Menekültválság és közel-keleti regionális viszonyok

“Bevándorlásátverés” címén manapság egyre népszerűbb megközelíteni a napjaink egyik legkomolyabb kihívását jelentő menekültválságot, és e “jogcímen” ismét mindent a Nyugat, kiváltképp az Egyesült Államok számlájára írni. Ezek az érvelések azonban ismételten nélkülözik a regionális viszonyok ismertetését és figyelembevételét, illetve az amerikai stratégiai prioritásokat.

Gyakran elhangzó érv, hogy a jelenlegi menekültválság egy jól megtervezett eszköz az amerikai külpolitika kezében, amellyel legfőbb célja, Európa meggyengítése, további megosztása. Ezen érvek szerint azokban az országokban, ahonnan a menekültek túlnyomó többsége érkezik a problémaforrást Amerika jelenti, Amerika okozott káoszt (tudatosan), ezzel elindítva azt a válságot, amellyel most Európának kell megküzdenie. 

Európa mint a menekültválság egyik legnagyobb elszenvedője

Ez az érvelés azonban több sebből is vérzik. Amennyiben az Egyesült Államok egy globális háborúra készülne, úgy a legutolsó cselekedete lenne szövetségesét, Európát gyengíteni. Kétségtelen, hogy az Obama-adminisztráció elmúlt 6-7 éve során az amerikai külpolitikai prioritások sorában az “öreg kontinens” hátrébb került, párhuzamosan azzal, hogy a csendes-óceáni térség, Dél- és Délkelet-Ázsia felértékelődött, illetve a Közel-Kelet továbbra is “hanyagolhatatlan” maradt, azonban az ukrán válság bizonyította, hogy Amerika nem mondhat le Európáról. Azok a tervek, amelyek nehézfegyverzet és katonák telepítését célozzák Közép-Európába, pontosan ezt támasztják alá. 

Egy “globális háborúban”, amelyben Oroszország lehet az egyik ellenfél, az Egyesült Államoknak egy erős és egységes Európára van szüksége, nem pedig egy, számos problémával küzdő, megosztott és ennek tetejében még a menekültválsággal is megküzdeni kénytelen Európára. 

Amennyiben Oroszország az ellenfél (amelyet egyébként erősen kétlek, miután egyelőre még mindig nem beszélhetünk katonai-gazdasági szempontból egyenrangú felekről), Európa nem a két “nagyhatalom” (Oroszország sokkal inkább regionális középhatalom) játszóterévé válna, hanem világosan átgondolva a hosszútávú stratégiai érdekeket az európai vezetők ismét az amerikai “szövetségi rendszert és bizonsági hálót” választanák. Ebben az értelemben Európa Washington előretolt bástyája, szoros partnere és szövetségese lenne. 

A putyini Oroszország évek óta bőszen dolgozik azon, hogy megossza az Európai Unió tagállamait, amelyet valljuk be, részben sikerrel tesz. A menekültválság rendezéséhez szoros európai egységre lenne szükség, mind a huszonnyolc tagállam szilárd és közös véleményére és elszántságra a cselekvéshez. Az EU projektje komoly válaszút elé érkezett már a 2008-as gazdasági válságot követően is, amelyet most a migrációs hullám még inkább felerősített. Ismét az a kérdés, hogy meg tud-e újulni Európa vagy a nemzetközi politika színpadán még jelentéktelenebb szereplővé válik. Ismét napirenden van tehát az a kérdés, hogy Európa vagy föderalizálódik amerikai mintára, szorosabbra fűzi az integrációt vagy idővel akár a szétesés küszöbére lép. 

Szíria

Tekintsünk a problémák gyökerére. A menekültek jelentős része többek között a négy és fél éve polgárháború dúlta Szíriából érkezik. A probléma forrása ugyanakkor korántsem Washington. A 2010-ben, Tunéziában kirobbant “arab tavasz” hulláma, 2011 márciusában érte el Szíriát is, és a helyzet hamarosan polgárháborúvá eszkalálódott mindegyik fél brutális cselekedeitevel. E konfliktus kialakulásában Washingtonnak vajmi kevés szerepe volt, sőt, az egész arab tavasz eseményire kevés ráhatással bírt, a történésekre csak reagálni tudott, nem alakítani azokat. Így az, hogy Amerika tudatosan készítette elő a jelenlegi migrációs hullámot vagy újkori népvándorlást, már eleve akadályba ütközik. 

