Címkék:
• autonómia
• vélemény

Újra forró a téma. Tusványosi nyilatkozatok miatt áhított autonómiánkról beszél a román központi sajtó, a hírtévék, a napilapok.

Megint ferdítenek mindenfelé, nem értik, vagy teszik, hogy nem értik. Van benne egy adag rosszindulat, de van benne egy még nagyobb adag őszinte értetlenség is.

Mi a megoldás, hogyan lehet eladni románoknak az erdélyi magyarok autonómiatörekvéseit? Reflexből azt mondanánk: sehogy.

Nincsenek felkészülve rá, nacionalizmusuk megsüketíti füleiket. Lehet, hogy így van, de nem is fog változni, ha nem váltunk az eddigi (nem létező) stratégián. Jöjjön tehát 13  pontban, hogy mit és hogyan kéne másképp csinálni, hogy ne süket füleknek tartsuk az autonómia-áhítatot. Általában:


1. Kommunikáljunk jól románul.

Nem ritka, hogy egy-egy erdélyi magyar politikus román tévéműsorban, interjúban, adásba betelefonálva rosszul beszél románul, nem tudja pontosan kifejezni magát, keresi a szavakat, néha egyszerűen hülyeséget mond. Ez pontosan olyan idegesítő egy román néző számára, mint egy magyar filológus számára, ha helyesírási hibákkal teli szöveget olvas.

Hiába, nem megy át az üzenet, ha a hordozó irritálóan tárolja azt. Nincs mese, jól kell tudni románul annak, aki autonómiát akar elmagyarázni. Visszafordítva: aki nem tud rendesen románul, az itthon ne politizáljon.


2. Használjuk sokkal gyakrabban a sajtónyilatkozat műfajt.

Aki politikai kommunikációban dolgozik, pontosan tudja, hogy mennyivel könnyebb átvinni egy üzenetet sajtónyilatkozat szövegeként, mint élő interjúban. A sajtónyilatkozatnál nem kérdeznek vissza, nem zavarnak meg, ha kell, előtte órákig rághatjuk, pontosan hogyan fogalmazzunk, melyik szó a legideálisabb, hogy a lehető legnagyobb hatásfokot érjük el.

A román hírtévék és újságok szeretnek sajtónyilatkozatokat idézni, mégis ezt a műfajt gyakorlatilag az RMDSZ nem használja, de az EMNT vagy az MPP is románul alig. A sajtónyilatkozat amellett, hogy (elvileg) kizárja a helytelen fogalmazás, rossz szóhasználat lehetőségét, gyors, könnyű és pontosan megfogalmazott reakciólehetőség. Naponta vagy legalább hetente többször lehetne okosan reagálni sokkal több mindenre, mint ahogy azt most tesszük. Így minden egyes alkalommal, mikor olyan témáról beszélünk amellyel kapcsolatba hozható az autonómiaigény, megmutathatjuk azt.

A sajtónyilatkozatok nagymestere jelenleg a román Zöld Párt, amely gyakorlatilag források és médiabefolyás hiányában is a semmiből tud jelen lenni a politikai viták porondján.


3. Ne csak akkor nyilatkozzunk, ha kérdeznek.

Az erdélyi magyar politikai szervezetek, politikusok másik nagy hibája, hogy román irányban defenzív kommunikációt folytatnak. Szinte teljesen hiányzik a proaktív hozzáállás, egyetlen magyar párt, szervezet sem viselkedik romániai politikai pártként, nem szólunk hozzá a dolgokhoz, csak ha megkérdeznek. Ekkor meg már eleve magyarázunk, vagy magyarázkodunk.

Sokkal jobban ott lehetne az RMDSZ például a román politikai vitákban, sokkal többször kifejthetné véleményét a napi ügyekről és a saját kisebbségi dolgainkról is, ha nemcsak hetente egyszer tartanánk sajtótájékoztatót, ha többet kezdeményeznénk mi saját magunk témákat, ha megpróbálnánk akkor is tematizálni a közéletet, a politikai vitát, ha nem már megint „elővesznek” minket.

A román nyelvű politikai kommunikáció nem lehet másodlagos, nem lehet egy „mellékvágány”. Ez kell, hogy a fővágány legyen, a romániai politikában kell helytállni.


4. Szerezzünk román médiafelületet.

Ha kell, vásároljunk oldalakat, hirdetéseket (lásd románok 1918 előtt nyugaton), ha másképp nem megy, nyomjunk pénzt egy (saját) román hírtévébe vagy központi napilapba. Bármibe is kerül, a levegőnél is nagyobb szükségünk van baráti román sajtóra. Ebben az országban és az összes többiben is egy politikai projektnek sajtótámogatás nélkül nincs esélye.

