Brazília – a szambán, a focin, és a capoeirán túl

Brazília, mely az Újvilágot felosztó tordesillasi egyezmények köszönheti, hogy Spanyolország helyett a portugál korona gyarmata lett, nevét pedig egy fafajtáról kapta, mára a nyugati félteke egyik potenciális nagyhatalmává vált. A következő rövid történelmi áttekintés sorra veszi az idáig vezető fejlődés főbb állomásait, közben bemutatva azokat az állandónak tűnő jelenségeket, melyekkel ahogy a múltban, úgy valószínűleg a jövőben is számolni kell.

Napóleon ibériai hadjárata, ahogy a többi latin-amerikai gyarmat számára, úgy a Portugáliához tartozó Brazília számára is megteremtette a lehetőséget, hogy elinduljon a függetlenné válás útján. A portugál királyi család a francia császárrá lett kisteremtű korzikai tüzértiszt elől menekülve vitorlát bontott és átköltözött Rio de Janeiro városába. 1815-ben számos, a kereskedelmet és az oktatást érintő népszerű intézkedést követően az elmebeteg anyja helyett régensként kormányzó János herceg Portugáliával egyenrangú királysággá nyilvánította Brazíliát. 

Nem sokkal azt követően, hogy 1821-ben a francia veszély elmúltával, a portugál király udvar (Cortez) nyomásának engedve, a portugál trónt ekkor már VI. János néven birtokló korábbi régens hazatért, s Brazília – melyet a Cortez újra alávetett szerepbe akart kényszeríteni – megkezdte harcát a függetlenség kivívásáért. A mozgalom élére – megfogadva apja tanácsát – az uralkodó fia, a 23 éves Pedro állt, aki 1822. szeptember 22-én kikiáltotta az ország függetlenségét. Portugália ugyan tervbe vette az ország fegyveres úton történő megrendszabályozását, de végül 1825-ben a Cortez is elismerte Portugália egyetlen latin-amerikai gyarmatának jogát arra, hogy független államként írja tovább történelmét. 

Az 1822. október 12-én megalapított Brazil Császárság uralkodójának I. Pedrót választották, aki 1831-ben, miután a portugál államadósság egy részének átvállalásával, az alkotmány semmibevételével, illetve az Uruguay ellen vívott háborúval magára haragította az ország lakosságának egy jelentős részét, az elégedetlenséget látva lemondott a trónról. A gyermek II. Pedro helyett egy ideig régenstanács vezette az országot, majd 1840-től – akkor 15 évesen – ő maga kezdett kormányozni véget vetve a tanács kormányzását jellemző kaotikus időszaknak, amelyet a különböző tartományok elszakadási kísérletei jellemeztek.

Az ifjabbik Pedro uralkodása idején fél évszázados belső nyugalom és fejlődés – különösen latin-amerikai viszonylatban – jellemezte az ország történelmét. Vasútvonalak kezdték összekötni a hatalmas ország tartományait, a folyókon pedig megjelentek a gőzhajók. Fellendült a mezőgazdaság, amelyen belül kiemelkedő szerep jutott az ország első számú exporcikkének, a kávénak. A földek megműveléséhez a munkaerőt a kelet-afrikai Portugál-Guineából behajózott rabszolgák biztosították. A rabszolgaság teljes eltörlésére – melyre 17 év alatt fokozatosan került sor – az Újvilágban utolsóként Brazíliában hoztak törvény 1888-ban.

