A palesztinok már a spájzban vannak

A palesztinok már a spájzban vannak, a polcokat szerelik. Nem aggódom, ha ma nem végeznek, visszajönnek holnap. Egy darabig itt laknak a faluban. Palesztinából jöttek, ahogy ők mondják - ez alatt a Nyugati Partot értik. Egy-két órányira élnek innen, de közben ott egy határ, meg jó néhány ellenőrzőpont. Órákig tartana a hazaút, egyszerűbb, ha itt maradnak. Nem politizálnak, dolgozni jöttek. Nem egyedi az esetük, hiszen régóta palesztin nemzeti sport Izraelben dolgozni. „Cionista entitás” ide, „zsidók tengerbeszorítása” oda, meg kell élni valamiből és munka otthon nincs.

Kattintson és nézegessen képeket a szentföldi zarándoklatról!

A szomszédban is palesztinok laknak, szintén Palesztinából. Kérdésemre, hogy melyik városból, Nahariya-t emlegetik. Azt a Nahariya-t, melyet nemrég még Észak-Izraelben találtam. Gazdát cserét volna, vagy – ami valószínűbb – „Palesztina” alatt van, aki nemcsak a palesztin területeket érti? Hamar kiderült, hogy nem a szomszéd az egyetlen palesztin család Neve Shalomban. Gyors felmérést készítettem, s minden utamba kerülő helyi arab lakosnak neki szegeztem a kérdést, palesztin-e. Nos, elmondhatom, hogy kezdeti megállapításom, mely szerint Neve Shalomban izraeli zsidók és arabok élnek együtt, nem helytálló. A módosított verzió a következőképpen hangzik: Neve Shalomban izraeli zsidók és izraeli arabok, palesztinai arabok, palesztinok és izraeli állampolgársággal rendelkező palesztinok élnek együtt.

Nem volt mindig ekkora a választék. Izrael megalapítása előtt például egyik opció sem létezett. A helyi arabok a származásukat firtató kérdésre többnyire lakóhelyük, klánjuk, vallásuk szerint határozták meg magukat, vagy esetleg nagy-szíriai arabként. A cionizmusnak, illetve a térségben egyre nagyobb számmal betelepülő cionista telepeseknek köszönhető, hogy a helyiek szükségét érezték saját identitásuk elmélázásának. De a nagy öntudatra ébredést megzavarta egy háború, mely alatt (előtt, során és után), arabok százezrei menekültek el arról a területről, ahol ma Izrael található.

Körülbelül 156 ezren maradtak (Izraeli Központi Statisztikai Hivatal adata), nem éppen a legideálisabb körülmények között. Egy zsidó állam építésével foglalatoskodó Izrael gyanakodva méregette a területén megmaradt arab kisebbséget. Potenciális biztonsági veszélyforrásként tartva őket, egészen 1966-ig jobbnak látta, ha fenntartja katonai kormányzóság alatti ellenőrzésüket – mely diszkriminatív rendelkezések sorozatát jelentette. Pont akkor, amikor még esély lett volna belőlük "izraelieket" faragni, hiszen saját nemzeti identitással még nem rendelkeztek, míg az egyre öntudatosabbá váló palesztinoktól el voltak vágva. Ha Izrael nem hangsúlyosan zsidó államnak készült volna, s az arab lakosok egyenrangúsítása nem ragadt volna le a deklarációk szintjén, egész lojális izraeliekké válhattak volna. Történtek ugyan lépések a megfelelő irányban, s mára már elmondhatjuk, hogy az izraeli kisebbségek elméletben egyenjogú tagjai az izraeli zsidóknak, de a gyakorlatban nem.