Az erdélyi magyar autonómiák nem fognak soha kitörni az „egzotikus politikai mellékkérdések” kategóriájából, ha egy állandó és egyöntetű román sajtóellenzékkel állnak szemben. Nem lesz az a román politikus, aki megszavazna a parlamentben egy autonómiatörvényt, ha csak azt látja, hogy az összes tévé, újság, portál azt mondja a választóinak, hogy elárulta a nemzeti érdekeket.

A liberálisabb többségi sajtó csírájában már létezik, megerősödése várható a jövőben. De ezen a folyamaton segíteni kell. Lehet a fenti három ponttal is alakítani a román sajtót, sőt muszáj, de valahogy meg kell oldani a „román módszerrel” is a pozitív hozzáállást, ha másképp egyelőre nem megy. Itt még hasznos lenne egy ösztöndíj-konstrukció is, amely erdélyi magyar újságíróknak, publicisztáknak adna pénzt arra, hogy minőségi, román nyelvű cikkeket írjanak román újságoknak magyar kérdésekről.


5. Online „spammelés”.

Magyar igényeket románul és angolul elmondó honlapok, blogok, Facebook userek, YouTube videók kellenek. Meg kell fogni az egyre nagyobb méretű online sajtót, online olvasótábort. Ezek nyelvezete, üzenete a románok érzékenységeire, információ-igényeire kell legyenek szabva.

Miért nincs egy öt perces, online is nézhető, térképekkel, európai példákkal ellátott riport arról, hogy mit is jelent(hetne) Székelyföld területi autonómiája, miért kérjük, miért van máshol ilyen, hogy néz ki ott, mit oldott meg és hogyan? Sokan el sem képzelik, mit érne, mekkora átütés lenne egy közérthető, szétspammelhető, egyszerű kis román nyelvű videó.

Konkrétumok:

6. Kulturális autonómia, területi autonómia és új fejlesztési régiók kérdésének tiszta elválasztása.

A románul ritkán lefolytatott magyar igény-kommunikálásokban nagyon gyakran előfordul, hogy összekeverednek a dolgok. Egyetlen interjúban képes az erdmagyar politikusunk nagy közhelyes européer mondatokat elmondani arról, hogy mi egyformán kérünk kulturális autonómiát minden erdélyi magyarnak, területi autonómiát Székelyföldnek és saját fejlesztési régiót ugyanazoknak.

Gondoljuk csak meg: az erdmagyar átlagpolgár sem tudja általában megkülönböztetni ezeket, hogyan várjuk el egy, a kérdés iránt közömbös romántól? Egyszerre mindig csak az egyikről beszéljünk! Egyszerre csak egyiket igényeljük. De arról meg részletesen tájékoztassunk, mert égetően fontos a fogalmak tisztázása.


7. Konkrétumok, konkrétumok, konkrétumok.

Mi a területi autonómia pontosan? Határt jelent, más pénzt, más államot, más szimbólumokat, hadsereget, saját külpolitikát – ismerős kérdések a román riportertől, politikustól egyaránt. Válasz nem igazán jön, csak további ködösítés. Mert igazából sosem mondjuk meg, hogy pontosan mit is akarunk. Mert mi sem tudjuk? Van olyan politikus, aki tudja, van amelyik nem. Csak az beszéljen erről aki tisztában van vele.

Ehhez először természetesen egy koherens területi autonómia-terv is kell, és egy annak alapján végzett, párton belüli gyorstalpaló tanfolyam, hogy senkit ne kapjanak mikrofonvégre dadogva a nagy semmikkel. Hányszor halljuk a román riporterek és műsorvezetők szájából: ok, autonómia, de konkrétan mit akarnak maguk?

A válasz lehetne például ilyen: határ van, de nem nemzetközi szintű, nem őrzött, nem zárt, saját pénz nincs, saját szimbólumok vannak, saját kultúrpolitika, médiapolitika és oktatási rendszer van és saját közigazgatási rendszer, az adórendszer megosztott, saját hadsereg nincs, minek az, egy államban élünk – de minden, ami sajátos, egyúttal integrálódik az országos rendszerekbe is.

Ezek konkrétumok, ezek nélkül az egész autonómia-diskurzus nemzeti ugrándozás marad a románok szemében, aminek természetesen a végcélja az elszakadás. Ugyanígy kibontva érdemes csak beszélni a kulturális autonómiáról vagy a fejlesztési régiók átalakításáról. Apropó elszakadás. Valójában legsúlyosabb kulcskérdés az egészben a


8. Szeparációs paranoia leépítése.

Igen, a románok pont olyan paranoiásak a kisebbségi jogokra, autonómiákra, mint mi voltunk 1918 előtt. Nem volt olyan magyar politikus a kiegyezés időszakában, aki bármi nemű román igény mögött nem az elszakadás rejtett célját látta volna. A világ legnormálisabb dolga volt akkor is, mai is, még akkor is, ha akkor sokáig, most meg egyáltalán nem merült fel az elszakadás igénye.

