Kié a test a halál után?

Németországban naponta hárman halnak meg amiatt, mert nincsen elegendő adományozott szerv a szervátültetésekhez. Van olyan politikus, aki az operációra várakozók haláláért a jelenlegi szabályozást okolja.

Frank-Walter Steinmeier még életében önként adta oda egészséges veséjét súlyos veseelégtelenségben szenvedő feleségének. Statisztikai adatok azt mutatják, hogy a fenti példával ellentétben, kevesen vannak, akik tudatosan végiggondolják, mi történjen szerveikkel haláluk után, és készek segíteni súlyos betegségben szenvedő embertársaikon. Van, aki úgy gondolja, ennek a jelenlegi szabályozás az oka, amely az embereket nem állítja döntés elé, hogy mi történjen szerveikkel a haláluk után. Vajon abban az esetben, ha valaki nem rendelkezik testének halál utáni sorsáról, átveheti-e az állam ezt a jogot?

A németországi szociáldemokraták (SPD) Bundestag-beli frakcióvezetője a múlt héten feleségével együtt veseátültetésen esett át. A műtéten mind a ketten szerencsésen túl vannak, Frank-Walter Steinmeier veséje azonban, amit a műtét során súlyos vesebetegségben szenvedő feleségének adományozott, nyilvános vitát robbantott ki Németországban az emberi szervdonáció szabályozásáról. A jelen szabályozás értelmében csak annak az elhunyt személynek lehet a szerveit későbbi szervátültetések céljából felhasználni, aki még élete során egy, a szervdonációra vonatkozó speciális igazolvány („Organspendeausweis”) kitöltésével rendelkezett szerveinek halála utáni felhasználásáról. Amennyiben az elhunyt személy nem rendelkezett arról, mi történjen szerveivel a halála után, azokat a későbbiekben csak az elhunyt személy családjának beleegyezésével lehet szervátültetés céljából felhasználni.

A szomorú valóság

Egyes közvélemény-kutatások adatai alapján a Német Szövetségi Köztársaság állampolgárainak 70 százaléka kész volna mások életének megmentéséért tenni valamit. A gyakorlatban úgy tűnik mégis jelentős különbség van aközött, amit az emberek készek volnának megtenni és aközött, amit aztán a valóságban meg is tesznek. Németországban jelenleg tizenkétezren várnak szervátültetésre, a szervadományozók száma pedig 2009-ben 1217 volt. A szövetségi állampolgároknak mindössze tizenegy százaléka tölti ki a haláluk utáni szervátültetés engedélyezésére vonatkozó igazolványt. Statisztikai adatok szerint naponta három ember hal meg a miatt, mert az emberek jótékony szándékait nem követik tettek, és nincs elég adományozott szerv a kórházakban.

A szabályozás megváltoztatása segíthet?

A jelenlegi szabályozás megváltoztatásáért a kereszténydemokrata Rolf Koschorrek (CDU) szállt síkra, aki a szabályozást a visszájára fordítva úgy szeretné megváltoztatni, hogy csak abban az esetben ne lehessen az agyhalál állapotának beállta után az elhunyt személy testéből a szervet eltávolítani, amennyiben az illető ezt kifejezetten megtiltotta. A CDU egészségügyi szakemberének javaslatát a kormánykoalícióban többen is elutasították. A liberális demokraták egészségügyi minisztere, Philip Rösler (FDP) és a kereszténydemokraták egészségügyi szóvivője is túlságosan merésznek ítélte Koschorrek javaslatát. A kereszténydemokraták szóvivője ugyanakkor a németországi Tagsspiegelnek adott interjúban hozzátette: „Minden felnőttnek életében legalább egyszer át kellene gondolnia a véleményét szerveinek a saját halála után történő felhasználásáról”.

Akkor most ki rendelkezik az ember testével? Kattintson, és olvassa el szerzőnk véleményét!