A „tejeskávé” éra

A rabszolgaság kártalanítás nélküli eltörlése végleg szembefordította az agráriumban érdekelt gazdasági elitet a császárral. A hadsereg republikánus érzelmű tisztjei segítségével II. Pedro uralkodásának vértelen puccs vetett véget, melyet a köztársaság kikiáltása követett 1889. november 15-én. Az újdonsült köztársaság első elnöke, az államcsínyt vezető Deodora da Fonseca tábornok lett, aki azonban végül nem bizonyult túlontúl elkötelezett demokratának, ezért őt is eltávolították a hatalomból. A helyére lépő alelnök szintén nem tűnt jó választásnak: regnálása hamarosan polgárháborúba torkollott, amit még számos hasonló felkelés követett. Az 1930-as évekig tartó régi köztársaság (República Velha) idején megnőtt az államokká átnevezett korábbi tartományok politikai önállósága, a hatalom – hála a könnyen manipulálható választási rendszernek – gyakorlatilag a vidéki oligarchia kezében összpontosult.

A korszak két legnagyobb befolyással rendelkező államai Săo Paulo és Minas Gerais voltak. Az előbbi gazdaságát elsősorban a kávétermesztés, míg utóbbiét a tejtermékek előállítása jellemezte. A két állam politikai szövetsége e két termék összepárosításának eredményeként kapta a tejeskávé (café com leite) nevet. A korszakban felgyorsuló urbanizáció gazdasági és társadalmi következményei egyre komolyabb politikai kihívást jelentettek az ültetvényesek számára, melyen végül a nagy gazdaság világválságot követően már nem tudtak úrrá lenni. A rendszer összeomlott, és megjelent a politikai színtéren egy sokat vitatott szereplő, aki az elkövetkező bő másfél évtizedben meghatározta Brazília történelmét. 

Getúlio Vargas diktatúrája

1930-ban az oligarchia jelöltjével szemben induló liberális Getúlio Vargas miután szoros küzdelemben vereséget szenvedett egy erősen megkérdőjelezhető tisztaságú választáson, nem törődvén bele a vereségbe, az oligarchákat nem kimondottan szívlelő hadsereggel a háta mögött megdöntötte a roskatag köztársaságot. Egy ideig még adott a külsőségekre, ám 1937-től már rendeletekkel kormányzott. Bár retorikájában gyakran az ezidőtájt Európában hatalomra kerülő fasiszta és náci pártok nacionlaizmusát keverte, az előbbiekre is szintén jellemző szociális populizmussal, sem a kommunista pártot, sem pedig a nemzetiszocialista nézeteket valló Brazil Integralista Akció párját (IAB – Açăo Integralista Brasileira) nem hagyta igazán érvényesülni. Utóbbit ugyan felhasználta a baloldali ellenlábasai elleni harcban, de végül minden pártot törvényen kívül helyezett.

Elöklése alatt határozottan szembefordult a régi köztársaság gazdaság-, és társadalom-politikájával. A stratégiai ágazatokban államosításokra került sor, így került központi irányítás alá a brazil nemzeti olajtársaság a Petrobras, valamint a tengeri és a vasúti fuvarozás. Latin-Amerika állandó problémáját a szegények és a gazdagok életkörülményei közti óriási szakadék okozta feszültségeket oktatási és közegészségügyi fejlesztésekkel, és a szegényebb városi negyedek közművesítésével próbálta csillapítani. A munkavállalók mértéktelen kizsákmányolását megelőzése érdekében törvényben rögzítették a minimálbéreket. Mindazonáltal ezek az intézkedések korántsem tudták kielégítően megoldani a problémák jelentős részét.

Noha a brazil hadsereg kiképzésében a németek jelentős szerepet vállaltak és Vargas köreiben is akadtak bőséggel a náci Németországhoz húzó személyek, Brazília végül 1942-ben, hivatalosan a német tengeralattjáró tevékenység miatt az szövetségesek oldalán lépett be a II. világháborúba. A brazil csapatok később Itália felszabadítása során vették ki részüket az európai harcokból.

A világháborút követően Vargas rendszere olyan új környezetben találta magát, ahol a korábbi módszerek már egyre kevésbé működtek. A diktátor próbált ugyan lazítani a rendszeren: engedélyezte a politikai pártokat, új választási törvényt hozott, eltörölte a cenzúrát és szabadon engedett számos politikai foglyot, de ez ekkor már mind kevés volt.

