Száz éve ég a balkáni lőporos hordó
2012. február 4., szombat
A balkáni országok történelme szempontjából különös fontossággal fog bírni a 2012-es esztendő, szeptember 26-án lesz az I. Balkán-háború megkezdésének 100. évfordulója. Egy évszázada sikerült a balkáni nemzeteknek közös erővel kiűzniük az oszmán-török elnyomókat és megszüntetniük a közel öt évszázada tartó török rabságot. A pozitív eredményen kívül azonban egy sokkal árnyaltabb, a mai napig tartó folyamat kezdődött el – a balkáni nemzetek egymás közötti konfrontációja a felszabadított területekért és a nemzeti jogokért. Megvalósulhat-e a szerb kezdeményezés arra vonatkozóan, hogy a balkáni államok 2012-ben közösen megemlékezzenek a „Balkáni háborútól a balkáni békéig” szlogen alatt?
A múltban találhatjuk a jelenkori feszültségek kiváltó okait
A balkáni térség a XX. század elejétől egészen a mai napig Európa lőporos hordójának szimbóluma. A XIX. század végétől itt zajlott a nagyhatalmi érdekek ütközése és itt sérült legtöbbször az európai „status quo”. Közös konszenzusként az európai nagyhatalmak egyetértettek abban, hogy az akkori Oszmán-birodalomnak nem szabad olyan nagy területet hagyni a Balkán-félszigeten, ugyanakkor az 1878-as berlini-szerződés nem kezelte kellő realitással a valós helyzetet. Az 1900-as évek elejéig nem történt lényegi előrelépés a balkáni népek önállóságának elnyerése érdekében, sőt a törökök végső, kétségbeesett elszántsággal és brutalitással védték európai vilajetjeiket. Részleges szuverenitáshoz jutott Bulgária, Szerbia és Montenegró, ugyanakkor Makedónia és Kelet-Trákia továbbra is török elnyomás alatt maradt.
A helyzet csak súlyosbodott 1903-ban, amikor Makedóniában és Odrini-Trákiában forradalom tör ki a törökök ellen. Az ismertebb nevén Ilindeni és Preobrazsenszko-i forradalmat a törökök óriási erőfeszítéssel vérbe fojtották – joggal felvetődik a kérdés, hogy miért nem említik az örmény-genocídium mellett a bolgár népirtást is, amelyben több ezer ártatlan civil lelte halálát, valamint több mint 25 ezer fő kényszerült lakhelyét elhagyni. Az 1913-14-es Carnagie-jelentés rámutat a balkáni nemzetek nehéz helyzetére és az 1912-es I. Balkán-háború kirobbanásának okaira. A feszült helyzet tudtában világos volt, hogy az európai nagyhatalmak nem fognak beavatkozni a balkáni népek megsegítése érdekében. Makedónia és Trákia területét kizárólag fegyverrel lehetett felszabadítani, ugyanakkor a későbbi balkáni szövetségesek is tudták, hogy az Oszmán Birodalom még mindig óriási tartalékokkal rendelkezik.
A háború kitörése több nyilvánvaló tényezőre is visszavezethető: a nemzeti önrendelkezés és a keresztény valláskövetés szabadságának a hiánya; az Oszmán Birodalom meggyengülése és nyugati szövetségeseinek elbizonytalanodása (legfőbbképpen Nagy-Britanniára kell gondolni ebből a szempontból); az oszmán-törökök emberiség elleni bűntettei az 1903-as forradalmak során.
A nagyhatalmak késleltették a reformokat, ugyanakkor a balkáni nemzetek szövetséget hoztak létre a közös cél érdekében. A „Fiatal Törökök” 1908-as áttörése nem hozott előrelépést, ugyanis alig egy évvel később erőszakos elnyomó propagandát folytattak az európai területeken.Ezt követően megszaporodnak az albánok és a bolgárok lakta területeken a törökök ellen partizán rajtaütések. A törökök 1911-ben autonóm jogok nyújtásával kívánták enyhíteni a koszovói és makedón területeken dúló albán partizán megmozdulások élét, ugyanakkor ezzel csak felgyorsították Bulgária, Szerbia, Görögország és Montenegró egyeztetéseit egy szövetség létrehozását illetően.
