A Kuropati rejtély - V. rész - a változások katalizátora

Címkék:
• bűntetlen bűnösök
• belarusz
• kuropati
• szovjetunió

Belarusz társadalom a ’80-as évek végén: javában tart a peresztrojka és Belarusz most kezd felszabadulni a társadalmat hét évtizedig behálózó kötelékektől.

A peresztrojka szabadabb légkörében jön az első megrázkódtatás: a csernobili katasztrófa 1986. április 26-án. A szovjet vezetés titkolja a dolgot, még akkor is, amikor már minden nyilvánvaló. Az ország területének 1/3-a radioaktívvá válik, a megművelhető mezőgazdasági föld 1/4-e pedig használhatatlanná. Az emberek mozgolódni kezdenek, bár ez még nem ölt olyan veszélyes mértékeket: túlságosan beleszoktatták őket a rendszerbe a szovjet hatalom hét évtizede alatt, túlságosan megtörték őket az 1930-40-es években.

A csernobili atomreaktor a baleset után, 1986 áprilisa

Különböző társadalmi szervezetek alakultak, amelyek a Csernobil igazságért léptek fel. Akciókat szerveztek, követelték az adatok nyilvánosságra hozását. Kezdtek kibontakozni a kulturális újjáéledésért létrehozott mozgalmak – például a „Talaka”, amely elsősorban a belarusz történelmet hangsúlyozta és a műemlékvédelmet vette célba. Ám az emberek ekkor még teljesen apolitikusak, nem ébredtek fel – az említett okok következtében.

Ekkor éri őket a második megrázkódtatás – megjelenik Zenon Poznyak és Jaugen Smigaljov cikke 1988 júniusában, és egyszerre fény derül mindazokra a szörnyűségekre, amelyeket Sztálin uralma alatt követték el Belaruszban. Hiába próbál még titkolózni a Belarusz Kommunista Párt – a dzsinnt kiengedték a palackjából, és innentől kezdve a szovjet rendszer Belaruszban egyértelműen a végét járja.

A Kuropati tragédia emberek tízezreit mozgatja meg egyik napról a másikra – és azok kivonulnak az utcákra, hogy az ezeket a szörnyűségeket lehetővé tevő rendszer ellen tüntessenek. Újra megjelennek a nemzeti belarusz szimbólumok, a fehér-piros-fehér zászló és az „üldözés” címer.

Az 1988. október 30-ai tüntetést oszlatni próbálja a rendőrség

A megszerveződő fiatal demokratikus mozgalmak egy úgy nevezett „Emlékezés-napot” szerveznek meg 1988. október 30-ra, hogy a sztálini terrorra és áldozataira emlékezzenek. A hatóságok összezavarodnak, nem tudják mit csinálni, és annak ellenére, hogy már 1988 végét írták, a régi módszerekhez nyúltak: az október 30-ai tüntetések ellen bevetik az erőszakos fellépéstől csöppet sem ódzkodó rendőrséget. De a tömeg csak nem oszlott szét, hanem Minszkből gyalog Kuropatiba indult. Az emberek kezében Szovjetunióban ez idáig aligha látott plakátok voltak: „Sztálin – hóhér!”, „Emlékművet követelünk a sztálinizmus áldozatainak!”

„Az embereket oszlatni kezdték, ütlegelni, letartóztatni és gázt engedtek rájuk hordozható ballonokból. Poznyakra s ráengedték, aki a haladó tömeg élén állt. De Poznyak nem állt meg. A külváros felé irányította a tömeget és Kuropatiba vitte. Ám ott is a tömeg útját állták a hadsereggel. Ekkor Poznyak mindenkit a mezőre irányította. És a tiszta, széles mezőn, a szemerkélő hó alatt imádkozni kezdtek. Fent a magasban lobogott a fehér-piros-fehér zászló és szónokok beszéltek a tömeg előtt.” – írta később a híres belarusz író, Vaszil Bikov a visszaemlékezéseiben.

Kérjük lapozzon tovább a történet végéhez!