Ki nevet a végén Hollandiában?

“Jól startoltunk, azonban nem szabad lassítani. Tartanunk kell a tempót.” – értékelte az elmúlt egy évet Mark Rutte, akinek a kormánya, amely a napokban többségében igen jó pontokat kapott a legnagyobb holland hírszolgáltató, az NOS politikai elemezőitől, nagy lendülettel fogott hozzá az egyébként komoly kormányzati általakításokkal is együttjáró reformoknak és az állami kiadások visszafaragásának. A lendület persze már a kormányalakítás alatt is kellett, hiszen először a kereszténydemokratákat (CDA) kellett meggyőzni arról, hogy a VVD-vel való koalíció a radikális PVV háttér támogatásával kiegészülve a legműködőképesebb és leginkább progresszív politikai konstrukció a 2010 júniusi választások után. A hosszas győzködésre azért volt szükség, mert a CDA baloldali szárnya, élén a korábbi miniszterelnökkel, Dries van Agttal, az első szurinámi elnök lányával, Katleen Ferrier-vel és a korábbi miniszterekkel, Ab Klinkkel és Ernst Hirsch Ballinnal komoly ellenállást tanúsított.

A hangját kereső ellenzék

Mindenféle retorikai fogás (és lássuk be, abban a kormánypártoknál sokkal jobbak) ellenére a baloldali ellenzék a kormány legnagyobb tartóoszlopa. Ha másként szeretnénk fogalmazni,  akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy az ellenzék kommunikatív előnyben van, azonban ezt semmilyen érdemi formában nem képes realizálni. Mark Rutte kormánya a PVV nélkül a 150 fős Alsóházban (Tweede Kamer der Staaten Generaal) 52 képviselőt tudhat maga mellett, így azokban a kérdésekben, ahol a kormány nincs a háttérben a legtöbb kérdésben a koalíciót támogató Geert Wildersszel közös platformon, az ellenzék támogatását kell megszerezni. Ez a miniszterelnöknek az elmúlt év tekintetében, látva azt, hogy az ellenzék baloldali része sem tudott egységesen fellépni a nagyobb volumenű kérdésekben, nagyon jól sikerült.

A kormányalakítási folyamatok során nyilvánvalóvá vált, hogy a VVD pereferenciái inkább egy jobboldali, mintsem egy baloldali opció (liberális és szociáldemokrata ún. “Paars kabinet“, illetve a zöldekkel kiegészült “Paars-Plus kabinet“) felé mutatnak, azonban a legfontosabb kérdésekben a kormány mindig talált egy baloldali támogatót is az Alsóházban. Emellett persze – ahogyan ezt az áprilisi tartományi és az ezzel összefüggésben lévő felsőházi választásoknál láttuk – a kormány szinte mindig számíthat az orthodox protestánsok pártájra, az SGP-re.

Az ellenzék támogatására Ruttének szüksége is volt, hiszen a “Taskforce Uruzgan” folytatásaként szolgáló Kunduz (Afganisztán) tartománybeli rendőri kiképzés terve, a líbiai NATO akcióhoz való csatlakozás, amelynek során a holland hadsereg egy sikertelen menekítési akciót, illetve ennek kapcsán a kormány egy nagyon kínos alsóházi vitát tudhatott maga mögött, a nyugdíjkorhatár 65 évről 67 évre történő – igaz fokozatos – emelése, illetve a nyugdíjtörvény (AOW) Henk Kamp miniszter általi, egyébként sok elemző által roppant professzionálisnak tartott átalakítása, az óriási számbeli tévedéssel kommunikált görög mentőcsomag megszavazása, a kulturális kiadások komoly csökkentése (ami miatt a kulturális államtitkárt, Halbe Zijlstrát csak “Halbe, a bulldózernek” hívták) mind-mind, igaz változó felállásban, de támogatóra találtak az ellenzék soraiban is.

A baloldali ellenzék úgy tűnik, különösen nem tud mit kezdeni a helyzettel, hiszen ha az afganisztáni rendőri kiképzési misszióról van szó, akkor a szociáldemokraták (PvdA) és a szocialisták (SP) támadják saját potenciális szövetségesüket, a zöldeket (GroenLinks), azonban ha a nyugdíjreformról van szó, akkor pedig a progresszív liberálisok kritizálják a többieket. Mindezek alapján az látszik, hogy a hetvenes évek Joop den Uyl vezette progresszív baloldali együttműködése (Progressief Akkoord), amit egyébként a CDA 1980-as megalakulása, illetve Dries van Agt és Ruud Lubbers kormányai végleg szétvertek, negyven évvel később, hasonló igények mellett sem képes megalakulni és működni.

“Divide et impera”

Az elmúlt hónapokban az ellenzék pártjai gyakran úgy érezhették, hogy sok esetben ők is nyertek a kormány némely javaslatának támogatásával, ez azonban a Maurice de Hond nevű közvéleménykutató felmérései szerint – legalábbis az alósházi helyek számát tekintve –  inkább a hátrányukra válhat. Továbbá érdemes megjegyezni, hogy a politikai erőteret nem is a kormány-ellenzék

harc, hanem sokkal inkább az ellenzéki pártok egymás közti vitái dominálják. Rutte, Verhagen és Wilders a kormányalakításkor ezt még minden bizonnyal nem is sejthették, mindenesetre ilyenformán egy újfajta vetületet kap az oszd meg és uralkodj elv. Az egyik konzervatív holland lap, a Reformatorisch Dagblad szerint erre még valószínűleg várnunk kell, de sose felejtsük el, hogy – bár jelenleg a Job Cohen szerepe körüli viták lefoglalják, de – a legnagyobb ellenzéki párt, a PvdA, aminek csak egy mandátummal van kevesebb mint a VVD-nek, bármikor magához térhet, s akkor könnyen lehet, hogy a mostani koalíció új utakat kell, hogy keressen. A napilap figyelmeztetései is valósak, de egyelőre azonban úgy tűnik, hogy leginkább az okoz gondot, hogy a PVV egyre kevesebb témában ért egyet a jelenlegi kormánnyal, s Wilders jelezte is, hogy a következő évben már minden bizonnyal nehezebb lesz az együttműködés. Jól mutattta ezt a költségvetés általános (Algemene Politike Beschouwingen) vitájának retorikája is, amikor Wilders a –  nem kis felháborodást keltő –  “Doe eens normaal man!“, azaz “Térj észhez, ember!” felkiáltással nyíltan nekiment Mark Ruttének.

Folytassa, Miniszterelnök Úr!

A következő időszak nagy kérdése, s a kabinet újabb próbatétele azonban az lesz, hogy a kormány végül kit szavaz meg a Raad van State alelnöki posztjának betöltésére. Egyelőre a legerősebb jelöltnek a kormány jelenlegi belügyminisztere, a PVV-vel való együttműködést támogató Piet Hein Donner tűnik, azonban őt az ellenzék határozottan elutasítja, s Donner pártján, a CDA-n belül is sokan vannak, akik a mostani kormánykoalíciót ellenző Ernst Hirsch Ballint látnák szívesebben alelnökként. Amennyiben mégis Donner lesz a befutó, az egyértelműen a mostani koalíció pozícóit fogja erősíteni.

Az 1531-ben, V. Károly által létrehozott Raad van State a kormány legfontosabb tanácsadó szerve. Az alkotmány 73-75.§-a, illetve az ún. “Wet van Raad van State” az intézmény feladatait két fő csoportra bontja, s ennek alapján alakulnak az intézmény kollégiumai is. A Raad van State egyfelől egy alkotmánybírósági jellegű feladattal rendelkezik, melynek keretében a törvények és rendeletek alkotmányosságát, illetve a készülő jogszabályok minőségét és végrehajthatóságát vizsgálja. Másfelől pedig fellebviteli fórumként is működik, amennyiben az állampolgárok és a kormányzati szervek között konfliktus van az egyes szabályozások és döntések végrehajtása kapcsán. A Raad van State jelenleg 63 tagból áll, az elnöke pedig a mindenkori uralkodó. A tényleges irányítást azonban az alelnök (2012 februárjáig Herman Tjeenk Willink) végzi, akit emiatt ironikusan (de alkotmányjogilag egyébként helytelenül) csak alkirályként (onderkoning) emlegetnek.

Kocsev Bence

Felkapott hírek

Friss hírek

Az európai országoknak nagyon sokba kerülne a 2 százalékos NATO-cél elérése

Az európai NATO-tagországoknak több mint 100 milliárd dollárral kellene emelniük védelmi kiadásukat ahhoz, hogy az amerikai elnök követelésének megfelelően teljesítsék a szövetség által a hazai össztermék 2 százalékában meghatározott védelmi költségvetési minimumot - áll a legnagyobb londoni hadászati-védelmi kutatóintézet pénteken ismertetett éves világjelentésében.

Read More »

A honlap további használatához kérjük fogadja el a sütik használatát. További információt adatvédelmi tájékoztatónkban és a sütik kezelésére vonatkozó tájékoztatónkban talál.

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás