A hídról leugrás a bátorság próbája – Belgrádtól Szarajevóig

„Délszláv országokba? Miért pont oda? Naponta jelentkezzetek be!”- ezek voltak az első reakciók a család részéről, amikor előálltunk azzal az ötlettel, hogy mi márpedig a délszláv államokba (nemrég még nem is olyan békés szomszédainkhoz) tervezzük a nyaralásunkat. A délszláv államokról a bureken kívül még a korrupt rendőrök és a rossz utak jutnak eszünkbe, na de erről majd később.

Szerbiában Szabadka volt az első állomásunk, már a határ utáni kilométereknél rendőrök próbálták kihalászni a külföldi gyorshajtókat. A városba érve a legkellemesebb meglepetés az volt, hogy szinte minden magyarul is ki volt írva, utcanevek, turista látványosságok, még a boltok nevei is. Persze annyira nem kell meglepődnünk, hiszen még ma is jelentős a magyar lakosság, több mint a város 38 százaléka magyar anyanyelvű. Ne hagyjuk ki a helyi pékséget, ha már itt járunk (minden délszláv országban pekara a nevük) ahol túrós és sonkás-sajtos bureket kóstolhatunk meg. Bár az eredetinek a túróst tartják, ma már sokféle sós és édes változatok is léteznek. Helyi születésű barátnőm tanácsára joghurtot is kértünk, mivel azt “így szokás, és a szerbek mind így eszik.”

A belgrádi szállás meglepetést okozott, hiszen diákszállóhoz képest nagyon kulturált, olcsó lakhely fogadott minket (két személyre 35 euro volt), ráadásul a központhoz is közel esett. Az útikönyvek szerint sem turistalátványosság a szerb főváros, és erre némiképp rá is szolgált a település. A tipikus sétálóutcát egy rövid, de hangulatos óvárosi rész váltotta fel, ahol szerb cigányok húzták a nótát. Érdemes még elnézni a vár negyedbe is. A helyi ortodox templomban udvariasan megkértek minket, ha fotózni szeretnénk, mindenképp kérjük engedélyt rá. A rövid ujjú póló, nadrág ugyanis tiltólistán van, de legtöbb esetben erre felkészültek a helyiek megfelelő ruhaneművel.

Másnap Zabljak, Montenegro felé vettük az irányt. A határátkelés zökkenőmentesen ment, nem kötöttek belénk, sőt, volt ahol “áá mágyárszki” kiáltással üdvözöltek minket. A kis üdülővárosba – ami az egyik síközpontnak számít- érve már érezhetően hűvösebb volt az idő. A térség egyetlen éttermében a kiszolgálás ugyan gyors volt, de a csevapcsicsa nem hozta a várt reményeket, a hús kissé nyersen maradt és nem volt kellően fűszeres.

Másnap reggel 10 fokra keltünk, (augusztus végén) és erre nem készültük. Topánka, vékony nadrág, nem elég ehhez a nagy váltáshoz, ide pulóver, sportcipő kellett volna. A Durmitorok volt az aznapi terv, és kétségkívül az egyik legszebb pillanata volt az utazásnak ez a vidék. Még előtte megálltunk a Tara folyóra néző híd lábánál, ami szintén egy nevezetesség, így megjelentek a turizmus kihagyhatatlan kellékei: a hűtőmágnesek, termelői méz, lekvár, nyúzott állatbőr, otthonkapapucs. Bár az időjárás folyamatosan változik arrafelé, ott jártunkkor a napsütéses, esős, ködös idő volt leginkább a jellemző, az 5 foktól a 20 fokig terjedő skáláig. A hegyeken pásztorok kecskéket és bárányokat legeltettek, de találkoztunk helyi taxissal is, aki a hegyvidéki turizmusból él meg. Egy taxiból kiszállt orosz családdal osztottuk meg az 1950 m-en a kilátás élményét.

Az Ostrog monostor egy jelentős vallási zarándokhely, így a kegytárgyárusok és zarándokok tömege fogadja az odaérkezőt. Maga a monostor kicsi, zsúfolt, de a vallás iránt érdeklődők számára érdekes lehet, másnak kihagyható célpont.