Mint ahogy az Latin-Amerikában lenni szokott, ismét a hadsereg vette át a kezdeményezést és „döntőbíróként” lépett fel, amikor elmozdította Vargast a hatalomból. Mindazonáltal indulhatott a választásokon, ám az elnyert szenátusi helyet nem kívánta betölteni. 1950-ben még egyszer megválasztották az ország elnökének, ám a gazdasági nehézségek és a politikai rendszer instabilitása miatt kormánya alkalmatlannak bizonyult. A hadsereg újra közbelépett, és ismét elmozdította az elnököt a hatalomból, aki nem sokkal később öngyilkos lett.

Demokratikus intermezzo

Különösen kényelmetlenül érezte magát az új rendszerben a vidéki szegény földműves réteg. Mozgalmuk, mely a földek igazságosabb elosztását próbálta elérni, sok esetben élvezhette a katolikus papság egy részének szimpátiáját is. Mindeközben szakítva a vargasi külpolitikával az új kormány nyitott az Egyesült Államok felé, az amerikai vállaltok így számukra kedvező környezetben nyerhettek pozíciókat a brazil gazdaságban. A fenti tényezők következtében – részben pedig a kubai forradalom hatására – a brazil társadalom a hatvanas évek elejére nagymértékben polarizálódott.

Kubitshek alulmaradt a szociális reformokat és az Egyesült Államokkal szembeni semleges külpolitikát ígérő Janio da Silva Quadrosszal szemben az 1961-es választásokon. Az új elnök ez utóbbi irányvonalat követve nem volt hajlandó szembefordulni a szocialista Kubával, amivel kihívta az Egyesült államok haragját. Márpedig ez idő tájt Washingtonban nem sokat haboztak, hogy kinek az oldalára álljanak, ha demokratikusan megválasztott vezetőket kellett eltakarítani az ország érdekeinek útjából. Erre azonban egy kicsit még várni kellett, ugyanis Quadros elnök egy valószínűleg elszámított politikai blöff eredményeként lemondott, helyét pedig alelnöke – a Vargas idején egy időben a munkaügyi tárcát is vezető –  Joăo Belchior Marques Goulart vette át.

A politikai nézeteit tekintve Quadrostól balra elhelyezkedő volt alelnök 1964-ig vezethette az országot – egy ideig korlátozott jogkörökkel -, amikor végül a hadsereg, a politikailag megosztott társadalom egy részének támogatását maga mögött tudva, puccsal zárta le a rövid demokratikus periódust. Az Egyesült Államok – aminek a szerepe nem tisztázott az erőszakos hatalomátvételben – pedig fellélegezhetett, hogy a Kínával barátkozó (Goulart még az előző elnök megbízásából járt a távol-keleti országban), bérkorrekciót és más, az észak-amerikai cégek számára kedvezőtlen reformokat tervező elnök eltűnt az ország éléről.

A Junta

Az elkövetkező bő két évtizedben ezután az országot katonai junta irányította. A hadsereg ebben a szerepben, mint az egész nemzetet átfogó intézmény telepedett rá az állam szerkezetére. Az állampolgári és emberi jogok nem alkották szerves részét a junta szótárának, a kivégzések, kínzások és a korrekt bírósági tárgyalás nélküli bebörtönzések mindennaposak voltak. Az ellenzékiek közül sokan kényszerültek emigrációba. A politikai pártokat feloszlatták, majd a látszat kedvéért létrehoztak két jól ellenőrzött másikat, amelyek közül egyiknek jutott „ellenzéki” szerep, igaz, leginkább csak a szó színházi értelmében – legalábbis egyelőre.

