Szövetség vagy versengés? Mérlegen az orosz–kínai kapcsolatok

Oroszország és Kína kapcsolatai sokat fejlődtek az ezredfordulót követően, és elemzők szerint a jövőben még meghatározóbb lehet a két nagyhatalom kooperációja – vagy épp annak hiánya – mind a globális politikára, mind a világgazdaságra nézve. A két szomszédos nemzet nagy utat járt be az 1960-as évek óta, azonban számos megoldatlan kérdés és feszültség is nehezíti a jelenlegi kiválónak tekinthető kapcsolatokat. Kérdés, hogy a közös energiapolitikát jellemző “egy lépés előre, két lépés hátra” a jövőben is érvényesül-e, és ha igen, milyen téren. Lehet-e egyenlő partner Kína és Oroszország, vagy a gazdasági növekedéséért és az energiaforrásokért vívott versenynek ismételt elhidegülés lesz a vége?

Az elmúlt évtizedben folyamatos és jelentős mélyülés volt megfigyelhető az orosz–kínai kapcsolatokban, a két ország egymásra találása 2008-ban érte el csúcspontját – mielőtt Oroszország megérezte a globális válság hatásait. Addig ugyanis kereskedelmi kapcsolataik számottevően növekedtek, egy sor gazdasági és politikai megállapodást kötöttek, valamint új politikai intézményt kovácsoltak Közép-Ázsiában, mint például a 2001-ben alapított Shanghaji Együttműködési Szervezetet (SCO). Ezen együttműködések hajtóereje pedig a növekvő gazdasági kapcsolatokhoz fűződő közös érdek volt, különösenaz energiapiac területén. 2008-ban, az1960-as évek elhidegülését és területi vitáit, illetve a kínai munkavállalók – a ritkán lakott – orosz Távol-Keletre történő migrációjának feszültségeit félretéve, Moszkva és Peking véglegesített egy irányadó határ-megállapodást. Ezzel megoldották a még fennmaradó területi vitáikat, miközben megerősítették a jószomszédi kapcsolatokat biztosító megállapodásuk is – olvasható a Brookings Intézet 2010-es tanulmányában.

Ennek fényében az elmúlt évtized során orosz és amerikai elemzők tucatjai kutatták,  hogy Oroszország és Kína gazdasági és energetikai kapcsolatai eredményezhetnek-e hosszú távú alternatívát az eurázsiai ország Európához való viszonyában, és hogy egy orosz–kínai autoriter gazdasági fejlődési modell végül kiszoríthatja-e a nyugati liberális kapitalizmust, tekintve a két szomszédos hatalom kiemelkedő növekedési ütemét. Hiszen amellett, hogy a leggyorsabban fejlődő országok között foglalnak helyet (BRICs), számos politikai kérdésben is látszólagos konvergencia van a két ország között, mint például az USA vezető szerepének megkérdőjelezése globális politikai és pénzügyi kérdésekben; az ENSZ BT hatóságának megőrzése; a G20-ak intézményesítése; a nyugati országok líbiai beavatkozásának rosszallása; Koszovó függetlenségének el nem ismerése; továbbá az Iránnal és Észak-Koreával szembeni nemzetközi szankciók elutasítása. Ezen együtthatók pedig ösztönzik azon feltevést, hogy a továbbfejlesztett orosz–kínai kapcsolatok végül egyfajta „stratégiai partnerségbe” fordulnak át, mely ellensúlyozná az Egyesült Államok és a transzatlanti szövetség hatalmát.

Kína mindig is egy multipoláris világrend létrehozását hangsúlyozta – és látványosan kerüli a szuperhatalmi ambíciókat –, melyhez az utóbbi évtizedben „magára találó” Oroszország tökéletes partner lehet. Ezt bizonyítják a gyakori szívélyes csúcstalálkozók, a magas szintű látogatások és a – gyakran már-már túl – lelkes orosz retorika a jó állami kapcsolatokról, melyekből kitűnik, hogy Kína kiemelt helyet kap az oroszok gazdasági és stratégiai programjában. Erre a kölcsönös figyelemre szükség is lesz, mivel az elkövetkezendő évtized nagyobb kihívásokat tartogat a bilaterális kapcsolatokban, mint az előző. A két ország között ugyanis alapvető demográfiai és gazdasági különbségek vannak, melyek várhatóan tovább differenciálódnak a jövőben, illetve a jelenlegitől eltérő politikai és gazdasági tendenciákat vonnak majd maguk után.