Az 1912-ben megalakuló négyes szövetség attól tartott, hogy az albánok túlságosan nagy befolyást szerezhetnek a Jón-tenger és a Márvány-tenger között elhelyezkedő területen (azaz Makedóniában és Trákiában). A szövetség magját az 1912-es bolgár-szerb megállapodás adta, ugyanakkor közel három évet csúszott, mert nem sikerült megállapodni Makedónia felosztásáról. Sok tényező közrejátszott abban, hogy végül sikerült megvalósítani az együttműködést – például az 1912-es líbiai háború, mely elvonta az Oszmán Birodalom haderejének figyelmét a balkáni térségről. Bulgária továbbá külön-külön szövetséget kötött Görögországgal és Montenegróval.
A bolgárok vállalták a legnehezebb feladatot, nevezetesen, hogy Drinápolyt és Kelet-Trákiát megszerezzék, a görög erők Thesszaloniki bevételére összpontosítottak, míg Szerbia és Montenegró Makedóniában és Skodra környékén mozgósították erőiket. Sok áldozattal ugyan, de a szövetségesek mind a négy fronton győzedelmeskedni tudtak.
A londoni békekonferencián közel voltak ahhoz, hogy kicsikarják a törököktől az összes balkáni terület átadását (Midija-Enosz vonalig), de Kjamil pasa kormányát megbuktatták és az új kormány folytatta a harcokat Kelet-Trákiában. A szerbeket az Osztrák-Magyar Monarchia rákényszerítette, hogy vonuljanak ki Albániából – alapvetően ennek az osztrák-magyar lépésnek köszönhetően alakulhatott meg később az önálló albán állam. A végső török vereség 1913 márciusában következett be, amikor a közel 60 ezer fős odrini és csataldzsai török hadsereg kapitulált a bolgár haderő előtt.
Már az 1913 áprilisában megtartott második londoni békekonferencián világossá vált, hogy a szövetségesek egymás ellen fognak fegyveresen fellépni, hogy dűlőre vigyék a területek feletti hatalom kérdését. A II. Balkán-háború (avagy más néven Szövetségesek háborúja) hátterében a szövetségesek ellentétes területi igényei álltak. Az Orosz Birodalom nem tudta lecsillapítani a szerb-bolgár és a bolgár-görög konfrontációt Makedónia területét illetően. Alig száradt meg a tinta az oszmánokkal megköttetett békeszerződéseken Görögország és Szerbia titkos szerződést kötött, melyben felosztották Makedóniát (Vardari-Makedónia és az Égei-tenger északnyugati partját) egymás között.
A háború 1913 júniusában tört ki – az egyik oldalon Bulgária állt, a másik oldalon pedig Görögország, Szerbia, Románia, Montenegró és az Oszmán Birodalom sorakozott fel. Bulgária sikertelenül próbálta kiszorítani a görög-szerb erőket Makedónia keleti területeiről, melyek az 1912-es szerződésben Bulgária tulajdonaként szerepeltek. A görögök és a szerbek túlereje ellenére a bolgár erőknek sikerült feltartóztatni szomszédjai további szerződésszegő, területnövelő ambícióit. Amíg a bolgár haderők nyugaton harcoltak, addig az Oszmán Birodalom felrúgva az 1913-as londoni békeszerződést bevette Odrin városát és Kelet-Trákiát (az Enoszi vonaltól északra eső területeket). A bolgár hadsereg, amely számszerileg többszörösen alulmúlta a támadók számát, öt fronton vívott harcot. A bolgár csapatok mind az öt fronton győzedelmeskedni tudtak és bravúros módon visszaszorították a szerb, görög és török támadókat.
A románok beavatkozása pecsételte meg a bolgárok sorsát, akik már nem rendelkeztek hatodik hadtesttel, hogy megállítsák az északi előrenyomulást. Románia kihasználva a bolgárok szorult helyzetét Makedóniában és Trákiában könnyen elérte csapataival Szófia környékét és számára kedvezményes békefeltételeket csikart ki a bolgár kormánytól. A bolgár kormány segítséget kért ugyan az Antanttól, de sem az Orosz Birodalom, sem Franciaország nem kívánta megállítani a románok közel 440 ezer fős hadseregét. A Bukaresti-szerződésben Románia megszerezte Dél-Dobrudzsát (amelyet csak az 1940-es Craiovai-szerződés aláírását követően kényszerült szovjet nyomásra visszaadni Bulgáriának). A törökök megszerezték Odrint és néhány kisebb kelet-trákiai várost, a görögök és a szerbek pedig felosztották egymás között Makedóniát a Vardar és a Meszta folyók mentén.
Kérjük lapozzon, elemzésünk a következő oldalon folytatódik!
Buszos utazásához a Kitekintő a busszal.hu-t ajánlja!
különbusz – személyszállítás – buszbérlés
