Csökkent a magyarság aránya

Trianon végzetes következményei számokban:

A 90 éve aláíratott diktátum következményei mára már igazolják a kortársak véleményét, mely szerint a hazánk feldarabolásával alkotott „béke” nem más,— mint népünk lassított kivégzése. Halálos ítélete.

A következmények legfontosabbika, hogy a magyarság Trianon óta igencsak megfogyatkozott hazájában, a Kárpát-medencében.

A tatárjárás a magyarság felét pusztíthatta el, s a hadak járta részeken megyényi területek váltak lakatlanná, főleg a síkvidékeken, ahol a lakósság nem tudott hová elmenekülni.

Ez a rendkívül nagy veszteséget még a lakatlan területekre történt átköltözésekkel és a kunok letelepítésével sikerült úgy pótolni, hogy az ország etnikai arányai nem változtak meg lényegesen.

Más volt a helyzet a törökök kiűzése és a Rákóczi-szabadságharc bukása után, amikor a magyarlakta területek fele ismét elnéptelenedett az ország középső részein, miközben Európa népessége majdnem megduplázódott.

A végvári rendszerrel védett, hadak nem járta peremterületeken nem okozott folytonos pusztulást a katonaság dúlása. Az északi, felső-magyarországi területen élő szlávok (szlovákok), valamint a szintén védett rutének, és az erdélyi, hadak nem járta hegyekben a románok — akikhez folyvást vándoroltak át a Kárpátokon, kívülről is — nem szenvedtek olyan nagyarányú vérveszteséget, mint a sík vidékeken és a völgyekben a magyarok.

A magyarság aránya a Mátyás korabeli 80%-ról — a tervszerű és spontán végbement telepítésekkel — a XVIII. század végére 40%-ra csökkent.

Kisebbség lett vérét és életét áldozó magyar a saját hazájában.

Aztán a XIX. században a magyarok nagyobb szaporulata, valamint a németek és zsidók, a városi nem magyar lakósság asszimilációja következtében 1900-ban a magyarság aránya már meghaladta ismét az 50%-ot. Erőteljesen növekedett.

Magyarország lakóssága az 1910-es népszámlálás szerint (Horvát-Szlavónország nélkül):

Magyar: 9 944 627 (54,5%)

Német: 1 903 357 (10,4%)

Tót (szlovák): 1 946 357 (10,7%)

Oláh (román): 2 948 186 (16,1%)

Rutén: 464 270 (2,5%)

Horvát: 194 808 (1,1%)

Szerb: 461 516 (2,5%)

Egyéb: 401 412 (2,2%)

De még Horvát-Szlavónország lakósságának 4,1% -a (105 948 fő) is magyarnak vallotta magát.

Kétségtelen, hogy — bár a kiegyezés után a nemzetiségeknek Európában (a kantoniális berendezkedésű Svájc kivételével) addig szokatlanul jelentős jogokat biztosítottunk (XLIV. nemzetiségi törvény), azzal a szerbek és románok igényeit maradéktalanul nem elégítettük ki. Viszont kiegyezés született Horvátországgal (XXX. törvény), és megszavazták a honatyák a zsidók politikai egyenjogúságát is. Akkor, amikor a cári Oroszországban pogromok állandó fenyegetettségében és elszenvedésében, teljes jogfosztottságban éltek.

A háborús vereség azonban olyan új helyzetet teremtett, amelyre a magyar politikai vezetés még 1918 nyarán sem volt felkészülve, s így a puccsal a hatalmat magához ragadó Károlyi-kormány hiszékeny antantbarát tevékenysége 1000 év óta példátlanul, védekezésre alkalmatlan, bénult állapotba juttatta a magyarságot, mivel haderejét — az antant kívánságainak megfelelően — a Károlyi-kormány lenullázta.

(A tíz éven át bécsi kiküldetésben, levéltárakban kutató Dr. Zachar József tavaly ősszel egy kérdésemre adott válaszában elmondta, hogy Károlyi Mihály elvbarátaival utazás közben, vonaton lepték meg József főherceget, ahol elé rakták, és erőszakosan aláíratták vele a Károlyi Mihályt miniszterelnökké kinevező iratot.)