Voltak persze kísérletek arra, hogy az otthon maradt ellenzékiek is felhívják a figyelmet az országban uralkodó állapotokra. Egy esetben néhány aktivista elrabolta az Egyesült Államok brazil nagykövetét, akinek szabadon engedéséért cserébe követelték, hogy a rádió és tévéállomásokban olvassanak be egy a kormányt elítélő kiáltványt, engedjenek el 15 politikai foglyot és biztosítsanak szabad elvonulást az akcióban résztvevők számára – a kormány engedelmeskedett.

Végül miután 1984-ben országszerte demonstrációk kezdődtek a katonai vezetéssel szemben, egy évvel később a junta lemondott az ország vezetéséről. 

Az örökség

A katonai vezetés által hátrahagyott országnak komoly kihívásokkal kellett hogy szembenézzen. A magas államadósság, az infláció, a korrupció, a szociális feszültségek megoldandó problémákként  tornyosultak az ország új vezetői előtt. Az első három év gyakolratilag az alkotmányozással telt, a végül 1988-ban elfogadott alkotmány jelentősen lecsökkentette a végrehajtó hatalom lehetőségeit, miközben megerősítette a törvényhozást és a bírói testületet.

A várakozásokkal ellentétben Fernando Collor, aki a későbbi elnököt Lula da Silvát győzte le választásokon 1989-ben, nem volt képes megbirkózni a fenti problémákkal. Elnökségét – melynek végül a kongresszus bizalmatlansági indítványa vetett véget – korrupciós botrányok

és elhibázott gazdaságpolitika jellemezték. Az ország gazdaságát végül Fernando Henrique Cardosonak (FHC) sikerült rendbe tennie a reál bevezetését is magában foglaló reformmal.

2002-ben Luiz Inácio „Lula” da Silva került hatalomra. Az új elnök, akit közvetlen elődjéhez hasonlóan szintén két periódusra választottak meg, hamar népszerűvé vált a kevésbé szerencsés rétegek felzárkóztatását célzól programjaival, illetve ügyes kül-, és gazdaságpolitikájával, amivel brazíliát a gyorsan fejlődő, ún. BRIC (Brazília, Oroszország, India, Kína) országok egyik legreményteljesebb tagjává emelte.

Napjaink Brazíliája

Jelenleg, az ország történetében először vezeti nő az országot Dilma Rousseff személyében. A sok tekintetben Lula da Silva politikáját követő elnöknő egy olyan országot vett át elődjétől, ami számos elemző véleménye szerint a jövő egyik meghatározó világpolitikai tényezője lehet.

Brazília a jövőben szeretne vezető szerepet betölteni a régióban és növelni befolyását a nemzetközi közösségben. Elkötelezett híve a dél-amerikai integrációnak, tagja a két legjelentősebb gazdasági, illetve politikai integrációs törekvésnek, a MERCOSUR-nak és az UNASUR-nak. Jelentős erőkkel vesz részt az ENSZ haiti missziójában, és katonai képességek tekintetében sincs szégyellnivalója a térségben.

Komoly lobbitevékenységet folytat az ENSZ Biztonsági Tanácsának reformja érdekében, ahova szeretne állandó tagként bekerülni, ennek megfelelően a nemzetközi politika olyan neuralgikus kérdéseit illetően, mint az iráni atomprogram, igyekszik saját véleménnyel a nemzetközi közösség elé állni. Mindemellett egy évtizeden belül Brazília ad majd otthont a futball világbajnokságnak, és az olimpiai játékoknak is.

Szociális téren ugyanakkor még mindig nyugtalanító problémákkal találkozhatunk. Továbbra is gondot jelent a szegény rétegek és a gazdagok közötti szakadék. A favelákat gyakran a hadseregnek, vagy a katonai rendőrségnek kell megtisztítania a kábítószer-kereskedőktől, akik sok esetben teljesen átveszik a negyedek feletti irányítást. Brazíliában él Dél-Amerika legtöbb kábítószer-fogyasztója. Az őslakos indián törzsek, és a nekik otthont adó esőerdők védelme szintén napirenden lévő kérdés.