A Kotori-öböl központja Kotor, egy hangulatos óváros, de az odajutás a szerpentines utakon gyomorforgató is tud lenni, a végig 30-40 km/órás tempó, hajtűkanyarok mellett, gyorsabban menni még akkor sem lehet, ha akarnánk, mert védőkorlát sehol sincs, és az utak minősége gyenge. Perast, a szomszédos város érdekessége a két aprócska sziget, ami a tengerben csak motorcsónakkal közelíthető meg. Egyébként a helyiek csak halott városként emlegetik, mert a fiatalok elköltöztek, és “a turistákon kívül nincs ott senki”. A szerpentinek hosszasan vezettek a Piva folyó mentén, ahol végig erdőtüzek kísérték az utunkat, hiszen már hónapok óta nem esett.

Aznap éjszaka már tengerpart mellett, Herceg Noviban szálltunk meg. A városközpont itt is óváros jellegű, várral, szép kilátással megspékelve. A macskák egyébként nagy barátaik az ittenieknek, minden montenegrói városban kolóniák élnek. A part jellemzően vagy kavicsos, vagy betonnal fedett, és a víz élénken sós. Gyakran az adott part menti vendéglő kisajátítja a partszakaszt, így a mezítlábas turista, mint mi, alig talál olyan részt ahová besettenkedhetne.

A következő napunk Horvátországba vezetett. A horvátok nagy erőkkel útépítettek, így furcsa mód itt voltak a legrosszabbak az utak de csak átmeneti jelleggel. Dubrovnik kétségtelenül a leghíresebb, legfelkapottabb város a környéken. Német, angol és ki tudja még milyen ajkú turisták tömege tette zsúfolttá a várost, az árak ennek megfelelően meredekek. A belváros központjához közel, már kora délelőtt sem nagyon lehetett helyet találni, és másfél óra parkolás 50 kunába került (kb.1900 Ft), egy kávé, fagyi kombináció pedig 60 kunába (kb. 2280 Ft). A város egyébként nagyon turistabarát, van itt kopottas templom, sétálóutca, kis sikátorok, magas lépcsőfutamok, ezernyi kávézó és étterem, minden, ami egy magazin katalógushelyhez kell.

Az aznapi szállásunk Trebinjében, Bosznia-Hercegovinában volt, egy félig magyar házaspárnál. Éva, két éve beleszeretett egy helyi, szerb férfiba, annak ellenére, hogy egyikőjük sem beszélni a másik nyelvét, összeházasodtak és itt telepedtek le. Először a helyi ortodox templomokat és az Arslaganic hidat néztük meg. A belváros egészen egyedi a több tíz éves platánfáival, ráadásul még fügét is lehetett lopni bármelyik útba eső fáról. Éva férje Alexander, tengeri herkentyűket grillezett a vacsorához. Az esti előétel, a kajmakos kenyér (a kajmak íze leginkább a juhtúróéhoz hasonlítható) után szívesen mesélt a bornyák-szerb konfliktusról. Szerinte a hétköznapi életben nincs gond a két (sőt három, ha a horvátokat is számoljuk) népcsoport között, de “egy ortodox és egy muszlim mindig tudja hol a határ az egymás közti viszonyban.”

Másnap egy kis aprócska faluval, Pociteljel folytattuk, ahol a vár és a helyi mecset találkozásának képe ér meg egy látogatást. A Kravica vízesés tövében a helyiek kis bádogsörözőket, büféket alakítottak ki, és előszeretettel csobbannak a vízben, így lehet fürdőruhával készülni ha arra járunk.

Útbaejtettük Blagajt, ami egy sziklába vájt kis mecset. A környéken rengeteg étterem, és kajakozási lehetőség is van, de elsősorban a vallás iránt érdeklődőknek lehet izgalmas helyszín.

