Brutális mészárlás vagy a túlélés záloga?

Címkék:
• bálnavadászat
• dánia
• feröer
• környezetvédelem

Megrázó bálnavadász képek

Feröer 18 vulkanikus szigete Skócia és Izland között félúton, az Atlanti-óceán közepén található. A 48 ezer embernek otthont adó szigetcsoport a Dán Királysághoz tartozik, ám 60 esztendeje széleskörű autonómiával, így saját parlamenttel is rendelkezik. Feröer büszkélkedhet Skandinávia legrégibb fővárosával, Tórshavn-al, melyet 825 körül alapítottak norvég vikingek, s melyben ma a lakosság 40%-a él. Ha egy képzeletbeli túrára indulunk a szigeten, 3 dologban biztosak lehetünk. Erdőket nem találunk (az őshonos növényzet tundra jellegű: főként mohák, zuzmók, gombák, fűfélék alkotják), folyón nem kell átkelnünk (a szigeteken nincsenek jelentősebb folyók és tavak), és soha nem leszünk 5 km-nél messzebb az óceántól.

Az első skandináv telepesek érkezésének ködös idejében gyökerezik a feröeri kultúra rituális vadászata, a grindadráp. A hagyomány egykor íratlan szabályai az ősi ember–természet kapcsolaton alapulnak, melynek fontos jellemzője a kölcsönös tisztelet, lényege viszont a túlélés. A préda kontinentális szemmel nézve valóban szokatlan: nem gímszarvasokat, vagy vaddisznót kerítenek puskavégre, hanem a szigetek körül szép számmal előforduló hosszúszárnyú gömbölyűfejű delfinek, más néven hosszúszárnyú pilótabálnák teszik ki a zsákmány nagy részét. 2008-ban Feröer kormánya nem kevesebb, mint 2436 e-mailt kapott a grindadráp ellenzőitől, akik szerint a bálnafogás barbár és hidegvérű.

A vadászat akkor kezdődik, amikor egy hajó a szárazföld felé közeledő delfinrajt észlel. A hírt gyorsan továbbítják a partra, ahol a megfelelő helyeken gyújtott tüzekkel az érintett környék egész lakosságát riasztják. A hajóhoz több csónak csatlakozik, így a hajtók a falkát egy alkalmas öbölbe terelik, ahol a kezükből mindent eldobáló emberek varázsütésre vadászokként kampókkal, késekkel és lándzsákkal felfegyverkezve, térdig vízben állva várják a kelepcébe csalt vadat. Mások a parton gyülekeznek, hogy a későbbi munkálatokban segítsenek, hiszen a grindadráp-ban az egész falu részt vesz. Amikor a delfinek egész közel érnek a parthoz, a vezető kiáltására rávetik magukat az összezavarodott állatokra. A mészárlás 15-20 perc alatt véget ér, a végeredmény brutális látványt tár a szemlélődő elé: vértől vöröslő tengeröböl, 50-100 db egyenként fél tonnás, felnyitott fekete test; a jéghideg vízben felhevült testtel ziháló, véres késekkel partra igyekvő férfiak, kisebb csapatokban a feldolgozással foglalatoskodó emberek, finom falatok után sóvárgó sirályok hangos sikoltozása. A zsákmány – melyből mindenki azonos mértékben részesül – jelentős, 25-50 tonna hús, bálnazsír és bőr. Mikor a vadászatnak vége, az emberek visszatérnek mindennapi teendőikhez.

 

Ugorjunk egyet az időben is, hiszen az a Feröer-szigeteken is telik, csak talán kicsit lassabban. A grindadráp törvényi szabályozása a XX. század elején kezdődött. Mára számos állat- és környezetvédelmi szempontot figyelembe vevő törvény szab keretet a szokásnak, melyek betartását szigorúan felügyelik. Minden vadászatnak van egy kormány által kirendelt felülvizsgálója. A delfineket a nyílt vízen nem szabad terelni, csak és kizárólag az arra alkalmas, engedéllyel rendelkező öblökben, melyek száma 17 a szigetcsoporton. A használható fegyverek közül száműzték azokat, amelyek hosszú szenvedést okoznak az állatnak, így a lándzsát és a szigonyt, valamint a lőfegyverek használata sem megengedett. A vadászfelszerelés kizárólag a tradicionális eszközökből állhat, horgokból, késekből és kötélből, amivel a tetemet a partra húzzák. Ezek a fegyverek egy gyakorlott vadász kezében átlagosan 30 másodperc szenvedést okoznak az állatnak. A delfineket csak a part közelében szabad elejteni, ahol a vízmélység nem nagyobb 1 méternél és ha a delfin elmenekül, üldözni nem szabad. Ez persze halvány reménysugár a csapdába esett állat számára, de mindenképpen a vad iránti tisztelet jele. És persze az átlag feröeribe is szorult némi emberi érzés: „Biztos vagyok benne, hogy bárki, aki saját állatait az élelem miatt megöli, nem érzéketlen tettével kapcsolatban. Olyan gyorsan akarod csinálni, amilyen gyorsan csak lehet, a lehető legkevesebb szenvedést okozva az állatnak” – mondja Ólavur Sjúrđaberg, a Feröeri Pilótabálnavadász Szervezet elnöke.