1967-ben - mintha nem lett volna elég a már meglévő arab kisebbség – az elfoglalt területekkel együtt járó nagyszámú arab lakosság is az izraeli vezetők gondjait gyarapította. Társadalmi integrációjuk komolyan fel sem vetődött, sorsuk a területek jövőjének bizonytalansága miatt ködbe burkolózott. Az izraeli araboknak viszont húsz év után alkalma nyílt újra kapcsolatba kerülni elmenekült rokonaikkal, akik náluk politikailag öntudatosabbnak bizonyultak. Két évtized a menekülttáborokban - megtapasztalva, hogy az arab vezetők harcias, támogatást ígérő kardcsörtetései ellenére magukra maradtak - megtette a hatását, s saját nemzeti identitás kialakulásához vezetett.

„Megszülettek” a palesztinok, kik erőszakosabb és békésebb eszközökkel felkeltették a nemzetközi közvélemény érdeklődét. Mindezt növekvő szimpátiával figyelték izraeli rokonaik, de ez még kevés volt ahhoz, hogy az első intifáda (1987) alkalmával csatlakozzanak az össznépi kődobáláshoz. El voltak foglalva saját sorsuk jobbításával, hogy ne csak papíron legyenek egyenrangú izraeli polgárok. Részben sikeresen küzdöttek, hiszen saját pártjaik megjelentek az országgyűlésben, a környező ország palesztinjaihoz képest messze a legmagasabb színvonalú oktatást, orvosi ellátást és életszínvonalat értek el. 

Sikerekein felbuzdulva az oslói békefolyamat rózsaszín ködében már „híd-szerepről” álmodtak az ellenségeskedő felek között, figyelmen kívül hagyva, hogy egyik oldal sem bízott meg bennük. Az izraeliek palesztin trójai falóként tekintettek rájuk és a békefolyamat haldoklásával a bizalmatlanság csak erősödött. A palesztinok pedig azon morfondíroztak, hogyan lehetséges, hogy az izraeli araboknak sikerült ősapáik földjén maradni, míg mások elmenekültek. Ráadásul a nem éppen szeretett cionista entitás állampolgárai - árulók lennének? Főszereplőink ekkor még nem gubózódtak be, s közülük egyre többen szívvel-lélekkel palesztinná kívántak válni. A második intifáda (2000) alatt már némi tüntetéssel és zavargással is kifejezték palesztin testvéreik iránt érzett szolidaritásukat.

Che, mint palesztin szimpatizáns

Végül a ma már másfél millió lelket számláló arab közösség nem vált egyöntetűen palesztinná - köszönhetően a Hamász gázai hatalomátvétele (2007) keltette zavarnak és a belső megosztottságnak. Milyen széthúzásra gondolok? Egy átlagos, az ország közepéről származó arab nem kedveli a beduinokat, a drúzokat pedig jobb, ha nem is említjük. Feszültség húzódik muszlimok és keresztények, szekulárisok és vallásosak között is. De még a politikailag aktív északi és déli iszlamisták sem rajonganak egymásért, s az sem ritka, ha a különböző régiókból származók is gyanakodva méregetik egymást.

Szakértők szerint egy mai izraeli arab (mely megnevezést sokan közülük kikérik maguknak) alapvetően négy identitással rendelkezik: izraeli, arab, muszlim/keresztény és palesztin. S ezek az identitások eltérő arányban jelennek meg az arab közösség tagjaiban. Személyes döntésen múlik, ki melyiket hangsúlyozza. A palesztin identitás rendszerint nagyobb katonai konfliktusok, illetve palesztinok elleni izraeli katonai lépések alkalmával erősödik meg. Ekkor előkerülnek a palesztin kefijják, égetni való izraeli zászlók, és Izaelre nézve nem túl hízelgő transzparensek.

Neve Shalom arab tagjai azonban politikailag társaiknál aktívabbak, számukra palesztinnak lenni állandó állapot: egyfajta dacos ellenállás, tagadás. Elutasítanak mindent, ami izraeli, bár benne és vele élnek. Ahogy én ismerem őket, Izrael új palesztinjai dühösek, frusztráltak és Che Guevarás pólóban rohangálnak.

Címkék:
• izrael
• neve shalom