Klímakonferencia: Megállapodás a megállapodásról

Címkék:
• ensz
• környezetvédelem
• szén-dioxid

Tizenhárom nap ülésezés. Ennyi kellett ahhoz, hogy az Indonéziába érkezett 180 ország delegációi elfogadják azt a tervezet, melynek alapján 2008 áprilisában majd megkezdődhetnek az újabb tárgyalások egy új, legkorábban 2009-ben aláírandó globális klímaegyezményről.

A történelem eddigi legfontosabb klímakonferenciájának beharangozott összejövetelen, ahol a döntéshozók szerint „nem kevesebbről, mint bolygónk jövőjéről” volt szó, gyakorlatilag semmilyen konkrét előrelépés nem történt a klímaváltozás elleni összefogást illetően.

Számos dologról szó esett, mégis az lehet az érzésünk, hogy a heves csatározások, érdekharcok mellett a környezet ügye szorult leginkább háttérbe.

Amazonas környéki esőerdő: a vonalak a fairtásokat jelölik, amelyek tipikusan halszálka formát követnek. Az esőerdők pusztítása egyre nagyobb méreteket ölt.

Persze az is lehet, hogy az elvárások voltak túl nagyok. Talán eleve balgaság volt azt gondolni, hogy a súlyos téma most az egyszer összekovácsolja a nemzeteket, s azok saját érdekeiket háttérbe szorítva, képesek lesznek összefogni, a tervek szövögetésén túl pedig a fenyegető veszély ellen közösen fellépni, s így esetleg már a konferencián szó eshet kézzelfogható dolgokról.

Miért is gyűltek össze?

Be kell látni, nem is ez volt a döntéshozók célja. Az elvárásoknak megfelelően itt most egy cselekvési tervről kellett megegyezni, amit következetesen betartva a két év múlva esedékes koppenhágai klímakonferencián megszülethet az új, konkrét klímavédelmi határozat.

Az idő szűkösségével, s a döntés kényszerével természetesen mindenki tisztában van, de – ahogy a konferencia is bizonyította - jól átgondolt tervezésre van szükség, így nem kapkodhatják el a döntéshozatalt.

S a nagy örömre van is ok, már csak azért is, mert csupán hajszálon múlt, hogy az egész konferencia csődöt mondjon, mivel még ma, az utolsó utáni tárgyalási napon sem volt teljesen biztos, hogy az Egyesült Államok elfogadja a kompromisszumos határozat-tervezetet.

Az utolsó buktató

A fejlődő országok ugyanis azt kérték, mielőtt aláírnának bármit is, tisztázzák, milyen mértékű az ő felelősségük az üvegházhatást okozó gázok kibocsátását illetően. Az amerikai küldöttség azonban ezt a konkrét vállalások alóli „kibúvóként” értelmezte, s kijelentette: ilyen változtatásokkal nem hajlandó elfogadni a tervezetet.

Ahogy Paula Dobriansky, a tengerentúli küldöttség vezetője fogalmazott, ennek a változatnak az aláírása komoly következményekkel járna az amerikai gazdaság „nagy nehézségek árán megtalált” egyensúlyára nézve. A többi ország rendkívüli nyomásának hatására azonban – és több mint 20 órával a konferencia tervezett vége után – mégis engedtek az amerikaiak.

Ennyi áldozatot azonban vállalhattak is, hiszen fő céljukat úgyis elérték: az Európai Unió beleegyezett, hogy a szövegben ne szerepeljenek az üvegházhatású gázok kibocsátására vonatkozó számszerű utalások és azok csökkentésének szükségessége.

Fellélegezhettek hát a résztvevők – ha a környezet egy ideig még nem is teheti ezt -, Ban Ki Mun ENSZ-főtitkár záró beszédében már egyenesen az amerikai és a többi küldöttség rugalmasságát méltatta (!), mellyel „lehetővé vált a konferencia eredményes befejezése”, ezt pedig a főtitkár bíztatónak nevezte a jövőre nézve.

Ki nézhet tükörbe?

Még mielőtt azonban hálásak lennénk Amerikának, nem árt, ha felidézzük, hogy az egész klímaegyezményesdi miatta nem lehet igazán hatékony: a fejlett országok közt egyedüliként nem tagja a Kiotói Szerződésnek, s az USA önmagában a szén-dioxid kibocsátás 35 százalékáért felelős.

S ha már itt tartunk, a klímavédelmi konferencia sem nevezhető éppen környezetbarátnak: a több mint 180 ország delegációinak repülőútja, az ötcsillagos szállodák légkondícionáló berendezései, a több ezer bérelt autó kipufogógáza közel 40 ezer tonna plusz szén-dioxiddal terhelte a környezetet.

Ám ha sok haszna nem is volt, azért Baliból is lehet tanulni, egy dologra ugyanis tökéletesen rávilágított: a klímapolitika intézményrendszere és döntési mechanizmusa mára túlságosan összetetté vált. Vészesen csökken azoknak az embereknek a száma, akik még követni tudják és értik is, hogy milyen fórumokon milyen céllal folynak a tárgyalások a klímaváltozást illetően.

Hiányoznak a konkrét, a legtöbb ország számára elfogadható célok, és ami talán a legfontosabb: a konszenzuskészség.

Az önző, saját érdekeket előtérbe helyező, erődemonstráló tárgyalás ritkán hoz bármilyen eredményt, a döntések elodázása pedig azzal a kockázattal jár, hogy épp a lényeg szorul háttérbe, így annak fontossága kérdőjeleződik meg.