Elindultunkkor egyébként már többen előre felhívták a figyelmünket, legyen nálunk kéznél Euro, mert olyan nincs, hogy elkerüljük a rendőrstopot. Ez nálunk is bejött sajnos. A rendőr villogott, mi leálltunk, és kiderült, hogy az a sárga tábla mit láttunk (bár valós falu nem volt) települést jelölt, ahol a megengedett sebességhatár 50 km/óra. Aztán a helyszínen persze olcsóbb volt a büntetés, mint a hivatalban befizetve.

Ha Mostar, akkor Csontváry Kosztka Tivadar Római híd Mostarban című képe juthat eszünkbe. Az óvárosok közül kétségtelenül ennek volt a legeredetibb kialakítása, az Öreg híddal a középpontjában, a nyüzsgő kis utcáival és a füstös csevabcsicsa illatával. A hídról egyébként már évtizedek óta ugranak le olyan férfiak, akik ezzel bizonyítják rátermettségüket, bátorságukat. A régi időkhöz képest a különbség az, hogy míg korábban egy ugrást akár egy csomag cigiért is megtették, ma már komoly anyagi haszonra hajtanak az ugrók. Körbejárják a turistákat, és ha nem gyűlik össze elég pénz, akkor nem ugranak. Ez be is bizonyosodott, mert csak a harmadik fiú ugrott le. Elég ijesztő látvány volt egyébként, a srác arcán is látható volt a delírium, még a folyóból kievickélés után is.

Az itteni csevabcsicsa is csalódás volt, tocsogott az olajban. Az út errefelé már meglepően jó minőségű, kb. 60 kilométer hosszan már autópályát is építettek, így relatíve gyorsan megérkeztünk a fővárosba. A szálláshelyünkön egész városra rálátó panoráma fogadott minket. Viszont kicsit morbid volt tapasztalni, hogy mindenhol (még a belvárosban is) új sírkövek tömege található. A legtöbb a múlt évtized háborús sírjai. Nem csak a város szélére, de gyakran a belváros legfrekventáltabb helyeire is temetkeztek. Mostarban a szálláshelyünkön fel is hívták a figyelmünket arra, hogy ezek a közelmúlt háborús emlékei, és hogy vannak olyan épületek, amiket szándékosan nem újítanak fel, emlékezetve a helyieket az elmúlt évtized bombázásaira.

A szarajevói sétát a Sebilj szökőkútnál kezdtük, itt a füstös ételek jellegzetes illata és az érezhetően a muszlim hatás tűnt fel. Bascarsija, a sétálóutca, amihez hozzá tartoznak a macskaköves utcák, apró bazári boltok, teázók és a zajos büfék. A térség második legnagyobb mecsete is itt látható, a Begova dzamija, ahol épp férfiak tömege imádkozott a korán felett, amikor arra sétáltunk. Nem szívesen engedik be a turistákat a mecsetek közelébe, engem egy férfi elég erőteljesen ki is tessékelt, amikor fényképezni szerettem volna. A szűk, sikátorszerű utcák után, egyszer csak egy éles váltás következett, átléptünk a 21. század széles sétálóutcáiba. Ez a rész az Osztrák-Magyar Monarchia maradványa, az akkori építészet nyomait lehet itt felfedezni.

Az aznapi vacsorának a szökőkút melletti kis füstös büfét választottuk helyszínéül, és az itteni pljeskavica simán felülmúlta az éttermi próbálkozásainkat. Ropogós salátával, frissen sütött pitével, apróra vágott hagymával hozta az elvárt minőséget.

A másnapi hazaútnál már csak a magyar határnál kérdezték, van-e elvámolnivalónk. Mi bevallottuk, hogy csak egy szarajevói sört hoztunk haza. Sajnos.

További képek és beszámolók: edithkaroly.blogspot.com

Kitekintő / Károly Edith

Felkapott hírek

Friss hírek

CSA

Virágzik a cseh légiipar

Erőteljesen bővült a két cseh légitársaság, a CSA és a Travel Service utasforgalma az első fél évben - az európai légi közlekedés 8,8 százalékos utasszámnövekedését jelentősen meghaladva, kétszámjegyű növekedést értek el.

Read More »