Kínai sárkány védelmezi az iráni atomprogramot?

Csatlós Fruzsina
2010. március 1., hétfő

2010. február 7-én Irán bejelentette, hogy 3,5%-os uránkészletét 20%-ra dúsítja fel. E provokatív lépés a nyugati országokat - elsősorban az Egyesült Államokat – arra késztette, hogy az eddiginél is erőteljesebben szorgalmazzák, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa újabb büntetőintézkedéseket fogadjon el Iránnal szemben. Kína azonban a tíz nappal későbbi találkozón vétójoggal rendelkező BT-tagként elutasítottta az újabb szankciók bevezetését, s ily módon a nemzetközi nyomásgyakorlás sikerének egyik legfőbb akadályává vált.

A kérdés az, hogy lehet ilyen különböző annak a problémának a megítélése, melyet számos szakértő évek óta a nemzetközi közösség egyik legnagyobb biztonságpolitikai kihívásának tart, s amiért az ENSZ eddig már háromszor - 2006 decemberében, 2007 márciusában, legutóbb pedig 2008 márciusában - korlátozásokkal sújtotta az iszlám országot?

Mi van a háttérben?

A válasz az évezredes hagyományokra visszatekintő bonyolult kínai-iráni kapcsolatrendszerben, valamint az amerikai-kínai érdekek összeütközésében, illetve Irán regionális, illetve Kína globális hatalmi törekvéseiben keresendő.

A gazdasági kötődés a legősibb ázsiai civilizációk közé sorolható két állam között egészen az ókorig vezethető vissza. Mindkét ország a Selyemút fontos állomásának számított, aminek politikai jelentősége megkérdőjelezhetetlen. Nemcsak gazdasági és diplomáciai kapcsolatok szövődtek a két birodalom között, hanem közös fenyegetésekre is reagálniuk kellett. Az iszlám ugyanis a VII-VIII. században Perzsián (a mai Irán területét is magában foglalja) keresztül Kínába is eljutott. A valláson belül többséget élvező szunnitákkal kapcsolatos aggodalmak mindig is összekapcsolták a két birodalmat, és máig is az eszmecsere egyik sarkalatos pontját képezik. A legtöbb iráni ugyanis az iszlám siíta irányzatát követi, Kínában pedig a központi kormányzat régóta szemben áll a többségében szunnita muszlim ujgurokkal. A mindkét állam területén megtalálható szélsőségesek afganisztáni, valamint a volt szovjet közép-ázsiai országok iszlám csoportjaitól kapnak támogatást a velük szemben fellépő hatalmakkal szemben, így jelentős biztonsági kihívást jelentenek a régió számára, amit csak közös összefogással lehet kezelni. 

Az iráni–kínai kapcsolatok azonban az utóbbi évtizedek folyamán nem mindig voltak virágzóak. Az iráni forradalmat megelőző nyugtalan időszakban az egyik utolsó külföldi vezető, aki 1979-es trónfosztása előtt meglátogatta Mohammed Reza Pahlavi sahot a Kínai Kommunista Párt vezetője, Hua Kuo-feng (Hua Huofeng) volt, s a látogatás a két különböző politikai berendezkedés és érdekrendszer egymásnak feszülése miatt mindkét félből negatív érzelmeket váltott ki. A két ország közötti együttműködés a bipoláris világrendszer megszűnése, és Kína gyors fejlődésnek indulása után vált ismét a régió viszonyait meghatározó tényezővé. Az egypártrendszerként működő kommunista Kína és a világ egyetlen teokráciájaként nyilvántartott Irán viszonya a közös érdekek és értékek (pl.: emberi jogok értelmezése) mentén mind politikai, katonai, mind gazdasági téren ismét fejlődésnek indult.

A kínai álláspont hátterének bemutatásáért kérjük lapozzon!