Kína gyorsabban tért magához a gazdasági válság hatásaiból is (melyet relatíve alig érzett meg), így az elmúlt három év során mind gazdasági, mind politikai súlyát növelni tudta más regionális és globális hatalmakhoz képest. Ez pedig Moszkva részéről aggodalomra is okot adhat, hiszen a válság nyomán visszaesett orosz gazdaság nem képes versenyezni a szárnyaló kínaival – sőt, emiatt végül Peking szemében csökkenhet is e kapcsolat jelentősége, ahogy arra David Shambaugh, a Brookings Északkelet-Ázsiát vizsgáló kutatóintézetének (CNAPS) munkatársa rávilágított. Ez pedig amellett, hogy megalázó lenne a Kreml számára, rontaná a két ország kapcsolatát is, melyben jelenleg (még) a kétoldalú energiaügyi együttműködés a leglátványosabb. E téren valószínűleg megmarad az “egy lépés előre, két lépés hátra” (.pdf) – mely Csang Kuo-pao (Zhang Guobao), a kínai nemzeti energiahivatal vezérigazgatójának Vlagyimir Putyin 2006-os pekingi látogatásakor elhangzott, az orosz energiapolitika miatti pekingi elégedetlenséget tükröző kijelentéséhez köthető –, ugyanakkor fokozódik a verseny is, különös tekintettel arra, hogy Moszkva és Peking is hozzáférést szeretne a Kaszpi-tenger és Közép-Ázsia energiaforrásaihoz. 

Energiaügyi kapcsolatok

Oroszország kőolajban és földgázban is gazdagabb terület, mint a növekvő energiaéhségtől szenvedő Kína, így nem meglepő, hogy a nyersanyagok teszik ki a kétoldalú kereskedelem egy igen jelentős részét. A két ország stratégiai elképzelései ugyanakkor eltérő irányba vezetnek: Oroszország újabb és újabb energiapiacokat keres Európában, míg Kína erősödő gazdasága számára szeretné biztosítani a megfelelő eszközöket.

Azonban egyetlen, a közelmúltból felhozott példa is bizonyítja, hogy milyen kihívások előtt áll Oroszország, amennyiben meg akarja tartani egyik legnagyobb vásárlóját: Dmitrij Medvegyev orosz államfő múlt évi, pekingi látogatása alkalmával hatalmas mennyiségű kőolajat és földgázt ajánlott fel Kínának, továbbá szenet és két, egyenként ezer wattos atomreaktort – igaz, ez utóbbi megvalósítására éppen Kínától kért 25 milliárd dolláros (kb. 4700 milliárd Ft) hitelt. Rövid időn belül azonban egy másik lelkes szomszéd, Türkmenisztán kétszer annyi földgáz eladásáról biztosította Kínát, ami egy 6920 km-es gázvezetéken áthaladva jutna el az országba. Ezen esemény jelzésértékű volt az egész kontinensnek, mivel jelezte: Kína nincs ráutalva az orosz gázra. Ezzel a szakértők is egyetértenek: kizártnak tartják, hogy Peking bármilyen kizárólagos energiaellátási megállapodást is aláírna Oroszországgal vagy bármely más országgal – írja a Foreign Policy.

Ehhez képest az orosz energiaipari óriás, a Gazprom történelmi megállapodást kötött az ázsiai hatalommal. A több milliárd köbméter földgázra szólóüzlet Kína éves (2011-ben megközelítőleg 130 milliárd köbméteres) behozatali igényének egyharmadát biztosítja majd 2015-től kezdődően. 2011. január elsején pedig üzembe helyezték az első orosz–kínai olajvezetéket, mely 2011 és 2030 között napi 300 ezer hordó olajjal látja el Kínát a piaci ár feléért (kevesebb, mint 20 dolláros hordónkénti áron). A most megépült csővezeték nemcsak a növekvő kínai import learatására lehet hasznos az orosz vállalatoknak, mivel Kínán keresztül a Koreai-félszigetet és Japánt is elláthatják nyersanyaggal, ami tovább diverzifikálhatja a világ legnagyobb olajkitermelőjének felvevőpiacát.