Ezt a jelenséget nem támadni kell, hanem kezelni. Hogyan kezeljük az irredentizmus paranoiáját? Nem könnyű feladat. Az első szabályt hogy ne történelmezzünk sokat, abból mindig csak rossz érzés kerekedik, hisz az mindenkinek más.

A második amit egyáltalán nem szabad: olyan autonómiákra hivatkozni, amelyek függetlenedéshez vezettek.

Amit nem szabad: olyan autonómiákra hivatkozni, amelyek függetlenedéshez vezettek. Éppen ezért a lehető legnagyobb baklövés az állandó koszovózás. Koszovó független állam lett. Koszovóról minden románnak a beteljesült etnikai szeparáció jut az eszébe. A lábjegyzet, hogy „jójó, de mi nem ezt akarjuk, csak mondjuk, hogy lám-lám,” nem megy át. Sohasem megy át a magyarázat, mindig a nagy fotó marad meg.

Koszovót el kell felejteni az autonómia-diskurzusban. Abszolút killer.  Hasonlóképpen Baszkföld, Korzika vagy Észak-Írország is. Ezekről minden többséginek a kisebbségi terrorizmus jut az eszébe.


9. A jó példa aranyszabálya.

Baszkföld még akkor sem jó példa, ha ez Európa egyik legtágabb önrendelkezést biztosító, legjobban működő területi autonómiája. Baszkföld etnikai kérdés területén egyenlő a terrorizmussal a közgondolkodásban. Ugyanígy nem jó példa az Aland szigetek, Feröer szigetek, Man szigete vagy Grönland sem. Igaz, mind a négy etnikai alapokon nyugvó, európai területi autonómia. A mi fejünkben követendő példák, de egy román fejében ezek a régiók mást jelentenek: szigetek. Hát persze, hogy lehet egy sziget(csoport) autonóm. Elvégre területileg nincs is összekötve, távol van, kit érdekel.

Mi a jó példa? Katalónia jó, mert ismerik a románok (foci, kivándorlás), Dél-Tirol jó, mert sok mindenben hasonlít a székelyföldi helyzethez (bár nem ált hozzátoldani, hogy ez egy német nyelvű régió Észak-Olaszországban, mivel nem a kedvenc căpşunar hely, és focija sincs), Skócia jó, mert legalább Hollywoodból ismerik, Wales jó, mert ismerik szintén a foci miatt.

Van két nagyon jó és nagyon közeli példa, amit nem hasznosítunk eléggé: Vajdaság és Gagauzia. Az első a szomszédos Szerbiában van, és autonómiájából jócskán részesül a helyi románság is (hoppá, autonómiát élvező románok), a második a román testvérország Moldvában van, ahol a „testvéreknek” nem volt gondja az etnikai alapú területi autonómiával (hoppá, autonómiát adó románok).


10. Az etnikai jelleg bevallása.

Ne nézzük már hülyének a román politikusokat, se a román közvéleményt. Jól tudják, hogy nem (csak) gazdasági, kulturális, történelmi meg egyéb hasonló európéer okok miatt akarjuk mi az éppen magyar többségű Székelyföldet autonómmá tenni, vagy saját fejlesztési régióvá avanzsáltatni. Hát persze, hogy ennek etnikai vonala is van. És ezzel semmi baj nincs. Európában szinte minden területi autonómia etnikai alapú. Ez erről szól.

Igen, etnikai alapon akarjuk a területi autonómiát az erdélyi magyarság egy részének, és ugyanilyen alapon akarjuk a kulturális autonómiát minden más erdélyi magyarnak is. Ahogy sikerült 10-15 év alatt bevinni a román köztudatba az autonómiák fogalmát, úgy be kell vinni az etnikai jelleget is. Most még tabu, de tíz éve az autonómia is az volt. Ez elkerülhetetlen, hisz egy napon, ha szavazni kell róla, minden ellenzője az etnikai szeparációt fogja ordítani – jogosan nem elsősorban a gazdaságit vagy a fejlesztéspolitikait.

Nem tudunk és nem is kell átvernünk senkit, sem most, sem később. Az etnikai alapú (részleges) önrendelkezés a cél. Cél volt ez minden hasonló helyzetben a XX. századi európai történelemben. Az etnikai kérdésnél maradva, borzasztóan fontos


11. A helyi románok megnyugtatása.

Még ennél is fontosabb a nagy román többség megnyugtatása arról, hogy egy esetleges magyar többségű autonóm területen belül a helyi románok kulturális, oktatási, politikai jogai semmilyen módon nem sérülnek. Ez ismét szinte lehetetlen feladat. Itt az egyetlen esély a pozitív példák felmutatása. Román színház szívatása helyett román színház segítése. Román nyelvű városházi tájékoztató hiánya helyett még szebb román városházi tájékozatót kell kiadni.

