Siker vagy kudarc a felsőoktatás reformja?

Címkék:
• bologna
• eu
• felsőoktatás

A Bolognai folyamat nagyjából-egészében elérte az eredetileg kitűzött célokat – ez a sommás megállapítása annak a jelentésnek, amely a felsőoktatási rendszerek egységesítését céljául kitűző kormányközi együttműködés első tíz évének mérlegét vonja meg. A jelentést – amelyet az Eurydice Hálózat készített a Bizottság felkérésére – a folyamatba bekapcsolódott 46 európai ország felsőoktatási minisztereinek március 11-12-i budapesti és bécsi konferenciája alkalmából mutatták be Brüsszelben. A résztvevők a budapesti eseményen jelentik be az Európai Felsőoktatási Térség létrehozását, ami a több mint tíz éve indult folyamat egyik fő célja volt.

Az 1999 júniusában a kezdetben 31 ország által elindított Bolognai folyamat reformok bevezetésével kívánta egységesebbé, összehasonlíthatóvá, versenyképesebbé és a külföldi diákok számára is vonzóbbá tenni az európai felsőoktatást. Bár a folyamatnak kezdettől fogva voltak meghirdetett céljai, a résztvevő országok választására volt bízva, hogy ezek közül milyen reformokat hajtanak végre.

A folyamatban jelenleg részt vevő 46 európai ország között nagyjából közmegegyezés jött létre arról, hogy a változtatásoknak az egyetemek nagyobb autonómiájához, a tanrendszer és a finanszírozás reformjához kell elvezetniük, megszüntetve azt az állapotot, hogy a legtöbb felsőoktatási intézménynek például nem lehetnek saját bevételeket termelő üzleti vállalkozásai vagy nincs joguk szabadalmakat eladni.

A Bolognai folyamat ezekhez a reformokhoz kívánt európai kereteket kínálni, összehasonlíthatóvá és egymással kompatibilissé téve az egyes országok felsőoktatási intézményeiben folyó oktatást és az ott szerzett diplomákat, megkönnyítve ezzel a diákok külföldi tapasztalatszerzését és az egyetem elvégzését követően munkavállalását is. Ennek a tervnek a megvalósítása érdekében megegyeztek, hogy idővel mindenhol áttérnek a háromciklusú felsőoktatásra, ami a legalsó egyetemi fokozatból (baccalaureatus – ez legalább három év után szerezhető meg), a „mastersből” (ez általában plusz két év, az egyetemi diploma) és a doktori fokozatból áll. A lényegében az angolszász modell átvételétől azt remélték, hogy csökkenthetik a felsőoktatást idő előtt elhagyók számát, hiszen a diákok akár három év után is diplomát kaphatnak és elmehetnek pénzt keresni.

A kontinentális Európában azonban nem mindenhol fogadták lelkesen a reformokat, elsősorban a tantestületek részéről volt érezhető erős ellenállás, mert úgy látták, hogy egy teljesen idegen rendszert akarnak felülről rájuk erőltetni. Németországban, Ausztriában és Görögországban nagy diáktüntetéseken tiltakoztak a bolognai rendszer erőltetése ellen.

Pedig bizottsági szakértők szerint tulajdonképpen nem történt más, mint visszatérés a latin gyökerekhez, amelyeken egészen a 19-ik századig az egész kontinentális felsőoktatási rendszer is alapult. Igaz, ezt később a nemzeti tudat ébredésével elsöpörték a nemzeti felsőoktatási rendszerek, amelyek nem csak eltávolodtak egymástól, de falakat húztak fel Európában. Ezek lebontását tűzte ki céljául a Bolognai folyamat is, amelyben kulcsszerepet játszik egy olyan mechanizmus, amely európai szinten összehasonlíthatóvá teszi a különböző tantárgyakban megszerzett tudást, függetlenül attól, hogy melyik országban végzett az illető. Ezen is túlmutat az egyes szakmák elsajátításához szükséges képességek katalógusba vétele, amely már tagállami szakértők bevonásával javában zajlik. Ha a munka befejeződik, egyértelmű lesz, hogy egy vegyésznek például mit kell tudnia ahhoz, hogy diplomáját más országban is elismerjék és külföldön munkát vállalhasson.

Az Eurydice Hálózat most közzétett jelentése megállapítja, hogy a háromciklusú felsőoktatási és a magasabb minőségi sztenderdek mára normává váltak egész Európában, bár alkalmanként eltérő modellt követnek. Az úgynevezett szabályozott szakmák, mint amilyen az orvostanhallgatóké is, azonban majdnem minden országban kívül maradtak a Bolognai rendszeren. A jelentés a felsőfokú végzettségek elismerését sem látja még mindenhol megoldottnak.

Külön fejezet foglalkozik a diákok mobilitásával. A jelentés kiemeli, bármennyire is fontosnak számít az európai felsőoktatási térségben, a diákmobilitás kérdésével csak ritka esetben foglalkoznak átfogóan nemzeti szinten, mint ahogy az erről rendelkezésre álló információk is meglehetősen hézagosak. Miközben a legtöbb ország bizonyos pénzügyi eszközökkel ösztönzi a diákok mobilitását, a gazdasági fejlettségbeli különbségek súlyos gondokat okoznak a kevésbé tehetős államoknak a felsőoktatási térségben. A szerzők arra is rámutatnak, hogy a tavalyi miniszteri szintű megállapodás ellenére, amelynek értelmében 2020-ban minden ötödik végzős hallgatónak külföldi tanintézményben szerzett tapasztalattal kell rendelkeznie, eddig csak kevés ország tett ezt a célt nemzeti felsőoktatási stratégiájának részévé.

A jelentés külön fejezetben foglalkozik a gazdasági válságnak a felsőoktatásra fordított kiadásokra gyakorolt hatásával, megállapítva, hogy rendkívül vegyes az összkép. Miközben számos ország – köztük hazánk is – a 2008/2009-es tanév és a 2009/2010-es tanév között növelte (jellemzően maximum 5 százalékkal, de például Ausztria, Franciaország, Portugália és Litvánia ennél is többel – a felsőoktatásra fordított költségvetési kiadásait, addig máshol nem változott, vagy – mint Írország, Olaszország, Csehország és Lettország esetében – akár 5 százalékot meghaladóan is csökkentek a központi büdzséből a ráfordítások.