Az vitathatatlan, hogy az Egyesült Államoknak volt szerepe abban, hogy a szélsőséges szervezetek, az al-Kaida vagy az Iszlám Állam teret tudtak nyerni Szíriában és Irakban, de ezek nem közvetlenül fejtették ki hatásukat, egészen a 2003-as iraki intervencióig és az elhibázott demokráciaépítő/exportáló politikáig nyúlnak vissza ennek következményei. Annak feltételezése pedig, hogy már az ifjabb Bush-kormányzat alatt ilyen jellegű tervek születtek volna, meglehetősen elképzelhetetlen.

Azok a konfliktuszónákban, ahonnan a menekültek elindulnak, nem arról van szó, hogy Amerika tevékenységével egy jövőbeni és küszöbön álló “nagy háborúra” készül. Tény, hogy a szíriai polgárháborút kiváltó okok már réges-régen háttérbe szorultak, ugyanakkor nem, illetve nem a legnagyobb mértékben a globális játékosok, az Egyesült Államok vagy éppen Oroszország élezte tovább, eszkalálta a konfliktust. 

Világos hatalmi harc zajlik a térség két legbefolyásosabb állama, a síita Irán és a szunnita Szaúd-Arábia között a regionális elsőségért, vezető szerepért. A két ország proxy háború formájában igyekszik a másikat gyengíteni, világosabban: Irán hatalmon tartani szövetségesét, Aszadot, míg Szaúd-Arábia az Aszad-rezsimet megbuktatva egy hozzá hű szunnita kormányt szeretne látni a kormányrúdnál. És a sort még folytathatnánk: Jemen, Irak, Bahrein. 

Az Iráni Iszlám Köztársaság számára kulcsfontosságú, hogy Irakban megmaradjon az Irán-barát síita kormány, Szíriában Aszad, illetve Libanonban a Hezbollah pozíciója szilárd legyen. Emellett jelentős befolyással rendelkezik Bahreinben és Jemenben is. Szaúd-Arábia azonban nem nézi tétlenül Irán az Arab-félszigeten való megerősödését, főleg miután a nukleáris tárgyalások végre eredményre vezettek, és az Egyesült Államok, illetve a perzsa állam kapcsolata az 1979 óta tartó mélypontról valamelyest a mérséklődés irányába mutatnak (még, ha nem is beszélhetünk a kapcsolatok egyértelmű pozitív változásáról). A gazdag Öböl-menti monarchia az utóbbi években az iráni befolyás megtörésének céljából még az arab világban gyűlölt Izraellel is hajlandó együttműködni (ennek nyilvános felvállalása azonban “végzetes” lenne a szaúdiak számára). 

A térségbeli migráció folyamatát a polgárháborúkon túl a szélsőséges terrorszervezetek brutalitása erősíti tovább, leginkább az Iszlám Államé, illetve a neki hűségesküt tett szervezeteké szerte a régióban. E csoportok térnyerése – a fentebb említett amerikai felelősségen túl – nagyban köszönhető a térségbeli politikai elitje tevékenységének is. Irakban Núri al-Máliki és a szunnita csoportokat kirekesztő politikája biztosította az al-Kaidának, az Iraki Iszlám Államnak, majd az Iszlám Államnak a lehetőséget ahhoz, hogy a bagdadi síita kormányzatból kiábrándult szunnita tömegek zokszó nélkül támogassák őket. Szíriában a polgárháború jelentette instabilitás, a rezsim tevékenysége és erőszakos fellépése a 2011-ben kirobbant tüntetések ellen tették lehetővé a szélsőségek térnyerését. Rainer Hermann, az Iszlám Államról írt könyvében hangsúlyozza, hogy Szíriában elkerülhető lett volna a polgárháború reformokkal, miután a népharag nem Aszadra, hanem sokkal inkább az “állam vezető hatalmasságaira” irányult, illetve az alavita elnököt a szír társadalom összehasonlításban jóval inkább kedvelte, mint a térség számos más államaiban “kollégáit”. 