Így zajlik ez manapság. A feröeriek között is biztosan akad, akinek ez visszataszító. Magyarországon sem mindenki képes végignézni egy disznóvágást. Kinek a pap, kinek a papné. Vegyük inkább sorra a grindadráp néhány „háttértulajdonságát”, hátha eljutunk az igazi problémákhoz.

Cél. A grindadráp célja a feröeri emberek mindennapi szükségleteinek kielégítése. A szigetek vadászati kerületekre vannak felosztva. Az egyes kerületekben történő vadászatok zsákmányából a kerület minden lakosa egyenlő mértékben részesül, függetlenül attól, hogy részt vett-e a vadászatban, vagy sem (a porciókat az ősi hagyomány szerint, ún. „skinn”-ben mérik; 1 skinn = 38 kg hús és 34 kg zsír = 72 kg). A grindadrápból származó hús és zsír kereskedelmi forgalma nagyrészt ismeretlen, tehát a belőle fakadó nyereség is, következésképpen semmi köze sincs az ipari méretekben folytatott, és számos faj kihalását eredményező bálnavadászatokhoz.

Fenntarthatóság. Mai becslések szerint a naponta kihaló fajok száma 50 és 130 között mozog, ez a sebesség a természetes evolúciós folyamatok ezerszerese. Ez szomorú, és legalább annyira égető probléma, mint az üvegházhatású gázok kibocsátása. Az viszont örvendetes tény, hogy a hosszúszárnyú gömbölyűfejű delfin nem veszélyeztetett faj. A populációk mintegy 800 000 egyedet számlálnak. Az éves fogás a Feröer-szigeteken maximálisan 900-1000 példány, és minden esetben igazodik az emberek aktuális szükségleteihez.

Társadalom. A meglehetős elszigeteltségben élő észak-atlanti nép lassú tempójú életében a vadászatnak érdekes szociális, közösségépítő szerepe van, kultúrájuk szerves része. A mi kultúránk számára ez természetesen teljesen idegen. A közhiedelemmel ellentétben semmi szerepe nincs viszont a feröeriek férfivá avatási szokásaiban, még kevésbé nevezhetjük az emberektől kevéssé tartó vízi emlősök népünnepélyszerű lekaszabolásának.

Szükségletek. A mai modern világban van-e tényleges szükséglete bálnahúsra a feröerieknek? Ez már egy összetettebb kérdés. Bár kétségtelen, hogy az ottani emberek szervezete az idők során hozzászokhatott a bálnahúshoz, és minden bizonnyal jól hasznosítja annak adottságait, fiziológiailag valószínűleg nincs. Hogy képesek-e a feröeriek leszokni róla? Valószínűleg igen. Hogy akarnak-e leszokni róla? Valószínűleg nem. Mi sem akarunk leszokni a disznóhúsról, legalábbis a nagy többség nem. Az viszont tény, hogy a Feröeren uralkodó meglehetősen zord éghajlati viszonyok kevés kultúrnövény (leginkább burgonya és rebarbara) termesztését teszik lehetővé. Mivel a természetes növényzet sem holmi édenkert, nem meglepő, hogy a helyi gasztronómia nagymértékben húsételekre épül. Feröer jelenleg húsból is importra kényszerül, szükségleteit nem képes saját erőből fedezni. Az importált birka- és marhahús szintén állatok leölését követeli, és azon, hogy egy szabadon élő delfin, vagy egy tenyésztett szarvasmarha élete ér-e többet, kár vitatkozni.

Nemzetközi Bálnavadászati Bizottság. Minden tisztelet a szervezeté, és természetesen alapvető, hogy ellenezzék a grindadráp-ot, de az több mint vicces, hogy nem tudják eldönteni, a testület hatásköre kiterjed-e a kisebb testű cetek közé tartozó delfinekre, így esetünkben a hosszúszárnyú gömbölyűfejű delfinekre.

A hosszúszárnyú pilótabálnák és az ember. Jelen esetben az ember nem egy feröeri lakos, hanem mi mindnyájan. Hiszen az igazságot osztó sors fintorát együttesen csaltuk elő, így közvetve bár, de magunk vetünk véget az emberre oly jellemző örökös vitának. A legfrissebb mérések szerint ugyanis a pilótabálnák – mint ahogy sok más tengeri élőlény – szervezetében olyan szintre dúsultak fel az emberi eredetű szennyezőanyagok (pl.: higany, PCB-k), hogy fogyasztásuk az emberi egészségre ártalmas lehet. A feröerieknek szép lassan fel kell tehát hagyniuk a grindadráp-pal, ha tetszik nekik, ha nem. Azt hiszem ez az igazi probléma. Elveszik a választás lehetősége.

A régi korok embere tisztelte a természetet. Azt vette el, amit az adott, kinek őzet, kinek delfint.  Annyit vett el, amennyire szüksége volt. Így élt vele egyensúlyban, annak szerves részeként.  A modern kor embere külön él a természettől, és nem ismeri saját szükségleteit. A modern kor embere nem is tudja, merre van ez a sziget, ahol megannyi szörnyűség történik, de felháborodik, ítél, és sajnálja a delfineket. Klórozott vegyületeket és nehézfémeket enged a folyókba és a tengerekbe. Azok meg szép lassan megölik a delfineket. Bárcsak megkérdezhetnénk őket arról, hogy hogyan vigyázzunk rájuk!