Károlyi-kormány hadügyminisztere — Linder Béla — a frontról hazaözönlő hadsereget leszereltette az antant kívánságainak megfelelően, s a frontparancsnoki beosztásban és hadseregszervezésben járatos Szurmai Sándor tábornokot, a korábbi honvédelmi minisztert is letartóztatták. Tisza Istvánt pedig a fellázított katonák (vagy politikai ellenfelei?) megölték (vagy megölették?).

„Nem kell hadsereg többé! Soha többé katonát nem akarok látni!” — mondta Linder Béla hadügyminiszter, és így is cselekedett.

A féleszű Károlyival egyetértve, a Magyarország védelmére szolgálatait felajánló Mackensen német tábornokot, a Balkán-hadsereg parancsnokát lefogatta, aki épp Romániából Erdélyen át tért vissza hadseregével, s igen népszerű volt a magyar lakósság körében, mivel a románok erdélyi betörésekor kiverte őket Erdélyből. (Mackensent Károlyi kiszolgáltatta az angoloknak, hadseregét pedig leszerelték az antant kívánságainak megfelelően.)

A Monarchia haderejének ütőképesebb részét a magyar haderő alkotta, s ez különösen így volt a háború végén. A külföldön harcoló hadsereget haza kellett volna rendelni, a jól védhető természeti határok védelmére, miután a Parlamentben október 17.-én elhangzott Tisza István felszólalása. („A háborút elvesztettük!”) Menteni a menthetőt.

Ezzel szemben október 28.-án a piavei fronton csatát (és háborút) vesztettünk, ami után megalázó feltételekkel kötöttek fegyverszünetet, ahol már az ellenség diktálta a feltételeket.

Pedig a hazatérő, a határokon immár hazáját védő haderővel szemben az antant már nem tudott volna jelentős erőket bevetni Magyarország ellen, mivel a teljes kimerültség állapotban volt.

Az ország elég lehetőségekkel rendelkezett ahhoz, hogy tekintélyes nagyságú haderőt állítson fel a haza védelmére.

A Károlyi-kormány területfeladása, hadsereg leszerelése és hadianyag vesztesége után a Tanácsköztársaság pár nap alatt 110.000 főnyi (6 hadosztály és 3 dandár) haderőt tudott még felállítani, felszerelni, új ruhába öltöztetni, és erős tüzérséggel felfegyverezni. Voltak repülőalakulatai, erős tüzérsége, 30,5 milliméteres mozsarai.

Ezzel szemben Károlyi és Linder a hadsereget leszerelték, és „rendfenntartás biztosítása” címén még meg is nyitották az erdélyi hadianyagraktárakat a románoknak, akik felfegyverkezhettek, s az ország jelentős részét foglalták el, rabolva, fosztogatva a megszállás alatt, a polgári ellenállókat mindenütt legyilkolva. (Ez máig sincs a magyar történészek által kellően feldolgozva, publikálva.)

Károlyi Mihály a feladatának egyáltalán nem felelt meg. A magyar történelem szégyenletes lapjának lett fekete gyászszalagja, mert becstelen hatalomvággyal, kellő tehetség híján, történelmünk legnehezebb perceiben kierőszakolva, magának indikálta a cselekvés főhatalmát, amit féleszű, lagymatag tehetségtelenségével csak a magyarság önfenntartó erejének végelgyengítésére, végzetes sorsrontására tudott csak felhasználni. Főszerepet játszva a „trianoni feltételek” önfeladó megteremtésében.

A trianoni diktátumban

1920-ban Csehszovákiához került: 3 567 575 fő, melyből magyar: 1 072 000 fő (30%)

2010-ben Szlovákia: 5 411 062 fő, melyből magyar: 520 000 fő (9,7%)

2010-ben Kárpátalja: 1 253 160 fő, melyből magyar: 151 533 fő (12,09%)

2010-ben Szlovákia és Kárpátalja együtt: 6 664 222 fő, melyből magyar: 671 533 fő (10,07%)

1920-ban Romániához került: 5 236 305 fő, melyből magyar: 1 664 000 fő (31,78%)

2010-ben Erdély lakóssága: 7 722 615 fő, melyből magyar: 1 415 718 fő (18,33%)

