A németországi török kisebbség helyzetéről

Németország 82 millió lakosából körülbelül 7,5 millió rendelkezik migrációs háttérrel, jelentős az olasz, a görög, a lengyel, a horvát, az orosz és a posztjugoszláv térségből érkezettek aránya, ám kétségkívül a Németországban élő törökök képezik a külföldi állampolgárok legnagyobb hányadát. Számuk meghatározásában a források más-más adatokat közölnek, egyes statisztikák 2,4 millió főről beszélnek, más becslések viszont 3 milliós törökségről számolnak be. A török integráció eredményességét méltató hangok főként Cem Özdemir, a Die Grüne (Zöldek) pártelnökének, vagy Mesut Özil, a német válogatott és a Real Madrid középpályásának sikeres példáját szokták felemlegetni, ám a valós helyzet ennél sokkal árnyaltabb.

A török vendégmunkások behívása

1961 októberében kötötte a Német Szövetségi Köztársaság és Törökország kormánya azt a bilaterális egyezményt, amely után megkezdődött a török vendégmunkások toborzása a virágzó, ám munkaerőhiánnyal küszködő német gazdaság számára. A leendő vendégmunkások kiválasztásában fontos szerepet játszottak a kinti, helyi bizottságok, ahol az NSZK-ban dolgozni kívánó munkásokat komoly alkalmassági, elsősorban orvosi vizsgálatoknak vetették alá. A nyugat-német kormány érthető módon nem kívánt olyan embereket az országba hívni, akiknél egészségügyi problémák merülhettek fel, hiszen ez plusz költséget jelentett volna a költségvetésnek. A bilaterális szerződésekben szabályozták továbbá a vendégmunkások tartózkodását a fogadó államban, a rotációs-elv alkalmazásával kezdetben egy török vendégmunkás két évet tölthetett el Németországban, A kezdeti merev szabályozás később, a ’70-es években fellazult és a kinti munkások csupán 70 százaléka tért vissza szülőhazájába (javarészt a negyven éven felüliek).

Sokan teszik fel a kérdést, hogy miért érte meg jobban a németeknek a vendégmunkás-rendszer kiépítése – annak minden adminisztrációs nyűgjével – mint a betelepítés? A válasz alapvetően gazdasági és pénzügyi jellegű, hiszen a vendégmunkásokra jóval kevesebbet kellett költeni, így például a kormányzatnak nem kell megfelelő taníttatásról, egészségügyi ellátásról, későbbi nyugdíjról gondoskodnia, egész egyszerűen a vendégmunkások bérezését kellett csak számba venni. Így a vendégmunkás-rendszer igen kifizetődő volt mindkét félnek. A németeknek azért, mert így olcsón jutottak munkaerőhöz, a törököknek pedig azért, mivel sokkal magasabb bérezésben részesültek, mint odahaza. A német kormány nem számolt semmilyen rejtett, társadalmi problémával, amit a vendégmunkás-rendszer esetlegesen okozhat, ugyanis a rendszer úgy volt hajdanán megkomponálva, hogy amint a behívott török munkaerőre már nem lesz szükség, úgy a munkások szépen távoznak majd az országból. Ám, mint utólag kiderült, a helyzet nem volt ilyen egyszerű.

„Munkásokat hívtunk, emberek jöttek”

1965-ben fogadta el a nyugat-német törvényhozás a németországi idegenekkel foglalkozó törvényt, az ún. Ausländergesetz-et, amely a kezdeti kettőről öt évre növelte a tartózkodási engedély időtartamát. A törvény ráadásul megengedte a családtagok letelepedését is az NSZK-ban, amellyel éltek is a török vendégmunkások. Ezzel megkezdődött a szétszakadt családok újraegyesítése, és az Anatóliában maradt feleségek és gyerekek tömegesen érkeztek a Szövetségi Köztársaságba. Szintén rengetegen „importáltak” feleséget a Németországban dolgozó fiatal török vendégmunkások közül, mivel a korabeli, nyugatias női modell nagyon távol állt, a számunkra anakronisztikusnak tűnő török nőtípustól. Ezt bizonyítja az is, hogy 1980-ig a török férfiak mindössze 7 százaléka kötött házasságot német nővel. A nők és a gyerekek érkezésével egyidejűleg arányosan emelkedett a gazdaságilag inaktívak aránya a keresőkhöz képest.

Jól látható tehát, hogy míg a német kormány alapkoncepciója a törökökkel kapcsolatban kizárólag „munkáltató-munkavállaló” viszonyra korlátozódott, úgy a ’70-es évekre a nyugat-német vezetés egy sor megoldatlan kérdéssel találta szemben magát, amit a gazdasági fellendülés miatt egyszerűen nem vett észre, vagy nem akart észrevenni. A nagy létszámú török kisebbség körüli problémákra a nyugat-német kormányok többnyire gyors és eredménytelen megoldásokat hoztak. Az egyik az 1983-ban meghirdetett Rückkehrhilfe, azaz „hazatérési prémium”, mely voltaképpen pénzbeli segély volt azoknak a családoknak, akik a hazatérés mellett döntöttek. A bonni kormány programjának következtében szűk négyszázezer török hagyta el az országot, ám ez a szám messze alulmúlta a nyugat-német kormány eredeti célkitűzéseit.