Azonban a közép-ázsiai energiapiacokon már nem tekinthető partnernek Kína, mivel Oroszországnak nem csak utódállamaival kell megküzdenie azokért: a legnagyobb veszélyt Kína és Oroszország közép-ázsiai érdekeire most már a két fél jelenti egymásra. Növekvő feszültség forrása lehet e téren is a már említett széttartó gazdasági kilátás: Kína gazdasági növekedése a válság alatt is töretlen maradt, míg Oroszország gazdasági teljesítménye 7,9%-kal, a közvetlen külföldi befektetések (FDI) pedig 50%-kal zuhantak a 2009-es évben. Ezt kihasználva Kína gyorsan szomszédja helyére lépett, és jelentős beruházásokat és támogatásokat nyújtott Közép-Ázsia térségében; az orosz Gazpromot túllicitálva a befolyásos kínai olajtársaságnak, a China National Petroleum Corporation-nek sikerült 50%-os részesedést szereznie Kazahsztán legnagyobb olajvállalatában. Ezenkívül a kínai Állami Fejlesztési Bank négymilliárd dollárt (755 milliárd Ft) fektetett Türkmenisztán legnagyobb gáztermelő cégébe, mely lehetővé tette számára, hogy a Moszkva által indított „gáz-háborúban” a felszínen tudjon maradni – írja a feszült versenyről az amerikai Külkapcsolatok Tanácsának (CFR – Councilon Foreign Relations) egy tanulmánya.

Csökkenő orosz fegyverexport

Több mint egy évtizeden át az orosz katonai export jelentette a formálódó kétoldalú kapcsolatok legfontosabb dimenzióját. Az 1989-es Tienanmen téri események óta európai és amerikai fegyverembargó van érvényben Kínával szemben, így Peking Moszkvához fordult: washingtoni becslések szerint az elmúlt két évtizedben Oroszország biztosította a kínai katonai eszközök importjának 95%-át. Ezeket a számításokat támasztja alá a tokiói The Diplomat is, mely szerint egészen a 2000-es évek közepéig Peking több katonai terméket vásárolt Moszkvától, mint a világ többi országától együttvéve. (Idővel pedig a kész fegyverek mellett a gyártási technológiát és tervrajzokat is innen szerezte be az ázsiai ország). Noha azóta – többek között – Izrael és Brazília is hozzájárult a növekvő kínai fegyverarzenálhoz, a legfőbb szállító szerepe továbbra is Oroszországé. Az értékesítési csúcsot a 2001-2006-os időszak jelentette, amikor is az eladott fegyverek értéke meghaladta az évi három milliárd dollárt (566 milliárd Ft). Azóta ez – Kína saját hadiiparának fejlődésével – megközelítőleg egy milliárddal (188 milliárd Ft) kisebb összeget tesz ki, újabb szerződéseket pedig 2005 után szinte alig írtak alá.

A fegyverszállítások azért is csökkentek az utóbbi években, mert Kína előszeretettel másolja a technológiát a hadiiparban is. Habár Peking figyelemreméltó fejlesztéseket ért el a katonai eszközök terén (is), de „ezt az előrehaladást nem szabad eltúlozni” – int racionalitásra Vaszilij Kashin, a kínai védelmi ipar orosz szakértője, aki azt is hangsúlyozta: „Hosszú hagyománya van, hogy túlbecsüljék a képességeiket”. A Washington Post még tavaly is arról írt, hogy a kínai mérnökök képtelenek megbízható motort építeni repülőgépeikhez, így újabb és újabb megrendelésekkel fordulnak Oroszországhoz: a kínai tisztviselők „kívánságlistáján” szerepeltek Szu-35-ös vadászgépek, IL-476-os katonai szállító repülőgépek, valamint IL-478-as légi utántöltő tankerek és az S-400-as légvédelmi rendszer is – derül ki orosz hírügynökségek és fegyverszakértők 2010-es jelentéseiből. Ez jól példázza az orosz fegyverszállítóktól való függést, mely az orosz Védelmi Minisztérium tanácsadója, Ruszlan Pukhov szerint „még jó ideig így is marad”.

