Ezért is fizethetünk

Függőségek

A nyugati médiapiac, azon belül is a nyomtatott sajtó már a 19. század második felétől egyre inkább a hirdetésekből való bevételektől függött, szemben az árbevétellel. A növekvő példányszám egyre több olvasót jelentett, tehát szélesebb elérhető közönséget, így megérte a hirdetőknek is. Ez a trend a 20. század legjavát is végigkísérte, a tömegmédia igazi virágkorát. 

A 21. századi fordulat egyik katalizátora természetesen az online: a hirdető már nem azért akar fizetni, mert megjelenik a hirdetése, hanem azért, ha rákattintanak, netán vásárolnak is. A technika mindezeket könnyen és olcsón mérhetővé tette, az olvasók pedig egyre agresszívebb hirdetésekkel találkoznak.

Az őskonfliktus

Az olvasó mindeközben nemcsak online, hanem már offline is ingyenes tartalmat érhet el. A Metro újságok és más európai társaik nagy példányszámban tettek elérhetővé vásárlóképes tömegeket. Bár a bővülés az ingyenes újságok piacán megállt, a műfaj még egyáltalán nincs kihalófélben, sőt. Ugyanez történik a túlnyomórészt ingyenessé vált online tartalomgyártó iparban is, más szóval: a hírek és újságok a neten nem kértek, majd nem is kérhettek pénzt a minőségi tartalomért. Ez utóbbit egy jó ideig fedezték a reklámbevételek.

E kornak azonban úgy tűnik, szépen lassan vége, mivel a tartós gazdasági válság a hirdetők bázisát csökkentette, illetve az új kattintás-alapú hirdetési modellek amúgy is olcsóbb elérést biztosítottak a tartalomszolgáltatók kárára. A tartalom előállításának költségei eközben egyáltalán nem ilyen mértékben csökkentek, információs kor ide meg oda. 

A kérdés: ki fizessen a tartalomért? 

A tartalomgyártás tehát nem lett olcsóbb: a nagy hírügynökségek monopóliuma erősödött a nemzetközi hírek piacán, itt komoly előfizetési díjakkal lehet számolni. Az újságírók foglalkoztatása nem jár kevesebb költséggel, mint járt korábban. A felületek kezelése, a marketing és az adminisztráció ugyanúgy pénzbe kerül, mint a pékeknek vagy szállodáknak. A költségeket eddig reklámbevételből fedező média most kénytelen új bevételi forrásokat keresni. 

Az olvasók pénztárcája úgy tűnik, sok helyen a legutolsó, amiben turkálni akarnak. A nagy német újságoktól az angolszász sajtó prominens lapjaiig felbukkant a kiegészítő szolgáltatások megfizettetése. Nem a tartalomért, hanem borkurzusért, utazási közvetítésért vagy más oktatási, kulturális programért fizet a felhasználó, amelynek profitja segít az újság fenntartásában. 

A NYT az első fecske?

A mindenféle trükkös új modellek helyett lehet, hogy a régi és jól bevált megoldás köszönthet vissza: az előfizetés. Ennek lehet darabonkénti és időszakos formája, a lényeg itt a mentális átállás: az olvasó fizet, ha minőségi tartalmat akar. Egy-egy előfizetés díja alighanem a havi mobilszámla töredéke lenne, mégis az összes közvélemény-kutatás szerint ijesztően alacsony a fizetési hajlandóság a (nem csak magyar) olvasókban az általános hírek iránt. (2002-ig volt havi TV-díj is, ne felejtsük el...!)

A NYT és a többi nyugati lap gyakran óriási függőségbe került a hirdetői piaccal. Ezt jól szemlélteti a lenti ábra. A nyugati modell egyáltalán nem mintaértékű: az ázsai lapok szinte mind az előfizetőkből és vásárlókból élnek meg, nem a hirdetésekből! A New York Times csoport legfrissebb adatai szerint 2012 Q2-ben több tízezer új digitális előfizetőt szereztek, így több mint 530 ezer előfizetőt számlálhatnak már online. Egy angol nyelvű globális szolgáltatáshoz képest még mindig nagyon alacsony szám...

Ha a japán, indiai és kínai olvasók hajlandóak fizetni azért, hogy érdemi hírválogatást kapjanak, vajon számíthatunk-e erre Európában? Ön fizetne-e azért, hogy minőségi tartalmat kapjon? 

Ön mit gondol? Szavazzon! 

Címkék:
• európa
• média
• magyarország
• usa