iskolát látogattak meg, amelyet szír gyökerekkel rendelkező kanadaiak tartanak fent. Az iskolában főként árván maradt gyerekek tanulnak. Yousef szerint ez a látogatás is a legnehezebb pillanatok közé tartozott: ezek a gyermekek már nem is igazán gyermekek, hiszen látni lehetett a szemükben, hogy megváltoztak és felnőttek attól, amin keresztülmentek. Hangos durranás hallatán a gyerekek még ma is megriadnak és sikítva fogják be füleiket. Az iskolában felállítottak egy táblát, amelyre a gyerekek elhunyt családtagjaiknak írt leveleiket függeszthetik ki. 

Az intézménylátogatások után a csoport családokhoz ment, hogy az ő történeteiket is meghallgassák. Az első család, amelyet meglátogattak, már nagyon korán elhagyta Szíriát. A férfi cégtulajdonos volt, biztos jövedelemmel rendelkezett, és amikor átmentek Törökországba, sok menekültnek adtak szállást és ételt. Mára azonban teljesen elapadtak a forrásaik, így nem hogy másokon, már önmagukon is alig tudnak segíteni.

Egy másik család azt mesélte el az önkénteseknek, hogy milyen csellel próbálták meg kijátszani a hadsereg katonáit Hamában. A katonák ugyanis, amikor bementek a városba, a férfiakat lemészárolták, a nőket pedig megerőszakolták. Ezt úgy próbálták megakadályozni a helyiek, hogy a férfiak órákra elbújtak, a gyermekek a házakban maradtak, a nők pedig az utcán gyűltek össze egymásba kapaszkodva. Amikor a hadsereg jött, látták az asszonyokat az utcán, majd bementek a házba, ahol csak a gyermekeket találták. Többségük ilyenkor nem bántotta őket, csak élelmet és értékeket kerestek a házban, majd továbbálltak. Akadtak azonban, akik megverték vagy megölték a házban maradt gyermekeket. Egy hamai férfi, Khareef szerint ők egy ilyen eset után szöktek át Törökországba. A katonák ugyanis lövéseket adtak le a házban, hogy megfélemlítsék a gyermekeket és információt szedjenek ki belőlük, akik azonban nem árultak el semmit, csak az édesapjukat szólították, aki nem jöhetett elő rejtekhelyéről, mert amellett, hogy megölték volna, a többi vele együtt bujkáló férfit is lebuktatta volna. A fájdalom és tehetetlenség vette rá a családot arra, hogy hátrahagyják otthonukat és egész életüket, és egy törökországi menekülttáborban próbáljanak meg boldogulni.

Egy másik férfi, Khalil története szerint, amikor a katonák megérkeztek a városába, a környék férfijait sorba állították és tüzet nyitottak rájuk. A tizenkilenc férfiből mindössze hárman élték túl a mészárlást. A férfi hét lövést kapott, egyik lábát pedig amputálni kellett. 

Raed, aki korábban imámként dolgozott, arról a nyolc hónapról mesélt az önkénteseknek, amit Szíria különböző börtöneiben töltött azért, mert imámként a pénteki beszédében kritizálta az Asszad-rezsimet. A férfit többször kábelekkel ütötték, és hetekig egy iskolaszekrénybe zárva tartották, amely annyira kicsi volt, hogy sem leülni, sem mozogni nem tudott. Története szerint többször fejjel lefelé lógatva ütötték, áramot vezettek bele vagy éppen savval kínozták, és azért, hogy ne kiabáljon, burgonyát tömtek a szájába. 

A kuvaiti csapat egy rehabilitációs központot is meglátogatott, amelyet egy húsz éve Spanyolországban élő szíriai férfi vezet. A központban a többi sebesült között hét olyan férfit kezelnek, akik túlélték a fejlövést. Ezekben az emberekben annyira erős az élni akarás, hogy az átlagosnál sokkal gyorsabban gyógyulnak fel sérüléseikből. 

A leggyakoribb háborús sérülések ortopédiai, ér- és idegrendszeri jellegűek, így ezen területek orvosaira van a legégetőbb szükség most Szíriában, hiszen ilyen sérülések esetében azonnali beavatkozás szükséges, hogy meg tudják menteni az áldozatok életét. Egy szíriai orvos szerint a kórházak és orvosok a szír hadsereg legkedveltebb célpontjai közé tartoznak, és amikor a hadsereg kezéről a felkelőkhöz kerül egy kórház vagy bármilyen egészségügyi létesítmény, a katonák tönkreteszik a különböző orvosi készülékeket, hogy azokat a továbbiakban ne lehessen használni. Ezért a felkelők által irányított területeken az orvosok sokszor CT- vagy röntgenfelvétel nélkül, „vakon” kénytelenek megműteni a betegeket. 

Hazaérkezés után a csoport több projektet is szervezett annak érdekében, hogy pénzt tudjanak gyűjteni kórházépítésre és orvosi műszerek vásárlására. Két hét alatt huszonötezer kuvaiti dínárt, vagyis mintegy húszmillió forintot sikerült összeszedniük. A pénzt folyamatosan küldik a kontaktszemélyeknek, akik eljuttatják a megfelelő eszközöket azokhoz, akiknek szükségük van rájuk. 

A csoport mára pszichológusokkal bővült, akik a háború pszichológiai következményeit fogják megvizsgálni több száz szír menekülten és túlélőn. A Heal Syria csapata következő útját október közepére tervezi.

Arra a kérdésre, hogy a kuvaitiak miért is viselik ennyire szívükön a szírek sorsát, Yousef az 1990-es iraki invázióval felelt, hiszen ekkor a szírek kiálltak Kuvait mellett és támogatták az országot, ahogy csak tudták, amiért a kuvaiti nép most is hálás Szíriának.

A Szíriában tapasztaltak mély benyomást tettek a csapat tagjaira, akik a kuvaiti jólét mindennapi békéje után embertelenséggel és szörnyűséggel szembesültek. Emellett rengeteget tanultak is a menekültektől és a gyerekektől, akik fáradtak és szomorúak, mégis pozitívak és magabiztosak az ország jövőjét illetően. Egy kisfiú, aki egy bombatámadás során elvesztette egész családját és amputálni kellett bal lábát, kijelentette, hogy róla nem készülhet semmilyen felvétel, mert nem szeretné, ha az interneten közsajnálat tárgyává válna.

2011 márciusa óta kétmilliónál is több szíriai kényszerült elhagyni hazáját. A menekültek libanoni (716.000), jordán (515.000), török (460.000), iraki (168.000) és egyiptomi (110.000) táborokban várják, hogy véget érjen a polgárháború és hazatérhessenek.

Az interjúban szereplő áldozatok és menekültek nem valódi nevükön szerepelnek.