A székely polgármester legyen a  románok polgármestere is, szavaztasson meg, ahol megfelelő arányban vannak jelen, román alpolgármestert. Addig, amíg a székelyföldi románok nem fogják biztonságban érezni magukat pont úgy, ahogy az Erdély más részein élő magyar kisebbségiek is szeretnék, a helyi románok támogatását elfelejthetjük.

Nélkülük meg nem fog menni, nem lehetünk annyira naivak, hogy elhiggyük, a román állam valaha is bele fog menni egy olyan konstrukcióba, ahol a többségi etnikum helyi szinten csupán „megtűrt”. Ilyet egyetlen állam sem csinál.


12. Az autonómia életszagosítása.

Legyünk őszinték: minden választónak (az ő nyomására pedig minden politikusnak) az alapvető érdeke a jó munkahely rendes fizetéssel, az elérhető jó iskola és egészségügyi ellátás, a rendezett környezet, emberbarát közigazgatás és biztonsági szervek, a biztos nyugdíj, pénz kirándulni, autót, házat venni, stb. Mindezek után jönnek csak a nemzeti, etnikai, nyelvi igények, félelmek, büszkeségek.

Ha el akarjuk adni a területi autonómiát, akkor emeljük újra és újra ki, hogy ez a helyiek számára alapvetően jólétet, közvetlenebb demokráciát, ember közelibb önkormányzatot, a helyi identitás tiszteletét jelenti. Ne tagadjuk az etnikai jellegét sem, hisz értelmetlen, de beszéljünk legalább ennyit a területi autonómiák életminőség-javító potenciáljáról.

Nehéz lesz megértetni a többséggel, hogy ez legalább ennyire szól erről is, de ebben, ha jól kommunikálunk, lehet számítani például a bánsági vagy közép-erdélyi románokra is, akiktől ugyancsak nem áll távol egy nagyobb fajta függetlenség Bukaresttől, elsősorban gazdasági okokból.


13. A  reális népi támogatás képe.

Ez az egyetlen, románok irányába történő autonómia-kommunikációs eszköz, amelynek tökéletesítéséért nem elég a pártok politikusait, kommunikációs szakértőit, tanácsadóit jobban megválogatni, felkészíteni, működtetni. Ide már sokkal több ember kell, ide egy érezhető, mérhető, filmezhető, megírható népi támogatás kell. Mozgalom.

Ide az kell, hogy a román politikum és főleg a román média is lássa: ezeknek az igényeknek valós és masszív közösségi támogatottsága van.

Amíg nem látják a százezres tömeget az utcákon, amíg azt látják, hogy Csíkszereda főterén a román hírtévé megkérdezte járókelő azt sem tudja, mi az autonómia és miért lenne jó neki, addig a verdiktum ugyanaz: az autonómia szajkózása csupán egy politikai elit túlélési technikája, ami a tömeget valójában nem érdekli. Hisz a magyarok is csak jól akarnak élni.

Semmi nem adhat egy politikai igénynek nagyobb nyomást, mint az eldugult tér, a tömeg miatt lezárt főút, a lelkes, őszinte és tájékozott helyi riportalany. Ezzel már sokkal több munka lesz. Itt előbb tényleg tisztázni kéne magunknak is a részleteket, a konkrétumokat. De ez sem lehetetlen feladat.


Ahogy a román többség meggyőzése sem az hosszútávon.

Hisz másoknak, máshol sikerült. Igaz, általában voltak egyéb „feszítő” körülmények is. Vagy puskaporral működők, amelyek árnyékában és illatában könnyebb volt kompromisszumot kikényszeríteni, vagy évszázados toleranciák, amire építeni lehetett. Nos, nekünk ilyenek nem adattak. Az előbbit ne is sajnáljuk, a másodikról egyelőre meg kár álmodozni.

A mi autonómiaharcunk másról szól. Az erdélyi magyar kulturális és a székely területi autonómia-küzdelem valójában egy kommunikációs háború. Ha meg akarjuk nyerni, akkor az egyetlen hatékony fegyverünket kell lézerminőségre fejleszteni: a román nyelven működő erdélyi magyar autonomista szuperkommunikátort. Legyen az a kamera előtt álló politikus vagy a háttérben dolgozó stratéga, pártkatona, sajtófelelős, kommunikációs tanácsadó. Ő a fegyver.