Véget ért a klímacsúcs: egy új korszak kezdete?

A november 28-án kezdődött idei ENSZ klímacsúcs az eredeti menetrend szerint december 9-én, pénteken fejeződött volna be, azonban két nappal ezelőtt, elért eredmények hiányában további haladékot kaptak a résztvevő felek. A klímakonferencia eredményei végül vasárnap reggelre váltak ismertté: hosszú évek után először jelenthetjük ki, egy több szempontból is sikeres tárgyalássorozatról beszélhetünk, amely a következő évek globális klímapolitikáját alapjaiban fogja meghatározni.

A közel két hétig tartó klímacsúcs csak a legutolsó napokban mutatott némi reményt az áttörésre, az első hírek a zárás esetleges sikerességéről pedig csak a pénteki napon születtek meg, amikor is először mutatkozott esély arra, hogy meglepő módon, de megegyezéssel is végződhet a konferencia. Aznap Connie Hedegaard, az Európai Unió klímaügyi biztosa felszólította az egyezségtől még elzárkózó Egyesült Államokat, Kínát és Indiát, hogy vegyenek részt a kialakuló megállapodásban: „Szükségünk van rájuk a fedélzeten még ma – nem maradt sok időnk hátra. A világ rájuk vár” – mondta a főtárgyaló. Az egyes államokra gyakorolt szükséges nyomás mellett azonban Hedegaard már akkor nagy sikernek könyvelte el a kialakult helyzetet: „Hat hónappal ezelőtt szinte senki sem beszélt a hosszú távú klímaváltozási rezsimről, és hogy minek kellene követnie Koppenhágát és Cancúnt. Most a megállapodás elérhető közelségben van.”

Hedegaardnak igaza lett, ugyanis december 11-én, maratoni tárgyalások után már bátran kijelenthetjük: a 2011-es klímacsúcs szinte teljes mértékben sikeresnek nevezhető, ez pedig az utóbbi évek eredménytelensége után sokak számára már-már hihetetlennek is tűnhet. Megszületett a határozat a Zöld Klíma Alap felállításáról és működésbe lépéséről, amely a tavalyi, Cancúnban megrendezett klímacsúcs egyik legfőbb – és szinte egyetlen – eredménye volt. Az évi 100 milliárd dollárt tartalmazó Zöld Klíma Alap a tervek szerint 2020-tól a befolyó pénzeket a fejlődő országok klímavédelmi fejlesztéseinek támogatására fordítja, megoldva ezzel a már régóta a viták középpontjában álló klímafinanszírozás kérdéseit.

A Zöld Klíma Alap tényleges megvalósulása mellett a megegyezés a Kiotói Jegyzőkönyv meghosszabbításáról, a második kötelezettségvállalási időszakról a legjelentősebb eredmény, de emellett megállapodás született még arról is, hogy a legnagyobb szennyező államokat különböző eszközökkel, de rá fogják kényszeríteni arra, tegyék meg a szükséges lépéseket a klímaváltozás lassítása érdekében. A Durbanben létrejött globális útiterv a világ összes nagy gazdaságát, köztük a legnagyobb kibocsátókat kötelezné jogilag kötelező erejű normák betartására, a szén-dioxid kibocsátás csökkentésének elérése érdekében.

A klímacsúcsra egyébként az Európai Unió érkezett a leghatározottabb, és egyben a legambiciózusabb állásponttal. Egy új, jogilag is kötelező erejű szerződést követeltek a klímaváltozás elleni küzdelem sikerességéhez, egy olyat, amelyben a legnagyobb kibocsátók is részt vesznek, ennek eléréséért cserébe pedig hajlandónak mutatkoztak a Kiotói Egyezmény második kibocsátáscsökkentési időszakában is részt venni, annak teljes támogatásával. Az EU célratörő elképzelései azonban már a klímakonferencia elején megtörni látszottak, mivel hamar fény derült a fennálló konfliktusokra, elsősorban Indiával és Kínával, leginkább az esetleges új megállapodás jogi státusza kérdésében, ezzel pedig már pár nap után úgy tűnt, hogy a 194 ország között egy éve ismételten tartó tárgyalások eredményei igen nagy veszélybe kerültek.

