Magyarország és a hatnapos háború

Az 1956-os szuezi krízis és háború után hallatlanul megnövekedett a Szovjetunió és a szocialista országok tekintélye az arab világban, különösen Egyiptomban és Szíriában.

A velük és a többi progresszívnek mondott országgal
(Irakkal, Algériával) kialakult, egyáltalán nem felhőtlen szövetségi
kapcsolat az 1960-as években kiszélesedett és elmélyült. Erre a
kapcsolatra Egyiptomnak elengedhetetlen szüksége volt, ambiciózus
céljainak – regionális vezető szerep, szocializmusnak nevezett
modernizáció, a palesztin kérdés megoldása – megvalósításához
egyértelmű támogatást csak a keleti blokktól várhatott.

Az egyiptomi kapcsolat különösen jól jött az 1956-os
forradalom leverése után a nemzetközi életben ugyancsak elszigetelt
Magyarországnak. A Kádár-kormány ugyanis az ENSZ-ben a magyar kérdés
vitája során számíthatott a „progresszív”, de olykor még a Nasszer
egyiptomi elnök és a szír vezetés által „reakciósnak” nevezett
konzervatív arab országok jóindulatú hozzáállására is. Ezek az államok
a Közgyűlésben és a különböző bizottságokban zajló vitákban ritkán
szavaztak azonos módon a magyar delegátussal, leginkább tartózkodtak
vagy nem vettek részt a szavazáson. A vitában pedig soha nem szólaltak
fel és nem tettek semmit a hivatalos magyar kormány ellen.

Magyarország kapcsolatai Egyiptommal nem új keletűek,
azok még a 19. századba, a Monarchia időszakába nyúltak vissza, a
második világháború után pedig rövid idő múltán helyreálltak és
eredményesen fejlődtek, főleg 1952-t, a Szabad Tisztek hatalomátvételét
követően. Egy 1964 végén készült külügyminisztériumi anyag (Tájékoztató a Magyar Népköztársaság és az arab országok kapcsolatairól)
megállapította: „Egyiptom társadalmi és gazdasági fejlődésében a
szocialista törekvések egyre erősebbek… Politikai kapcsolataink jók,
barátiak. Gazdasági kapcsolataink számottevőek, az összes arab ország
között a legjelentősebbek.” (1963-ban a külkereskedelmi forgalom értéke
300 millió devizaforint volt.) Gazdasági és politikai szempontból tehát
egyáltalán nem volt közömbös Magyarország számára, hogy mi történik a
Közel-Keleten.

A magyar kormány érzékelte a feszültséget a térségben s
aggódott a szíriai kormány hiperradikális, provokatív magatartása
miatt. Damaszkusz hangos és agresszív propaganda-hadjáratott folytatott
az „arab reakciósok” (Jordánia, Szaúd-Arábia) és az „áruló Husszein
király” ellen. Egyiptomot és Szíriát elsősorban a palesztin kérdés
megoldatlansága radikalizálta. Megoldási javaslatuk azonban irreális
volt: az 1948 előtti állapothoz akartak visszatérni. Palesztinában arab
államot szerettek volna létrehozni, akár Izrael Állam létének
megkérdőjelezése árán is.

A magyar kormány ekkor még nem fordított különösebb
figyelmet a palesztin problémára, de jelentőségével tisztában volt,
hiszen azt egy 1966. évi külügyminisztériumi elemzés „az arab–izraeli
viszony kulcskérdésének” minősítette. Ugyanakkor nagyon óvatosan
kezelte az egész problémát: aktívan nem vettünk részt a palesztin
kérdés vitájában az ENSZ-ben, nem szólaltunk fel, nem kezdeményeztünk,
ám amikor szükséges volt, támogattuk az arab országokat. A konfliktus
fegyveres megoldását nem támogattuk, ezt azonban hangosan és
látványosan nem propagáltuk. Helyette az ENSZ határozatainak
szellemében történő megoldást javasoltuk. A palesztin menekültek
megsegítésére 1949-ben létrehozott ENSZ-szervezetet, az UNRWA-t
anyagilag nem támogattuk. Ennek megfelelően „tartózkodunk a Palesztin
Felszabadítási Szervezettel való hivatalos kapcsolatok felvételétől” (A Magyar Népköztársaság és az arab országok kapcsolatainak alakulásáról,
1966). Ez utóbbi elhatározásban az is nagy szerepet játszott, hogy
Peking viszont szoros kapcsolatot tartott fenn a PFSZ-szel. S az ekkor
már heves és durva szovjet–kínai vitában nem volt kétséges, hogy
Budapest kinek a pártjára áll.