1920-ban Szerb-Horv.-Szl. Kir.-hoz került:1 519 013 fő, melyből magyar: 465 000 fő (30,61%)

2010-ben Szerbiában Vajdaság: 2 031 992 fő, melyből magyar: 290 207 fő (14,28%

2010-ben Horvátországban él: 16 595 fő magyar (0,36%)

2010-ben Szlovéniában él: 10 250 magyar (0,5%)

1920-ban Ausztriához került: 292 588 fő, melyből magyar: 26 000 fő (8,88%)

A szomszéd országokhoz került 1920-ban: 10 665 287 fő, melyből magyar: 3 227 000 fő (30,25%)

2010-ben az elcsatolt területeken él: 16 791 179 fő, melyből magyar: 2 410 303 fő (14,35%)

A 30,25%-ról 14,35%-ra csökkent magyarság részaránya. Döbbenetes vesztesség!

1920-ban Magyarország lakóssága: 7 599 246 fő, melyből magyar: 6 718 000 fő (88,4%)

2010-ben Magyarország lakóssága:10 007 000 fő, melyből magyar: 9 416 045 fő (94%)

1920-ban a Kárpát-medence lakóssága Horvát-Szlavónország nélkül:

18 264 533 fő melyből magyar: 9 945 000 fő (54,5%)

2010-ben a lakósság az előző területen:26 798 179 fő, melyből magyar:11 826 348 fő (44,13%)

Az összegzésből láthatjuk, hogy több mint 10%-al esett vissza a magyarság részaránya, míg egykori nemzetiségeink aránya a 8 319 533 főről 14 971 831 főre nőtt, ami 79,96%-os gyarapodás. Majdnem megduplázódott.

Különösen kiemelkedő a szlovákok növekménye Szlovákiában, ahol az 1920-as 1 703 000 szlovák anyanyelvűek száma 2009-re 4 642 691 főre, 272,62%-al növekedett. Majdnem megháromszorozódott, míg a lakósság 3 567 575 főről csak 5 411 062 főre, csak 51,67%-al gyarapodott.

A magyarság részaránya pedig a 30%-ról 9,7%-ra csökkent!

A növekmény összefüggésben áll a magyarság nagyarányú csökkenésével, ami nem tudható be másnak, mint a különösen erőszakos szlovák asszimilációs, beolvasztási törekvéseknek.

Aminek következménye az is, hogy a magyar szülök féltvén gyermekeik jövőjét, szlovák tanítási nyelvű iskolákba íratják be őket, s ez magyar identitásuk elvesztését eredményezi.

A 15 milliós magyarság a Kárpát-medencében mára már a vágyálmok világába tartozik.

Különösen felgyorsult a trianoni magyarság fogyása az utóbbi évtizedekben. Ezt a folyamatot mindenütt csak a teljes körű magyar autónómia, a hivatalos magyar nyelvhasználat lassíthatná. Valamint a magyar iskolarendszer, a magyar történelem és földrajz oktatása, a történelmi tudat erősítése, és nem csak az utódállamokban.

Az Unióban a „határok légiesítése”, a magyarság nyelvi és egyéb jogainak megadása nélkül mit sem ér. Csak annyit, hogy nincs útlevél és vámvizsgálat.

A határok „légiesítésének” állandó hangoztatása épp a legfontosabbról, a magyarság nyelvhasználati jogfosztottságáról, elnyomásáról vonja el hamisan a figyelmet. Miként az is hamis összehasonlítás, amikor egyesek azt hangoztatják, hogy a németek is megbékéltek már a franciákkal. És ez az út az, amit nékünk is követnünk kell.

De vajon, megbékülnének, ha ma a 82 milliós németségből 27 millió francia fennhatóság alá kerülne?

Ha 27 millió német csak francia nyelven intézhetné hivatalos ügyeit?

Ha 27 millió német boldogulásának alapvető feltétele volna, hogy minél jobban megtanulja a francia államnyelvet?

Ha a franciák elsorvasztanák 27 millió német iskolarendszerét?

Remélem, hogy mi sem vagyunk alábbvalók a németeknél.

Ne is adjuk alább mi sem ezer éves jogainkat.