A tárgyalások legfontosabb kérdése tehát az volt, hogy az esetlegesen megszülető új klímavédelmi egyezmény rendelkezzen-e jogi kötőerővel, avagy nem. Az EU részéről maga Connie Hedegaard jelentette ki: „készen állnak arra, hogy a fejlődő országok számára átadják azon díjat, amelyet évek óta keresnek”, ez pedig nem más, mint a Kiotói Jegyzőkönyv folytatása, az egyetlen olyan egyezmény, amely alkalmas lehet arra, hogy a gazdagabb országokat rászorítsa a kibocsátáscsökkentésre. Az EU ajánlatáért cserébe az új egyezmény jogi kötőerejét követelte, amely tulajdonképpen teljes mértékben érthető is, hiszen e nélkül nem kerülhetne szóba a jövőbeni kikényszerítés lehetősége, csupán egy újabb, szinte semmitmondó, ám mégis példamutató szerződés megkötéséről szólhatnánk.

Hedegaard legutolsó beszédében tovább fokozta a kedélyeket, ugyanis szólt az Európai Unió évek óta tartó türelméről a klímaváltozás problémakörében, valamint arról is, hogy tulajdonképpen akár egyedül is készek a második kötelezettségvállalási időszakba lépni. Ezek után végképp úgy gondolta, nem lenne nagy kérés, hogy a Kiotói Jegyzőkönyv második kibocsátáscsökkentési időszakának végrehajtása után, 2020-tól már valóban létezzen egy mindenkit kötelező, átfogó egyezmény.

Az EU a klímacsúcs legvégére, másfél napnyi plusz tárgyalásokkal, elérte legfőbb célját: a résztvevő felek megállapodtak egy új, jogilag kötelező erejű szerződés létrehozatalában, amelynek részleteit 2015-ig dolgozzák ki, elsősorban a következő évek klímacsúcsain, és amelynek rendszere 2020-tól lépne hatályba. Az EU a létrejött megállapodással tulajdonképpen elégedett lehet, ennek ellenére mégis erősebb megfogalmazásokat szorgalmazott volna a végleges szövegben. A három legnagyobb kibocsátó, az USA, India és Kína pedig továbbra is ellenállást tanúsított.

India és Kína a tárgyalások végeztével hangsúlyozták, hogy habár igen szép elvnek tartják az éghajlatváltozás elleni mindenáron való közös küzdelmet, mégis kirekesztettnek érzik magukat. India elutasítja a tervet, még annak ellenére is, hogy a héten kisebb, morális győzelmet is arattak a megállapodás szövegezése során, ugyanis elérték, hogy a végső megállapodáson dolgozó munkacsoport tervezetébe bekerüljön a méltányosság kifejezés, amely így a további tárgyalások megkerülhetetlen részét képezi majd. Az indiai képviselők vezetője, Jayanthi Natarajan környezetvédelmi miniszter az igazságosságot hiányolja, valamint emlékeztetne arra is, hogy már létezik egy Kiotói Jegyzőkönyv, amely eddig sem váltotta be a hozzá fűzött nagy reményeket, és éppen ezért kérdéses, szükség van-e egyáltalán a folytatásra.

Hszieh Csen-hua, a kínai delegáltak vezetője kijelentette, Kína egy olyan fejlődő ország, amelynek további fejlődésre van szüksége, a szegénység csökkentésére, és mindeközben a környezet védelmére is. Véleménye szerint országa mindent megtett már eddig is, amit csak tudott, de mit tettek a fejlett országok, illetve a többi fejlődő ország? Kína nem lát előrelépést a kérdésben, hiszen a leginkább érintett és egyben felelős államoknak húsz év alatt sem sikerült a kibocsátásokat a megfelelő szintre hozniuk. Az illetékes kínai miniszter ezek után tovább fokozta a kedélyeket, ugyanis India támogatásával egyetemben, teljes mértékben a fejlett országokat vádolta, utalva arra is, az ő részükről hiányoznak a tényleges cselekedetek.

A 2009-es koppenhágai, és a tavalyi, cancúni klímacsúcs eredményeknek egyáltalán nem nevezhető lépései ismeretében a mai nappal véget ért durbani klímakonferencia valóban, akár sikeresnek is nevezhető, legalábbis az Európai Unió szemszögéből mindenképpen. Ennek ellenére reálisabb lenne a most elérteket még jó ideig csupán részeredményeknek tekinteni, hiszen megvalósításuk nagyban függ a jelenleg még teljesen ellenkező államok hozzáállásától, azok esetleges jövőbeli puhulásától, valamint a megállapodásban rögzítettek első körben 2015-ig való megvalósításától, és természetesen a részletek kidolgozásától.

Piukovics Judit

Felkapott hírek

Friss hírek