Ceuta és Melilla, Európa védőbástyái

Címkék:
• bevándorlás
• eu
• marokkó
• spanyolország

Ceuta és Melilla legfőbb problémája az iszlám hitű marokkóiak és a szubszaharai  bevándorlók. Mindkét terület lakosságának 40%-a muszlim, az iszlamisták befolyása érezhetően nőtt az utóbbi években. A 2004. március 11.-i madridi merénylet után a spanyol hírszerzés növelte a marokkói jelenlétét, és a két ország között intenzívebbé vált a terrorizmusellenes együttműködés. Az iszlamisták azonban a szeparatizmus felizzítására törekszenek, és az ellentéteket egy megszálló Spanyolország elleni vallási háborúvá próbálják szítani.

Az együttműködés ellenére a két ország között nem tisztázott a két exklávé helyzete: bár Spanyolország a 15. század óta folyamatosan fennhatóságot gyakorolt a területek felett, Marokkó visszaköveteli mindkét várost. Az ellentét megterheli a két fél kapcsolatát, és nehezebbé teszi a bevándorlást illető közös lépések megtételét.

A két exklávéból naponta kelnek útra afrikai menekültek tömegei, vállalva a veszélyes és nélkülözésekkel teli heteket abban a reményben, hogy Európába eljutva új életet kezdhetnek. Miután embercsempészeknek adják az összes megtakarított pénzüket, heteken keresztül étlen-szomjan utaznak tömött teherautókon a Szaharában, míg végül elérnek Ceuta és Melilla határához. Ott sátrakban élve várnak a pillanatra, amikor megpróbálják átverekedni magukat a három vagy hat méteres kerítésen. Ha sikerül bejutniuk a városba, az uniós jog védelme alá kerülnek, a humanitárius szervezetek étellel, itallal és ruhával látják el őket.

Ezután van esélyük tovább utazni Spanyolországba, a kis spanyol exklávékban ugyanis a menekülttáborok túlterheltek, így a hatóságok kénytelenek a kontinensre szállítani őket. Itt hivatalosan távozásra szólítják fel a bevándorlókat, akik azonban maradnak, és a feketepiacon találnak munkát vagy Európa északabbi országaiba mennek tovább.

Ceuta és Melilla az országukat elhagyók számára a remény szimbólumává vált: az európai kontinensre való átjutás előszobája, kapocs a fejlett és a fejlődő világ között. Ezzel a spanyol hatóságok is tisztában vannak: az ő felelősségük megállítani az Európát megcélzó gazdasági migránsok feltartóztatása.

Noha a Ceutát és Melillát körülvevő kerítésrendszer már-már várfallá vált – a három, de néhány helyen hat méter magas kerítés mellett őrtornyok és könnygáz szórófejjel felszerelt oszlopok is részét képezik a védelmi rendszernek – mégsem jelent valódi elrettentést: afrikaiak tömegei próbálnak újra és újra túljutni rajta, közülük sokan nem élik túl a veszélyes próbát.

A spanyol hatóságok a kerítés magasítása és a legújabb technológiával felszerelt megfigyelőrendszer kiépítése mellett megerősített ellenőrzéssel próbálják felvenni a „harcot” a bevándorlók ellen; a rendőrséget már a hadsereg is segíti. A fizikai elzáráson túl a gazdasági kapcsolatok is korlátozottak: Ceutának nincsenek legális kereskedelmi kapcsolatai a szomszédos Marokkóval, hiszen tilos az export és az import az országból. Ugyanakkor Spanyolország 1986-os uniós csatlakozásakor kérésükre kimaradtak a vámunióból, amihez 2009-től szeretnének csatlakozni, hogy a leginkább illegális kereskedelem tisztává válhasson.

A hatékony védelemben Marokkó részvétele is elengedhetetlen, Spanyolország és az EU is folytonos nyomást gyakorol az együttműködés kikényszerítésére: a marokkói félnek fel kellene számolnia a kerítés mentén felállított menekültsátrakat, és meg kellene erősítenie saját határainak ellenőrzését.

A két ország 1992-ben kötött egyezménye értelmében Marokkó kötelezettséget vállalt a Spanyolország által kiutasított bevándorlók visszafogadására. A gondot egyrészt az jelenti, hogy a repatriált menekültek nem jutnak el az algériai határig, ahol az egyezmény szerint el kéne hagyniuk az országot. Másrészt a legtöbb bevándorló megszabadul az irataitól, így nem lehet megállapítani a származási országukat, nincs hova visszaküldeni őket.

A számok bizonyítják, hogy a falak magasításával nem lehet megtörni a bevándorlók áradatát, de az Európai Unió egyelőre nem tud olyan hatékony gyakorlatot kialakítani, amellyel csökkenteni lehetne a migrációs nyomást. Szakértők szerint erre nem is lehet addig számítani, míg a fejlődő világ számára Európa jelenti a jobb élet reményét. Az afrikai országok gazdasági támogatása, befektetések és munkahelyteremtés, a jobb életesélyek biztosítása jelentené a valódi megoldást.