A politikus véleménye szerint erre a legalkalmasabb időpont a jogosítvány megszerzésének pillanata volna. Philip Rösler úgy véli, ideális esetben a szervdonációra vonatkozó szándékot a jogosítványban kellene feltűntetni. Azt viszont a kereszténydemokrata politikus ellenzi, hogy az embereket bárki is arra kötelezze, hogy kényszerből döntsenek a szervdonáció engedélyezése mellett. Az egészségügyi szóvivő az egyénre való tekintettel már azt is érzelmileg súlyosan megterhelőnek minősítette, ha kötelezővé tennék az állampolgároknak, hogy saját szerveik haláluk utáni felhasználásáról a biztosítási kártyájukon rendelkezzenek. A szabályozás bevezetését ellenző Rösler véleményéhez még azt is hozzáfűzte, hogy habár Ausztriában egy, a Koschorrek által felvetett javaslathoz hasonló elv alapján történik a szervdonáció, ott mégis kevesebb szervadományozó van, mint például a németországi Mecklenburg-Vorprommen tartományában.

A szövetségi orvosi kamara is óvatosan nyilatkozott a szabályozási javaslattal kapcsolatban. Véleményük szerint a javasolt szabályozás „többet ártana, mint használna”. A kamara alelnöke, Frank-Ulrich Montgomery a Tagesspiegelnek interjújában azt hangsúlyozta, hogy az embereket nem szabad ilyen súlyos kérdések végiggondolására kényszeríteni. Szerinte ugyanis minden embernek megvan a joga arra, hogy ne foglalkozzon a halálával kapcsolatos kérdésekkel.

A szervátültetéssel foglalkozó orvosok ugyanakkor már régóta azon a véleményen vannak, hogy a szervdonáció esetében csak annak a szabályozásnak van értelme, amely kizárólag az elhunyt személy kifejezett tiltakozása esetében nem engedélyezi a szervek halál utáni felhasználását. A németországi kórházak szövetsége is ennek a szabályozásnak a bevezetését tartja a szervátültetésre várakozók megmentéséhez szükséges „legegyszerűbb és legcélszerűbb” megoldásnak.

Saját teste felett még halála után is csak az egyén rendelkezhet

Azt mindenesetre legalább egyik fél sem tagadja, hogy az egyén előzetes felhatalmazása nélkül történő szervkivétel kényes kérdéseket penget, nevezetesen az egyénnek a jogát saját testével való rendelkezéshez. Amennyiben végiggondoljuk, hogy az egyén testéből saját engedélyezése nélkül eltávolított szervek esete a szervkereskedelemmel és az agyhalál kritériumának megbízhatatlanságával kapcsolatos kérdéseket feszegeti, nem meglepő, hogy sokan ódzkodnak a Koschorrek által felvetett szabályozástól. Szomorú tény, hogy sokan szenvednek gyógyíthatatlan vagy csak nehezen kezelhető betegségekben, amelyek gyógyítása látszólag csak egy hajszálon múlik. Mások életének a megmentése ugyanakkor, akármilyen magasztos, mégsem lehet olyan cél, amelynek megvalósulásához bárki is jogosult volna az ember elidegeníthetetlen jogainak megsértésére.

Az embernek elidegeníthetetlen joga ugyanis, hogy életük során testükkel önállóan rendelkezzenek. Az is kétségbevonhatatlan tény, hogy az egyént a testével kapcsolatos döntéseinek tiszteletben tartása a halála után is megilletik. A halott személy akaratának betartására vonatkozón számos rendelkezés jogilag szabályozott keretek között zajlik; modern jogállamban például nem lehetséges az egyén jogilag hivatalos végakaratának betartását megkérdőjelezni. Az államnak ugyanakkor megvan a lehetősége, hogy az elhunyt személy azon tulajdonjogairól, amelyek felett végakaratában nem rendelkezett, hivatalos keretek között maga rendelkezzen. Az egyén teste fölött való rendelkezés ugyanakkor nem esik ugyanebbe a kategóriába. Az emberi test nem az élete során megszerzett vagyontárgya, hanem az egyént a születése pillanatától megillető legfontosabb része és az a fölött való rendelkezés az egyik legalapvetőbb és elidegeníthetetlen joga. Ennek megfelelően amennyiben az egyén élete során ezzel a kérdéssel nem foglalkozott, senkinek nincs ahhoz joga, akármilyen magasztos cél elérése érdekében még az államnak sem ahhoz, hogy arról önkényesen rendelkezzen.

Bodolai Bori

Felkapott hírek

Friss hírek

< /*} */ ?>

A honlap további használatához kérjük fogadja el a sütik használatát. További információt adatvédelmi tájékoztatónkban és a sütik kezelésére vonatkozó tájékoztatónkban talál.

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás