Van-e esélye egy magyar-lengyel szövetségnek?

Az Egyesült Államok elnökét korábban többször vádolták azzal, hogy figyelmen kívül hagyja a közép-kelet-európai térségét, annak ellenére, hogy Barack Obama az elmúlt másfél évben kétszer is járt Prágában, valamint az alelnök és a külügyminiszter is számos látogatást tett a régióban. Ön ennek ellenére egyetért-e azzal, hogy a rakétapajzsok kudarcával a transzatlanti szövetség ezen vetülete jelentősen meggyengül?

Mindenek előtt az a legfontosabb, hogy a régió államai elismerjék, mi vagyunk Közép-Kelet-Európa, és mint olyan, szembe kell néznünk a Szovjetunió összeomlását követő helyzettel. Oroszországnak az Egyesült Államok, illetve a NATO az ellensúlya, Lengyelország számára biztonságpolitikai szempontból egyértelműen ez jelenti a garanciát. Még akkor is igaz mindez, ha Amerika számunkra kedvezőtlen lépést tesz, kénytelenek vagyunk „jó arcot vágni” a folyamathoz, mert nincs más alternatíva számunka. Az Európai Unió nem rendelkezik jelentős katonai potenciállal, nem képes védelmet nyújtani: és itt nem kinyilvánított félelemről van szó a lengyelek részéről, pusztán csak arról, hogy tisztában vagyunk vele: nem vagyunk egy súlycsoportban Oroszországgal. És itt jön a képbe az Egyesült Államok mely egyensúlyba hozza a mérleget. Éppen ezért van az, hogy Lengyelországban a politikai pártok egyhangúlag az USA felé orientálódnak: a lengyelek iraki részvételét baloldali kormány hagyta jóvá, a jobboldali pedig a misszió meghosszabbításáról döntött később: számunkra az Egyesült Államok stratégia partner.

Szlovákiával és Csehországgal már másabb a helyzet. A Szlovákok sokkal kevésbé „foglalkoznak” Oroszországgal, illetve sokkal kevésbé tartanak tőle. Úgymond prioritást a csehek és a magyarok kapnak.

A Visegrádi Négyek országaiban rengeteg a mozgás: Magyarországon éppen túl van a parlamenti választásokon, a Szlovákok még közvetlenül előtte vannak, Lengyelországban nyár elején a köztársasági elnök személyéről döntenek az emberek, és a jelenlegi cseh kormány sem olyan régóta irányítja az országot. Lehet ilyen felfordulásban a régió és az Egyesült Államok közti transzatlanti politikáról beszélni?

Igazság szerint mindezek a változások nem fognak nagy hatást gyakorolni a transzatlanti kapcsolatokra: stratégiai szempontból ugyanis a régió a NATO-hoz kötött. Lengyelországban sajátos konszenzus van a jobb- és a baloldal között a kérdésben: mindig az Egyesült Államok felé tekintenek. Ami Vaclav Klaust illeti, ő a maga euroszkeptikus viselkedésével inkább a transzatlanti kapcsolatokat preferálja Brüsszel ellenében.

Orbán Viktor első útja Lengyelországba, Varsóba vezet majd. Ön szerint minek köszönhető ez a gesztus?

Ebben a kérdésben kénytelen vagyok találgatásokba bocsátkozni. Nagyobb figyelmet kellene szentelnünk a régión belüli kapcsolatok fejlesztésének, hogy közös álláspontokkal képviseljük magunkat Brüsszelben: akadémiai körökben is egyre gyakrabban hangzik el az, hogy Európa nyugati régióját csak közös álláspontokkal lehet egyensúlyba hozni, és erre a gazdasági válság alkalmat is szolgáltat, meg kell ugyanis tanulnunk, hogyan hallassuk közös hangunkat. A másik ok a közelgő uniós elnökség lehet, mely remek alkalmat szolgáltat a kapcsolatok szorosabbra fűzéséhez.

A Visegrádi Négyek együttműködésében lassan mindenki megtapasztalja a Tanács soros elnökségét. A magyar-lengyel kapcsolatokat közelebb hozza az egymás utáni elnökségi periódus?

Gyakorlati szempontból mindenképp: rengeteg közös fórum, szeminárium lesz majd, hogy a felek kölcsönösen segítsék egymást. De ez sokkal inkább hatékony, kevésbé politizált szint. Meg van az esély rá, hogy az intenzív kapcsolatok fennmaradjanak bizonyos mértékig, személy szerint remélem, hogy az események pozitívan befolyásolják majd a jövőbeni kapcsolatokat.

Mennyiben lehet hatással a magyar és a lengyel elnökség a transzatlanti kapcsolatokra, illetve a régió helyzetére?

Az biztos, hogy Lengyelország arra fog majd törekedni, hogy közelebb hozza egymáshoz az Európai Uniót és az Egyesült Államokat, illetve, hogy az Unió katonai aspektusát a NATO-val összhangban fejlessze.

Ami a közép-kelet-európai térséget illeti, van rá lehetőség, hogy a magyarok és a lengyelek ügyes politikával a régióra tereljék a világ figyelmét, viszont a prioritása egyik államnak sem ez. Lengyelország biztosan nagy hangsúlyt fog majd fektetni az energiabiztonságra – ennek is a biztonsági aspektusára – valamint a Keleti Partnerségre. Az egyes országoktól függ, mennyire lesznek hatékonyak e terén, mert prioritásként egyik sem jelölte meg a térséget.

Budapest és Varsó konzervatív kormányai nagyon hasonló, határozott USA-barát külpolitikát folytattak és várhatóan fognak folytatni. Milyen közös érdekek merülhetnek fel, akár a Prága-Pozsony kettőssel, akár Brüsszellel szemben?

Szlovákiának és Csehországnak nincsenek olyan komoly problémáik, melyek elválaszthatnák őket egymástól. Mint már említettem a szlovákok kevésbé félnek nyitni és együttműködni Moszkvával, viszont a magyarok felé továbbra is fenntartásokkal fordulnak. A csehek és a lengyelek talán egyfajta közvetítő szerepet tölthetnének be a kérdések rendezésében.

Ami a nyugat-európai országokhoz fűződő viszonyokat illeti, a visegrádiak még kevesebb ismeretekkel rendelkeznek az uniós mechanizmusok terén. Például kevesebb esetben fordulnak a bírósághoz hazai érdekeik védelmében: Franciaországban és Németországban a nemzeti vállalatok érdekeit a bíróság előtt védik meg. Csehországban vagy Lengyelországban ezzel szemben politikai botrány övezi az eseményeket, de nem használjuk ki a mechanikus utakat.

Remélem a régió tanul a gazdasági válságból és ez majd közelebb hozza a visegrádi országokat egymáshoz.

Címkék:
• együttműködés
• lengyelország
• magyarország
• usa
• v4