Ebből kifolyólag pedig ismételten nem a nyugati hatalmakat kell felelőssé tennünk a szíriai válság kirobbanásáért, és így közvetett módon a jelenlegi menekültválságért. A polgárháború kitörését követően szinte azonnal megjelentek az országban a szaúdi, katari, török (bár egységes stratégiában máig nem sikerült megegyezniük) fegyverek, pénzek, kiképzők, katonák (?), velük szemben pedig Irán és a Hezbollah hasonló jellegű támogatásokkal. Majd csak ezt követően erősödtek fel az orosz és amerikai stratégiai érdekek: orosz részről Aszad támogatása, amerikai részről a “mérsékelt” lázadók támogatása, illetve mindenféle tárgyalás Aszad távozásához kötése. Oroszország a líbiai intervenciót követően az ENSZ BT-ben minden, Szíria gyengítését célzó javaslatot megvétózott, Kínához hasonlóan, és kitartott szövetségese mellett. 

Viszont ügyeljünk arra, hogy Oroszország közel-keleti jelenlétét ne becsüljük túl. A “külső” szereplők közül az Egyesült Államok a meghatározó a térségben, akármennyire is vannak befolyásos pozíciói Moszkvának. Washington bármilyen esetben mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy szövetségesei (Szaúd-Arábia, Izrael, Egyiptom) vele tartsák fenn a legerősebb gazdasági, politikai kapcsolatokat, mintsem Oroszországgal. Pl. miután Egyiptomban Abdel Fattah el-Sziszi puccsal magához ragadta a hatalmat a Muszlim Testvériség elnökétől, Mohamed Murszitól, Washington elítélte a cselekedetet, azonban amint Egyiptom Oroszország felé kacsintgatott, nem emelt különösebb kifogást, és helyreálltak a kapcsolatok. 

Oroszországnak Szíriában és Iránban van keresnivalója, mindemellett továbbá jó kapcsolatot ápol a szaúdi és az egyiptomi vezetéssel is. Ugyanakkor az iráni nukleáris megállapodás várhatóan változtatni fog az iráni-orosz kapcsolatokon, miután a szankciók enyhítése révén a perzsa állam elárasztja olajával a piacot, amely az árak letörése által komoly problémát okozhat Moszkvának. Emellett, míg korábban az iráni beruházásokat jórészt orosz befektetők végezték, addig egy, a világgazdaságba bekapcsolt Irán már feltehetőleg ezt sokkal inkább a fejlettebb technológiával rendelkező nyugati vállalkozók segítségével fogja végrehajtani. Hosszútávon pedig komoly kihívás lehet, ha Irán képessé válik az európai gázellátásra.

Amerikai stratégiai érdekek

Az Obama-adminisztrációt a Bush-kormányzathoz képest egy mérsékeltebb külpolitika jellemzi, ugyanakkor a stratégiai célokban egyfajta folytonosság figyelhető meg. Mondhatjuk, a rendelkezésre álló eszközök tekintetében sokkal inkább a “soft power” alkalmazása jellemző. 

Továbbra is a terrorizmus elleni harc, az energiahordozók szabad áramlásának biztosítása, az izraeli-palesztin béke (kétállami megoldás) melletti elköteleződés vezérli Washingtont. Obama továbbá már elnöksége kezdetén célul tűzte ki az Iránnal való kapcsolatok normalizálását, amely napjainkra, a nukleáris tárgyalások sikerével részben meg is valósult. 

Az értékorientált külpolitika azonban sorra kénytelen volt szembenézni a realitásokkal, amely gyakran a kettős mérce vádjával járt. Az arab tavasz kényes helyzet elé állította az amerikai vezetést: választania kellett a térség stabilitása és a demokratizálás között, azaz a realista érdekek és az idealista értékek között. Ez pedig a gyakorlatban komoly problémákkal járt, tekintve, hogy pl. míg Egyiptomban és Tunéziában támogatta a változást követelő tömegeket, addig Bahreinben szemet hunyt a GCC a felkelést leverő hadművelete felett. 

Szíriában Obama Aszaddal szemben pozícionálta magát, világos stratégiai érdekből: Aszad bukása, Irán jelentős gyengülését jelentené. Ugyanakkor a konfliktus rendkívüli komplexitása nem teszi lehetővé, hogy a jelenlegi eszközökkel Aszadot el lehessen távolítani, a szárazföldi intervenció pedig továbbra is kizárt, és hibás lépés lenne, miután még inkább elmélyítené a konfliktust. Emellett Iránnal is némiképp javultak a kapcsolatokat, amely így az amerikai-iráni-szíriai relációban érdekes ellentmondásokat eredményezett. Nem csoda, hogy napjainkban jelentősen megváltozott Washington hozzáállása Aszadhoz. John Kerry amerikai külügyminiszter márciusban úgy nyilatkozott, hogy Aszadnak is részt kell vennie a politikai átmenet megvalósításában, majd Marie Harf a Külügyminisztérium szóvivője ezt pontosítva elmondta, “mindig szükség lesz arra, hogy az Aszad-reszim képviselői részt vegyenek ebben a folyamatban. Soha nem Aszad volt, és soha nem is Aszad lesz, akinek tárgyalnia kell.” Lefordítva, nem Aszadra van szükség, hanem az Aszad-rezsimre. Amerika eszerint egyrészt tanult hibáiból, amennyiben nem kíván egy Kaddafi utáni Líbiát, illetve egy Szaddam Husszein utáni Irakot látni Szíriában, valamint ezzel is kifejezésre juttatta, hogy számára az elsődleges az Iszlám Állam elleni harc.  

A jelenlegi amerikai magatartás és a harcok mindennapi menete is azt bizonyítja, hogy Washington nem az instabilitás fenntartásában érdekelt. A stratégia központi húzóereje, hogy a “mérsékelt” erőket támogatva azok felveszik a harcot az Iszlám Állammal, de nem Aszaddal. Ennek a stratégiának azonban megvannak a maga hiányosságai, ugyanakkor bizonyítja, hogy a célja az Iszlám Állam működésének ellehetetlenítése.  

Miután a prioritás a terrorizmus elleni harc, kiváltképp az Iszlám Állam “meggyengítése és megsemmisítése”, és a gyakorlatban is pontosan az erre való törekvés tapasztalható, egyszerűen nem jelenthetjük ki azt, hogy Amerika a “globális háborúra” készülve menekültek millióival zúdítja el Európát, illetve a közel-keleti régió államait, és veszélyezteti a térségbeli hatalmak létét. Ugyanis az Iszlám Állam nem csak Szíriában és Irakban jelent fenyegetést, Libanonban, Jordániában, Törökországban, Szaúd-Arábiában és más Öböl-menti államokban, Jemenben, Egyiptomban és Líbiában is. Sőt, közvetve saját biztonsága is veszélyben van. Az a tény, hogy az USA összlakosságához viszonyítva elenyésző az ott élő muszlimok aránya, nem jelenti azt, hogy ne érhetné terrortámadás. 2001. szeptember 11. ezt hűen példázza, és azóta a terrorizmus és a terrorszervezetek képessége még inkább megerősödött. 

Washingtonnak stabilitásra van szüksége a Közel-Keleten, nem káoszra. Szövetségeseinek biztonságára, a régió meghatározó államai közti hatalmi egyensúlyra, a szektariánus problémák orvoslására, összességében arra, hogy erőforrásainak jelentős részét végre, évtizedek után ne a Közel-Kelet foglalja le, hanem számára geopolitikai és gazdasági szempontból jelentősebb térségek, mint Kelet-Ázsia, Dél- és Délkelet-Ázsia vagy éppen jelenleg az ukrán válság miatt Európa. Amerika legfőbb vetélytársa ma nem a Közel-Keleten keresendő, hanem Kelet-Ázsiában. Ma az Egyesült Államok globális elsőségét nem Irán vagy Szaúd-Arábia, hanem Kína veszélyezteti. 

Amerika számos hibát vétett már történelme során, kiváltképp a Közel-Keleten. Kemény realista érdekeinek megfelelően sok esetben olyan lépéseket tett/tesz, amelyek a kettős mérce vádjával, ellenségeskedéssel járnak. Tevékenysége a történelem során milliókat hozott nehéz helyzetbe. Azonban napjaink Európa számára az egyik legkomolyabb kihívást jelentő problémáját nem lehet Amerika számlájára írni. Ez egy jóval összetettebb folyamat ennél, amelyben számos térségbeli állam jócskán benne van. Amerika stabilitást akar, és nem érdeke sem a közel-keleti káosz, sem pedig Európa meggyengülése a jelenlegi világpolitikai helyzetben. 

Káply Mátyás

Felkapott hírek

Friss hírek

A honlap további használatához kérjük fogadja el a sütik használatát. További információt adatvédelmi tájékoztatónkban és a sütik kezelésére vonatkozó tájékoztatónkban talál.

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás