„Reset” Európával? – az orosz-uniós kapcsolatok négy éve
2012. március 4., vasárnap
Oroszország legnagyobb kereskedelmi partnere az Európai Unió, aki számára Oroszország nem kevésbé fontos helyen áll: az Egyesült Államok és Kína után Oroszországgal folytatott kereskedelem volumene a legnagyobb. A két gazdasági óriást egy állandó feszültséget okozó szál köti össze: az energia, mely kölcsönös zsarolási potenciált biztosít mind a két fél számára. Oroszország kilencvenes évekbeli nyugatos-barát külpolitikája után az energiaárak emelkedésével Moszkva magára talált, s Putyin vezetése alatt sokkal magabiztosabb politikát folytatott az Európai Unió irányában is. Dmitrij Medvegyev hivatalba lépését megelőző várakozások ellenére az elnöksége első évében az orosz-nyugati kapcsolatok a Szovjetunió felbomlása óta nem látott mélységbe zuhantak, ezt követően azonban megindulhatott a lassú olvadás. Medvegyev, ha nem is folytatott merőben más politikát elődjéhez képest, ezt olyan retorikával társította, mely sokkal szebben cseng a nyugat-európai füleknek.
Oroszország az Európai Unió harmadik legnagyobb kereskedelmi partnere az Egyesült Államok és Kína után. Az EU és Oroszország közötti gazdasági szálak az utóbbi években még inkább megerősödtek: az EU 86 milliárd eurós exportforgalmat realizálhatott 2010-ben, az EU pedig az orosz termékek legnagyobb piaca. Az Oroszországból származó európai importot nyolcvan százalékban energiahordozók teszik ki, az EU földgázszükségletének negyedét az Oroszország biztosítja. A 2004-es és 2007-es bővítési hullámot követően az Unió számára a korábbinál is jelentősebbé váltak az orosz kapcsolatok, jelentősen megnövekedett a közös határ hossza, illetve felerősödött a közös szomszédság kérdése is. Így az EU egyik legfontosabb külpolitikai prioritásává vált a különböző kihívások együttes menedzselése és az állandó párbeszéd, azaz az úgynevezett stratégiai partnerség.
Az Európai Unió és Oroszország közti kapcsolatok alapját az 1994-ben aláírt, és 1997-ben hatályba lépett Partnerségi és Együttműködési Megállapodás adja. A lassan tizenöt éve hatályba lépett dokumentum egy átfogóbb, s kölcsönösen előnyös együttműködést támogató új megállapodással való helyettesítése már 2008 óta napirenden van. Az együttműködés dimenzióit a 2003-as szentpétervári csúcson tovább bővítették az úgynevezett „közös terek” (commonspaces) megfogalmazásával, melyek négy meghatározott politikai részterületet fednek le. Ezek a gazdasági kérdések és környezet; biztonság és igazságosság; külső biztonság; kutatás és oktatás, kultúra. Az EU és Oroszország ezek keretében együttműködik egy sor probléma megoldásán - mind nemzetközi téren, mind a közös szomszédságot érintő kérdésekben.
Az első hónapok
Az Európai Unió és Oroszország közötti kapcsolatok a kölcsönös előnyökre támaszkodnak. Az együttműködést stratégiai partnerségnek hívják, de megkérdőjelezhető, hogy mit takar ez a kifejezés. Kétségtelen, hogy mind az Uniónak, mind Oroszországnak szüksége van egymásra, azonban pont a stratégiai jelentőségű kérdésekben nem tudnak megegyezni. Az együttműködés egyik fékjét az a dilemma jelenti, hogy az EU, mely egy érték-alapú közösségnek definiálja magát, tekinthet-e stratégiai partnerének egy olyan Országot, mely nem tartja magát ehhez az Európai Unió által vízválasztónak tekintett elvekhez.
DmitrijMedvegyev elnök 2008-as elnökségét nagy várakozások előzték meg. A modernizáció és a korrupció elleni küzdelem fontosságát hangsúlyozó, új vezető hatalomba lépésétől mind Brüsszelben, mind az egyes tagországokban az Unió és Oroszország közeledését várták. A liberális fellépésű Medvegyev beiktatási beszédében az ország széleskörű modernizációjának szükségességét hangsúlyozta - olyan hangot ütött meg, melyet az Európai Unió elvár partnereitől, így júniusban az esedékes orosz-uniós csúcstalálkozón újraindíthatták az új dokumentum kidolgozását célzó, korábban az unió részéről blokkolt tárgyalásokat.
Azonban a modernizációs hangvétel ellenére, nem történt változás az orosz politikában, s nem mutatkoztak a liberalizáció jelei. Sőt, Oroszország először a Szovjetunió szétesése óta fegyveres akciót indított egy utódállam területén. A grúz-orosz háború során a nyugati média éles bírálatokat fogalmazott meg, sokan Oroszország agresszorrá való nyilvánítását követelték, s egy új hidegháború kialakulását prognosztizálták. Az Európai Unió bár elítélte a beavatkozást, de rövid feszültség után a kapcsolatok visszatértek a normál kerékvágásba - az EU végül megelégedett azzal, hogy elérte az orosz erők visszavonását Grúziából.A konfliktust követően Medvegyev elnök meghirdette az új külpolitikai doktrínát, mely alapján a közel-külföldet Oroszország kiemelt befolyási övezeteként értelmezte - nyilvánvalóvá vált, hogy Oroszország fenntartja magának a jogot, hogy ezekben az országokban befolyásolja az események menetét.
Végül, az amúgy is feszült hangulatban, 2009 legelején újra kitört az ukrán-orosz gázháború, melynek következményeként az unió tagállamaiban több millió ember maradt gáz nélkül. A krízist az okozta, hogy Ukrajna Gazprommal kötött szerződése 2008. december 31-én lejárt, s annak megújításáról nem sikerült megállapodni. A január huszadikáig tartó bizonytalanság hatására Ukrajna elvesztette hitelét, mint megbízható tranzitállam, s Oroszország, mely végül az európai fogyasztónak szánt gázt sem pumpálta a vezetékekbe, nem tűnt már megbízható partnernek. Andris Piebalgs energiaügyi biztos arra figyelmeztetett, hogy az Unió nem támaszkodhat olyan beszállítókra, akik nem tartják be a szerződéseket. José Manuel Barroso pedig kijelentette, hogy azzal a kéréssel fordul Európa állam- és kormányfőihez, hogy vegyék komolyan a diverzifikáció és az energiabiztonságba való befektetés kérdését. A kétoldalú kapcsolatok mindezek hatására 2009 elejére a Szovjetunió szétesése óta nem tapasztalt mélységbe zuhantak.
Kérjük lapozzon, a cikk a következő oldalon folytatódik!