Ami az önálló kínai fejlesztéseket illeti; ezen a téren is ismerős technológiával találkozhatnak az orosz mérnökök: a J11B gyakorlatilag a Szu-27-es kínai másolata (Szu-27-esekből eredetileg az oroszok 200 db-ot ígértek a kínai vezetésnek, de csak 105 db-ot szállítottak le), de az FC1-es modell mögött is egy félbehagyott szovjet terv áll. Ezt figyelembe véve – illetve a tényt, hogy a külföldi technika alapján összerakott gépeket saját gyártmányként exportálják Kínából – nem meglepő, hogy Moszkva vonakodik Szu-33-asai eladásától, melyet Peking saját, első repülőgép-hordozójára szán. Noha a Kreml mellett az orosz sajtó is ellenzi az új generációs haditechnika exportálását, Oroszország ennek ellenére is fontolóra vette 40 db Szu-33-as eladását. A terveket azonban az ázsiai szomszéd bejelentése – miszerint az első szakaszban csupán két gépre tart igényt, „próbaképp” – meghiúsította, így végül nem jutottak megállapodásra. Ezt követően Peking Ukrajnától vásárolta meg az orosz gépek prototípusát, melynek klónját orosz vádak szerint a kínai mérnökök saját fejlesztésű J-15-ös haditengerészeti vadászgépei jelentik, ezek várhatóan 2016-tól erősítik majd a Népi Felszabadító Hadsereg légierejét – írja a Russian Times.

A hasonló kudarcok és a technológia-másolás miatti elhidegülés következményeként Oroszország igyekszik megakadályozni Kínát abban, hogy az esetleg más országokból szerezzen be orosz építésű gépeket. Ezzel egyidejűleg Moszkva olyan nem Peking-barát országoktól vásárol a kínai technológiák és rendszerek megállításához szükséges eszközöket, mint India és Vietnam (előbbivel Oroszország együttműködik ötödik generációs vadászgépének fejlesztésében is, melyből az ígéret szerint – Kínával ellentétben – utóbbinak is szállítanak majd).

Bár a fegyverszállítások láthatólag fokozatosan csökkennek és a haditechnológia terén is egyre komolyabb feszültség alakul ki a két ország között, más területeken állandó a katonai együttműködés: a két ország hadserege csereprogramot tart fent tisztjei és egységei számára, emellett nem ritkák a közös gyakorlatok sem. A hadseregek közötti együttműködést pedig úgy látszik, semmi sem árnyékolhatja be, mivel Peking új keletű, haditengerészeti és katonai fegyverkezését Moszkvában nem tartják olyan fenyegetőnek, mint például Washingtonban vagy Tokióban – olvasható a NATO Parlamenti Közgyűlésének bizottsági jelentésében.

A kiegyensúlyozatlan háromszög 

Az utóbbi 15 évben a két nemzet közötti együttműködés minden téren szélesedett; de ezek láthatóan sosem voltak problémamentesek, a jövőben pedig még kevésbé lesznek azok. Ennek a fokozódó kínai–orosz feszültségnek az Egyesült Államok lehet a legnagyobb haszonélvezője, hiszen Amerikától Közép-Ázsia számos országa regionális szerepvállalásának növelését várja Peking és Moszkva befolyását ellensúlyozandó. Különösen igaz ez a Szovjetunió utódállamaira, Üzbegisztánra és Kazahsztánra, ahol az orosz vezetéssel való összeütközéseket mindig egyfajta Amerikához való közeledés követi. Azonban az USA nem akar és nem is képes a regionális hatalomnak számító Kína és Oroszország helyére lépni, ettől függetlenül láthatóan meghatározó lépéseket tesz a térség stabilitásának megőrzésére, illetve annak helyreállítására (Afganisztán) – olvasható egy, a háromoldalú kapcsolatokat felvázoló CFR-tanulmányban.

Először is Amerika támogatja a régió energiaprojektjeit, melyek diverzifikálják a terület exportlehetőségeit, ezáltal is csökkentve az orosz gazdasági és politikai függőséget. Másodszor az USA ki tudja használni a nagy fizikai távolságát is, mely révén „becsületes közvetítőként” támogathatja az alapvetően egymás iránt is bizalmatlan, olykor egymás ellen versengő országok korlátozott együttműködéseit. Közvetlen munkával az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ/OSCE) tehetne a legtöbbet a térségért, de az Egyesült Államok is élenjár a kezdeményezésben, hogy rendezzék a terület határvitáit, valamint hogy a vízmegosztás és a határon átnyúló projektek kérdése is megoldódjon.

Fontos partner lehet az USA a radikalizálódás megakadályozásában, az oktatás és a gazdasági lehetőségek fejlesztésében, a fokozatos gazdasági nyitásban, az emberjogi reformok kidolgozásában és a titkosszolgálatok együttműködése révén a terrorizmus visszaszorításában is. Ezekben a kérdésekben egyre kisebb, illetve változó mértékű és minőségű segítséget nyújt Oroszország, a jóval távolabbi Pekingről nem is beszélve. Nem csoda tehát, hogy elsősorban az oroszok érzik fenyegetőnek az amerikai jelenlétet az egykori utódállamok területén, ahol sokáig KGB-s múlttal rendelkező, Moszkva-barát vezetés biztosította a “nemzetek közötti barátságot”. Éppen ezért az orosz irányítás céltudatosan törekszik arra, hogy kiszorítsa az Egyesült Államokat – legalábbis washingtoni elemzők szerint.

Ez azonban csak az egyik oldala a többnyire aszimmetrikus háromoldalú kapcsolatoknak; Kína stratégiai elmozdulása a Szovjetuniótól, majd Oroszországtól az Egyesült Államok felé az utóbbi évtizedek legfontosabb geopolitikai átrendeződése volt. Peking – a sorozatos viták ellenére – nem csak hogy jó kapcsolatokat ápol Washingtonnal, de ezek olykor jobbak, mint Moszkva és Amerika kapcsolatai. Ebből kifolyólag pedig nem okoz meglepetést, hogy a félelmet, melyet egy, az amerikai érdekekkel szembe helyezkedő, energia-alapú orosz–kínai szövetség létrejöttének gondolata kelt, elhomályosítják az amerikai elemzők várakozásai, melyek szerint a 2000-es kapcsolatokhoz képest 2020-ra jóval árnyaltabb lesz e kooperáció, míg végül az orosz és kínai érdekek elkezdenek széttartani – számol be az elkövetkező évtized várható tendenciáiról a Brookings Intézet.

Kiegyensúlyozott partnerség?

Egyelőre tehát még kölcsönösen előnyös partnerség az övék, mely Kína számára óriási energiapiacot biztosít, míg Moszkva egy multipoláris világ egyik vezető székhelye lehet. Azonban a két óriásnak nincs sem hosszú távú jövőképe a többközpontú világról, sem közös véleménye arról, hogy ebben pontosan mi is lenne az ő szerepük. Továbbá bármilyen lehetőséget is kínál a két hatalom kapcsolata, Kína gyakorlatilag mindig jobb helyzetbe kerül annak kihasználására. Az ázsiai ország ugyanis gyakorlati előnyöket szerző üzleteket köt Moszkvával azzal, hogy kinyeri olaj- és földgáz készletei jelentős részét, valamint fegyvereket szerez be onnan; mindezekért cserébe csupán a „stratégiai partnerség” retorikáját kell folyamatosan hangsúlyoznia, és elég támogatnia a moszkvai multipoláris világba vetett hit illúzióját, ahhoz hogy előnyös színben tűnjön fel.

Tusor Anita

Felkapott hírek

Friss hírek