Egyébként is a magyar kormányt 1967 tavaszán egészen
más problémák foglalkoztatták. Mindenekelőtt az új gazdaságirányítási
rendszer bevezetése, a nemzetközi élet gondjai közül pedig a vietnami
háború és a görög katonatisztek jobboldali puccsa kötötte le. A
közel-keleti krízis csak május 21-én, a Sínai-félszigeten állomásozó
ENSZ-erők visszavonása kapcsán került a lapok első oldalára. A válság
és a háború folyamán mindvégig a magyar kormány az antiimperialista
szolidaritást hangsúlyozta, az arab országokat nem bírálta nyilvánosan.
A vereség nyilvános elemzésére is úgy történt kísérlet, hogy a Népszabadság közölte az Izvesztyija cikkét, amely a vereség okát a meglepetésben jelölte meg. A diplomáciai jelentésekből azonban egy körültekintőbb és reálisabb elemzés tűnik elő.

A hatnapos háborúnak is nevezett fegyveres konfliktus
(a harmadik arab–izraeli háború) eseménytörténete ismert. A rövid idő
alatt elszenvedett katasztrofális vereség mindenkit meglepett –
beleértve a résztvevőket is. Aziz Mohamed, az iraki kommunisták első
titkára jegyezte meg Pullai Árpáddal, az MSZMP KB titkárával folytatott
megbeszélésen, nem sokkal a háború befejezése után: „A közel-keleti
helyzet meglepte őket. Azt tudták, hogy az arab országoknak komoly
gyengeségeik vannak, de nem gondoltak arra, hogy ezek ilyen gyors és
nagyarányú vereséghez vezetnek.”

Június 5-én a reggeli órákban – 7 és 8 óra között –
végrehajtott izraeli légi csapás pusztító erejű volt, 304 egyiptomi
repülő megsemmisült. Délre összesen 450 darab volt a veszteség, ebből
380 még fel sem szállt. Weizman izraeli tábornok, helyettes vezérkari
főnök tíz órakor felhívta a feleségét és csak ennyit mondott:
„Megnyertük a háborút.”

A szocialista országok is tehetetlenek voltak.
Elítélték Izraelt, megszakították vele a diplomáciai kapcsolatot
(Románia kivételével), majd pótolták az elpusztított fegyverzetet. S
végezetül közreműködtek az ENSZ BT 242. számú határozatának
kidolgozásában és elfogadtatásában (1967. november 22.). A határozat
felszólította az izraeli fegyveres erőket az elfoglalt területekről
történő kivonulásra, elismerte a térség valamennyi államának a jogát a
szuverenitáshoz és a területi integritáshoz. A palesztinok problémáját,
amely ekkor vált ismertté a világközvélemény számára, viszont nem
nemzeti, hanem menekültkérdésként kezelte, és az igazságos rendezésének
szükségességét hangsúlyozta.

Először fordult elő, hogy az MSZMP Központi Bizottsága
a közel-keleti helyzet megtárgyalására ülést hívott össze és
határozatot fogadott el (1967. június 23.). Szolidaritásáról
biztosította az arab országokat, Izraelt pedig agresszornak bélyegezte.

Az arabok vereségének számos oka volt. A legfontosabb a
társadalmi-politikai s az ebből fakadó szervezési és morális lemaradás,
nem pedig a szembenálló hadseregek személyi állományának számában és a
fegyverek minőségi színvonalában megnyilvánuló különbség.

Egyes arab politikusok – a szíriaiak és a palesztin
vezető, Sukeiri – valóságtól teljesen elszakadt, a tömegek érzelmeit
felszító jelszavai, amelyek a világközvélemény elutasítását váltották
ki, Izrael elpusztításáról beszéltek. Ez pedig az izraeliekben a
holokauszt rémképét idézte fel, s megsokszorozta erejüket. A szíriai
kommunisták hiába figyelmeztették a damaszkuszi kormányt az izraeli
kérdés felvetésének torz módjára: „A baathisták – mondta a szíriai
kormánykörökkel igen jó kapcsolatban álló Khaled Bagdas pártfőtitkár a
magyar nagykövetségen tartott július 3-i értékelésében – kiadták Izrael
megsemmisítésének jelszavát, de a valóságban még saját magukat sem
tudták megvédeni.”

Egy korábbi, június 21-i keltezésű magyar
külügyminisztériumi elemzés is a Baath Párt vezetőinek káros, romboló
szerepére hívja fel a figyelmet: „A valóságos helyzettől elrugaszkodó,
nagyon gyakran demagóg, túlzott baloldali megnyilatkozású vezető
képviselői a közép-keleti helyzetet élező és háborúhoz vezető politikát
folytattak.” Példaként említi Hafez al-Asszad hadügyminiszter május
20-i nyilatkozatát, amelyben a „sorsdöntő csatát sietette”.

Az arab országok nem voltak felkészülve a háborúra, az
egység hangoztatása ellenére a széthúzás jellemezte őket (például
rendkívül éles volt a szembenállás a két frontország, Szíria és
Jordánia között). Katonai szempontból pedig messze elmaradtak az
izraeli hadseregtől. A kairói szovjet katonai attasé szerint hiába
nagyobb potenciálisan az arab országok katonai ereje, mint Izraelé,
„hiányzik a szervezettség, a szakértő irányítás és a megfelelő
kiképzés”. A hadvezetés a meglepetésszerű támadáskor felmondta a
szolgálatot, nem volt képes irányítani. Példaként említették a
szervezetlenségre, hogy a harcoló szíriai egységek élelmiszer- és
ivóvízellátása megoldatlan volt. Egyáltalán nem volt ritka az sem, hogy
nem tudták kezelni a szovjet haditechnikát, amelyet sokszor nem is
álcáztak. Ezzel a jelenséggel szinte minden arab országban találkoztak
a szovjet katonai tanácsadók. Nem sokkal a háború után Algériá-ba
látogattak, és megdöbbenve tapasztalták, hogy a fegyverzet
kicsomagolatlanul és őrizetlenül (egy alvó civilt találtak csak a
helyszínen!) raktárakban van, nem pedig a csapatoknál.

A kétségbeesés rémisztően meggondolatlan lépések
megtételét is felvetette az intranzigens, balos – a kínai
ultraforradalmi frázisok hatásától sem mentes – vezetőknél. A már
idézett június 21-i külügyminisztériumi elemzésben erről a következőket
olvashatjuk: „A háború felidézte a harmadik világháború közvetlen
közelségét. Az arab országok meggondolatlanul azt is elvárták volna a
Szovjetuniótól és a többi szocialista országtól, hogy a háborúba
konkrétan beavatkozva hozzájáruljanak a harmadik világháború
kirobbantásához.” Moszkva természetesen elutasította a katonai
beavatkozást, bár készültséget rendelt el a Varsói Szerződés bizonyos
egységeinél. Június 12-én – a Nasszerrel történt megbeszélés után –
Bumedien algériai elnök Moszkvába utazott, s „látogatása során
tulajdonképpen nyílt szovjet katonai beavatkozást követelt, és
figyelmen kívül hagyta azt, hogy ez világháborút válthat ki”.

A magyar közvélemény nem alaptalanul érezhette azt,
hogy a harcoló vietnami néppel vállalt szolidaritás mellett megjelenik
az arab országok támogatása is s ez újabb (anyagi természetű) terheket
ró az emberekre. Ráadásul teljesen feleslegesen, mert „míg a vietnamiak
hősiesen harcolnak, addig az arabok csak vesztenek”… Emiatt –
állapította meg az 1967. augusztusi követi konferencián felszólaló
egyik diplomata – terjed az a vélemény, hogy „kidobott pénz az arabok
támogatása”.

Az arab vezetők kétségbeesése, zavarodottsága abban is
megnyilvánult, hogy semmilyen politikai megoldást vagy
kompromisszumkészséget nem tudtak felmutatni. (Az izraeliek szinte
megrészegedve a győzelemtől, amelyet a lakosság nagyobb része Isten
művének tartott, szintén hajthatatlanok voltak: a fait accompli alapján akarták újratárgyalni a határokat.)

Az augusztus 29. és szeptember 1. között Khartúmban
tartott arab csúcsértekezleten, amelyen egyedül Szíria nem vett részt,
az arab országok csak három „nemet” tudtak felmutatni: Izraellel nem
békülnek, nem tárgyalnak és nem ismerik el.

A „nemeken” túl azonban nem jutottak, közös –
diplomáciai vagy katonai – akciókban nem tudtak megállapodni. A
tényleges – és nem verbális – egység hiánya megnehezítette Moszkva
helyzetét. Ezt állapította meg a magyar külügyminisztérium 1967
augusztusában készített egyik feljegyzése is: „A megosztottság
bonyolítja a szocialista országok diplomáciai tevékenységét is, mivel
az elkövetkezendő hónapokban még kevésbé számíthatnak az arab világ
egészének konstruktív együttműködésére.”

A háború kimenetele egyáltalán nem volt kedvező
Magyarország és a szocialista országok számára, újabb diplomáciai,
politikai, katonai és gazdasági terheket rótt rájuk. Az ENSZ BT 242.
számú határozata értelmében immár a palesztin kérdésben is el kellett
kötelezniük magukat.

forrás: LE MONDE diplomatique MAGYAR KIADÁS

Le Monde diplomatique

Felkapott hírek

Friss hírek

Már nagyon várják Junckert Washingtonba

Európai és amerikai részről is nagy várakozás előzi meg Jean-Claude Juncker jövő heti washingtoni látogatását. Larry Kudlow , a Fehér Ház gazdasági tanácsadója tegnap egy konferencián azt nyilatkozta, hogy őt a nagyköveteken keresztül úgy tájékoztatták, hogy Juncker egy nagyon fontos szabadkereskedelmi ajánlattal indul útjára.

Read More »

A honlap további használatához kérjük fogadja el a sütik használatát. További információt adatvédelmi tájékoztatónkban és a sütik kezelésére vonatkozó tájékoztatónkban talál.

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás