A kaukázusi krétakör, avagy Grúzia és Góliát

A kül- és biztonságpolitika iránt (hivatásszerűen vagy csupán csak úri passzióból) érdeklődők szűk csoportján kívül Dél-Oszétiáról nem túl sokan hallottak; Abházia is csak azért cseng ismerősebben a magyar (és talán az osztrák-német, valamint az olasz) fülnek, mert volt nekünk (khm, khm) egyszer egy Abbáziánk ott lent, a tengerparton, másfelől ezzel a névvel napjainkban legalább ötven éttermet, kávézót, szállodát vagy panziót illetnek a történelmi Magyarország területén.

Lássunk akkor egy egészen icikepicike történelmi összefoglalót, ami nélkül a napokban kirobbant dél-oszétiai helyi háború nem lesz érthető. Persze arra sincs semmi garancia, hogy az összefoglalóval igen, de nincs unalmasabb, mint egy olyan fegyveres konfliktus, amelynek valamennyi összetevője érthető, minden lépés logikus és előrejelezhető, és ahol a ráció az alaptörvény.

Na, ilyen háború soha nem volt és soha nem is lesz, úgyhogy tessenek megnyugodni.

Ha nagyon vissza akarnánk nyúlni az időben, ott kellene kezdenünk, hogy valamikor időszámításunk előtt háromezer környékén a Kaukázus déli lejtőin gyakorlatilag a semmiből megjelent egy népcsoport, akik nyelvileg, etnikailag, repüljpávailag sem rokonai, sem ismerősei nem voltak senkinek, nem voltak senkinek. Még a később kialakult speckó ábécéjük is nemzeti specialitás, de ebbe most ne menjünk bele, mert rengeteg dologról kell beszélnem, és ez mégiscsak egy katonai-rendvédelmi blog, nem pedig kulturális misszió.

Tehát a grúzok (mert róluk van szó) elkezdték belakni a környéket: rengeteg szőlőt ültettek, rengeteg bort ittak, csinálták a jobbnál jobb filmeket és persze folyton harcoltak egyfelől azokkal a nagyhatalmakkal, amelyek (a fene se tudja miért) orrba-szájba rá akarták tenni a kezüket a Kaukázusra, másfelől azokkal a (hozzájuk hasonló) kisebb hegyi népekkel, amelyek (a fene se tudja miért) nem akarták szó nélkül eltűrni, hogy a grúzok rálépjenek a torkukra. Ideig-óráig hol a perzsa, hol a római, hol a bizánci, hol az oszmán, majd pedig az orosz birodalom (illetve jogutódja, a szovjetek) diktálhattak a vidéken.

Innen is látszik, hogy a kaukázusi nyelvek értelmező szótárából még egy szó hiányzik: az unalom.

A kérészéletű, alig harmincvalahány hónapig tartó állami függetlenséget követően Grúzia 1921-ben „önkéntesen” csatlakozik a Szovjetunióhoz, s hetven év sarló-kalapácsos időszak következett, hiába adott kiemelkedő, érdemekben bővelkedő férfiúkat a szabaddá lett népek örök szövetségének, ugyanúgy szívott, mint a többiek, Észtországtól Kazahsztánig.

A mostani (és a majd még bizonyosan következő) kaukázusi háborúk magvait már a szovjet időkben elhintették, ugyanis a Grúz SzSzK területén (a mindenkori nagyhatalmak divide et impera alapelvének megfelelően) Sztálin (az elmúlt évszázadok alapjára építve) létrehozott három nemzetiségi közigazgatási autonómiát (már amennyire ennek a szónak a szovjet időkben bármiféle értelme volt): Abháziát, Adzsarisztánt és Dél-Oszétiát, a megfelelő kisebbségekkel, vallási és más különbségekkel. Ez itt lent a szovjetgrúz (vagy grúzszovjet?) fantáziadús lobogó; én mondom nektek, az a rendszer már csak azért is megérdemelte a süllyesztőt, mert ilyen egyenzászlókat kényszerített az emberekre...

Moszkva persze gondoskodott arról, hogy az etnikai oroszok betelepülését mindenhová szorgalmazza, illetve arról is, hogy a különféle nációk (nem is annyira egészséges) földrajzi rotációjával a lehető legheterogénebbé tegye a peremvidéket lakosságát. Sztálinék valódi penge mivoltát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Észak-Oszétia és Dél-Oszétia megmaradtak más-más tagállamban úgymond autonómnak: az északiak oroszföldön, a déliek grúzföldön. A szovjet idők hivatalos szimpátiáját úgy hetven évre meghatározta az a tény, hogy azokban az elég zavaros 1918-1920-as években az oszétok a lenini-sztálini bolsevik vonalat támogatták, míg a grúzok (kétségbeejtően rossz ütemérzékkel) a menysevikeket.

A további áttekintéshez lapozzon!