Más módon is csökkenteni kívánta a német vezetés a török bevándorlások számát: e célból 1980-ban vízumkötelezettséget vezetett be Törökországgal szemben. Az intézkedés valamelyest kontraproduktív volt, mivel rekordmennyiségű bevándorló érkezett az új szabályozás hatályba lépése előtt. Ezen kívül a Német Szövetségi Köztársaság Alaptörvényének 16. pontja kimondja: „minden politikai üldözöttet menedékjog illet meg”- az alkotmányos rendelkezés értelmében így több százezer kurd érkezhetett Németországba a ’80-as években.

Komolyabb változásokra az állampolgárság elnyerése kapcsán egészen az ezredfordulóig kellett várni, ugyanis ekkor vezettek be a „ius soli” elvet, azaz a terület (születési hely) alapján elnyerhető állampolgárságot. Az elv értelmében, ha egy gyermek egyik szülője már legalább nyolc éve tartózkodik életvitelszerűen Németországban, úgy az utód automatikusan megkapja a német állampolgárságot a török mellé, majd nagykorúvá válása után dönthet, hogy melyiket kívánja megtartani. Az állampolgárság megszerzésének könnyítését elsősorban a sikeresebb integráció reményében irányozta elő a német vezetés. Mára a török kisebbség jogai tovább bővültek: képviseleti jogokat szereztek a helyi önkormányzatokban, ami lehetővé tette számukra, hogy elősegítsék saját városuk és más török városok partnerkapcsolatainak kialakítását.

A sikeres integrációt bénító tényezők

A bevándorlókkal való sikeres együttélésnek sok akadályozó tényezője van, melyek különösen az utóbbi húsz évben kerültek felszínre. Azonban általánosan jellemző volt, hogy a bevándorlók integrációja során felmerülő nehézségekre sokáig nem érkezett érdemi válasz, részben a multikulturális eszme térhódításának és mainstreammé válása miatt. Az egyik ilyen problémát a becsületgyilkosságok jelentették. Becsületgyilkosság alatt azt értjük, ha a család, vagy közösség becsületén esett szégyenfoltot vérrel kívánták lemosni. A családi becsületet sok minden beszennyezheti, például ha a család női tagja nem engedelmeskedik az apai parancsoknak, nem a számára kijelölt személlyel házasodik, vagy épp túlságosan független (nem muszlim partnere van); vétek továbbá, ha a házasság előtt nemi életet él. Vannak azonban olyan elképesztő indítékok a merev kulturális és vallási követelményeken túl, melyek az európai embernek egyenesen felfoghatatlanok. Ilyen például a túl nyugatias viselkedés, karriervágy, vagy a továbbtanulási igény. A gyilkosságok következtében meghalt nők és lányok pedig épp azok a személyek, akik szeretnének nyitni a többségi társadalom felé és valamelyest asszimilálódni, azonban ilyen irányú törekvésüket a török közösség fundamentális része nem mindig fogadja el.

Becsületgyilkosságok alapvetően a közel-keleti térségben (Egyiptomtól Pakisztánig) fordulnak elő, a bevándorlókon keresztül azonban számos európai ország is érintett a kérdésben, statisztikai becslések 30-40 áldozatról számolnak be évente. Sokszor már a gyilkosság bizonyíthatósága is igen problematikus, ugyanis a legtöbb esetben az apa kényszeríti rá valamelyik fiát (aki gyakran kiskorú), hogy állítsa helyre a család becsületét. A német hatóságok sokáig a becsületgyilkosságot, mint bűnelkövetési formát nem választották külön a „sima” gyilkosságtól, ezért nem is szankcionálták másképp, így érdemi megoldás sem született a problémára. A fordulat 2010 táján következett be, mikor 2009-ben egy német bíróság életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt egy török apát, aki megparancsolta fiának, hogy végezzen leánytestvérével.

Integrációt bénító tényezők természetesen a belföldiek, azaz a németek felől is vannak. Elsősorban a német társadalom felőli toleranciahiányt szokták felemlegetni, amely az emlékezetes szeptember 11 óta csak tovább erősödött. Extrém, szélsőséges példákat a többségi társadalom részéről is lehet találni. A német hatóságok jelentése alapján az  újraegyesítés óta körülbelül 200 olyan gyilkosság történt, amelyek szélsőjobboldali szervezetek számlájára írhatóak (amelyek nagy része a török bevándorlók ellen irányult). A gyilkosságok közül leginkább az ún. „döner-gyilkosságok” ismertek, melynek következtében nyolc török, egy görög, valamint egy rendőrnő esett áldozatául az NSU (Nemzetiszocialista Földalatti Mozgalom) zwickaui sejtje tevékenységének.

2010-a változás éve, avagy fordulat a „multikulti-koncepcióban”

2010 augusztusában jelent meg Thilo Sarrazin – az SPD képviselője és a Bundesbank Igazgatótanácsának volt tagja – könyve, Deutschland schafft sich ab (Németország felosztja magát) címmel. Sarrazin 464 oldalas munkájában a muszlim kisebbség, elsősorban a törökség integrációját kritizálja, és rávilágít a többségi és a kisebbségi társadalom között meglévő komoly etnikai, vallási és kulturális különbségekre, amelyek demográfiai és kriminológiai statisztikákból is kimutathatóak. Sarrazin többek között megemlíti a muzulmán bevándorlók átlag alatti munkaerőpiaci integráltságát, részvételüket az oktatásban, valamint az átlag feletti függőségüket a szociális ellátórendszerektől, termékenységüket, bűnözésre való hajlamukat. A szociáldemokrata politikus és közgazdász továbbá bírálta a bevándorlók és a német alsóosztály számára kialakított képzési programokat, mivel ezek nem érik el igazi céljukat és csak kidobott pénzt jelentenek az állam számára.

Szinte sejthető volt, hogy Sarrazin műve óriási botrányt fog kiváltani a német közéletben. Az összes német politikai párt elhatárolódott Sarrazintól, egy hónappal könyve megjelenését követően pedig lemondatták a Bundesbankban betöltött pozíciójáról, pártja, az SPD azonban nem zárta ki sorai közül. A közvélemény azonban másképp reagált a Sarrazin által papírra vetett gondolatokra, ezt bizonyítja a könyv ez év januárjáig több mint 1,3 millió eladott példánya. Ezzel a ’Németország felosztja magát’ minden idők legsikeresebb politikai témájú könyvévé vált. A könyv kapcsán a legnagyobb meglepetés azonban mégis az volt, hogy a fősodratú eszmének tűnő multikulturalizmust baloldalról érte kritika, hiszen korábban kizárólag szélsőjobboldali berkekből érte támadás a muszlim kisebbség sikeres integrációját hirdető koncepciót.

2010-ben a magas politikában is számos változás következett be, sok európai politikus a multikulti koncepció végét hirdette, így például Angela Merkel is. A német kancellár 2010 augusztusában a fiatal kereszténydemokraták potsdami országos értekezletén jelentette ki, hogy a multikulturális társadalom felépítésére tett erőfeszítések megbuktak, mivel az elképzelés, hogy a népcsoportok békésen élnek egymás mellett, nem vált be. Merkel hangsúlyozta, hogy a bevándorlóknak a német törvények ismeretén kívül meg is kell tanulniuk németül (egy felmérés alapján jelenleg 1,1 millió németül nem beszélő bevándorló él Németországban), valamint törekedniük kell a többségi társadalomba  való sikeresebb integrálódásra. A kancellár beszédét számos vezető európai politikus nyilatkozata követte – például Nicolas Sarkozy francia köztársasági elnök, vagy David Cameron brit miniszterelnök –, melyben hasonló tartalmú beszédekben kritizálták a multikulti-koncepciót.

Természetesen voltak olyan politikusok is, így például a volt német szövetségi államfő, Christian Wulff, aki több alkalommal is a németek és a törökök közötti békés együttélésre szólított fel. Emlékezetes Wulff két évvel ezelőtti törökországi látogatása, mikor a volt államfő kijelentette: „az iszlám Németországhoz tartozik”. Előde elképzeléseit kívánja tovább vinni a frissen megválasztott német államfő, Joachim Gauck, aki megválasztása után nem sokkal kijelentette: ő minden német államfője kíván lenni, a migránsokat is beleértve. Továbbá Gauck a bevándorlók Németországhoz fűződő viszonyán szeretne pozitívan változtatni, nagyobb felelősséget szeretne a bevándorlók állampolgári jogukhoz való viszonyulásukban. Egy dolgot azonban mindkét államfő helyesen lát(ott): a bevándorlók, elsősorban a törökök sikeres integrációja elengedhetetlen Németország számára, mivel nincs más lehetőség. A másod- és harmadgenerációs törököket nem lehet egyszerűen hazaküldeni, egyrészt mert ezeknek az embereknek mégis több közük van Németországhoz, mint Törökországhoz, másrészt ők végzik azon munkák döntő hányadát, amit a német munkás már egyszerűen vállalna el.

Molnár Tamás Levente

Felkapott hírek

Friss hírek

Internetes tilalomra kötelezik az orosz katonákat

Végleges formájában megszavazta a moszkvai parlament alsóháza kedden azt a törvénytervezetet, amely megtiltja az orosz katonáknak, hogy bevetés vagy kiképzés közben a tartózkodási helyüket meghatározó kommunikációs vagy egyéb információrögzítő eszközöket használjanak, és a műveleteikre vonatkozó információt osszanak meg az interneten vagy a médiával.

Read More »

A honlap további használatához kérjük fogadja el a sütik használatát. További információt adatvédelmi tájékoztatónkban és a sütik kezelésére vonatkozó tájékoztatónkban talál.

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás