Orosz Nobel-díjasok története – a politika és ideológia árnyékában (I. rész)

Miközben Oroszország a Nobel díjasainak száma alapján a világ élvonalába tartozik, az orosz tudósok, írók dolga soha nem volt egyszerű, és a pontos számuk meghatározása is problémákba ütközik. A Nobel-díj fennállásának több mint száz éve alatt – 1901 óta – Oroszországban több rendszer működött, és az ország határai is több jelentős módosuláson estek át. A szovjet korszak pedig nemigen kedvezett a potenciális Nobel-díjasoknak: Oroszország legragyogóbb elméi külföldre emigráltak, számos orosz tudós pedig az orosz Gulágokban vesztette életét, vagy egy erre a célra speciálisan kialakított, úgy nevezett „saraskákban” dolgozott – a tudósok számára kialakított, titkosított munkatáborokban. Maga a Szovjetunió alapvetően egy zárt képződmény volt, és a kapitalista világgal való kommunikáció pedig nehézkes, a szovjet állampolgárok számára nem ajánlatos volt. A svéd központú Nobel-díj pedig éppen ebből a kapitalista világból származott, ezért egy-egy szovjet lakos jelölését a kommunista vezetés nem nézte jó szemmel.

Ki is számítható a Nobel-díjasok közé orosz részről? Erről igencsak eltérnek az egyes írások és források. Egy nagy birodalom polgáraként ugyanis mindenki orosznak számíthatott nemzeti hovatartozásától függetlenül. Így például számos kiadvány az orosz Nobel-díjasok közé sorolja az amúgy lengyel származású Marie Curie-t, aki azonban a díj megszerzése pillanatában (1903-ban illetve 1911-ben) a cári Orosz  Birodalom állampolgára volt. Még nehezebb a helyzet a később részletesebben kifejtett Ilja Mecsnyikovval, vagy az orosz emigráció számos tagjával, például az irodalmi Nobel-díjasokkal Ivan Buninnal vagy Joszif Brodszkijjal.

Az első orosz Nobel-díjas Ivan Petrovics Pavlov volt – a híres „pavlovi-reflex” felfedezője, aki 1904-ben, 3 évvel a Nobel-díj indulása után kapta a jeles elismerést. Pavlov az orosz fiziológiai iskola megalapítója volt. Bár a díjat az emésztés fiziológiájának a kutatásáért kapta, ma elsősorban a kondicionálás jelenségéért és a feltételes reflex működésének a leírójaként ismerjük: a pavlovi kutya a csengő hangját az etetéssel asszociálta, így már akkor is folyt a nyála, ha etetés nem követte a csengő hangját. Mindezzel Pavlov a behaviorizmus megalapítójának is tekinthető.

A díj elnyerésének pillanatában 55 éves Pavlov élete végéig, 1936-ig Oroszországban, illetve Szovjetunióban élt. A bolsevik forradalmat követően az orosz polgárháború évei alatt Pavlov gyakorlatilag nyomorgott, és kutatásait pénz hiányában kénytelen volt szüneteltetni. Mindezek miatt a Svéd Tudományok Akadémiája felajánlotta az orosz tudósnak, hogy költözzön Svédországba, ahol megfelelő viszonyokat létesít a munkájához, sőt, még egy Pavlovi Intézet létesítését is felajánlották. Pavlov azonban visszautasította a meghívást, és azt mondta, hogy nem hagyja el Oroszországot. A hatalmuk megszilárdítása után ezt értékelték a bolsevikok is, akik Leningrád mellett egy nagy intézetet létesítettek Pavlov számára, ahol a tudós a haláláig dolgozott, és a szovjet tudomány egyik propagált idoljává vált.

A következő díjat orosz tudós 1908-ban kapta – Ilja Iljics Mecsnyikov, akinek a besorolása azonban némi problémákba ütközik. Mecsnyikov szintén orvosi Nobel-díjat kapott az immunrendszer kutatásáért, ám emellett az embriológia tudományának és a gerontológia (az öregedés kutatásának a tudománya) egyik alapítójának számít. Mecsnyikov 1908-as munkájában („Néhány szó a savanyú tejről”) azt is kimutatta, hogy 36 országot vizsgálva a legtöbb száz évnél idősebb ember Bulgáriában él, amit a tudós a bolgár savanyú tejjel kötött össze („kiszelo mljako”), ezért élete végéig a bolgár joghurtok és tejes termékek előnyeit propagálta, és maga is rendszeres fogyasztója volt.

Mecsnyikov Ivanovkában, mai Ukrajna területén született, ám a család származását tekintve régi nemesi moldovai család volt. Maga Mecsnyikov miután elvégezte a harkovi egyetemet, Szentpéterváron védte meg a doktoriját. Mecsnyikov az odesszai egyetemen dolgozott, majd 1887-ben Párizsba emigrált, ahol a halál érte 1916-ban. Így a legtöbb lexikonban Mecsnyikov orosz tudósként szerepel.

A következő évtizedek fehér foltot jelentek Oroszország „Nobel-térképén”. 1914 után kezdődött az első világháború, amely kimutatta a cári Oroszország törékenységét és problémáit, majd az 1917-es októberi forradalom után egy közel 3 évig tartó véres polgárháború kezdődött. Oroszországban pedig egy minden addiginál zártabb, totalitárius rendszer épült ki, az orosz értelmiség pedig vagy a gulágokban végezte, vagy szerencsésebb esetben külföldre emigrált. Így egyáltalán nem meglepő, hogy a következő díjazott orosz tudós csak 1958-ban, öt évvel Sztálin halála után kapta meg a nemzetközi elismerést – pedig ezalatt az időszak alatt is olyan ismert tudósok munkálkodtak, mint például Abram Fjodorovics Joffe orosz fizikus, többek között az elektromágnesesség, a fényelektromos jelenség, a termo-elektromosság kutatója, akinek az irányítása alól számos későbbi orosz Nobel-díjas került ki.

Érdekesség, hogy 1918-ban a Nobel-bizottság fontolgatta azt is, hogy Vlagyimir Iljics Leninnek ítéli a Nobel-békedíjat, ám elhalasztották a döntést. Ezután kezdődött az a polgárháború, amely közel tízmillió orosz ember halálát okozta.

Ebben az időszakban az egyetlen kivételt a jeles orosz író, költő, Ivan Bunyin jelenti, aki 1933-ben kapta az irodalmi Nobel-díjat. Az 1870-ben Voronyezsben született Bunyin az orosz irodalmi élet egyik legfontosabb tagjává válik a XX. század elején, a Szentpétervári Tudományok Akadémiájának díszdoktorává. A bolsevik fordulat után az orosz költő 1920-ban Párizsba emigrált, és mivel az Orosz Birodalom eltűnt a történelem süllyesztőjébe, és helyette egy új állam jött létre, Bunin elvesztette az orosz állampolgárságát, így 1933-ban díjazása pillanatában nem rendelkezett semmilyen állampolgársággal.

Az orosz vidéki élet leírásairól vált ismertté, amelyekben realista ábrázolással a nemesi élet és a természet jelenik meg minden szépségében. Bunyinban kezdetben még élt a remény, hogy egyszer hazatérhet, és ezt lehetővé tette a szovjet vezetés 1946-os rendelete, amely visszaállította állampolgárságában a volt Orosz Birodalom állampolgárait, ám Anna Ahmatova és Mihail Zoscsenko orosz írók-költők elleni 1946-os propagandakampány után végleg letett arról, hogy visszatérjen Oroszországba. Bunyin 1953-ban hunyt el Párizsban, 83 éves korában.

A majdnem 50 évig tartó időszak után (az emigrációban élő Bunyint leszámítva), következő orosz tudós 1956-ban kapott kémiai Nobel-díjat. Nyikolaj Nyikolajevics Szemjonov – az egyetlen szovjet kémiai Nobel-díjas, aki a „kémiai reakciók mechanizmusának a kutatásáért” kapta azt.

A következő orosz irodalmi Nobel-díjassá Borisz Leonyidovics Paszternak vált 1958-ban. Borisz Paszternakot ma a lexikonok a „XX. század orosz irodalmának egyik legnagyobb költőjeként” jellemzik, és a Nobel-díjat is a modern lírában elért eredményeiért és nagy orosz epikus regény hagyományainak a folytatásáért kapta. Paszternak még a régi, cári birodalomban született 1890-ben értelmiségi zsidó családban, apja akadémikus, festő volt, anyja pedig zongorista. A bolsevik fordulat után az orosz költő családja és testvérei elhagyják az országot 1921-ben, ám maga Paszternak Oroszországban maradt, és aktív levelezésben állt a családjával és az emigrált értelmiségi körökkel. Paszernakot rövid ideig, a ’30-as évek elején ismerték el széles körben a Szovjetunióban – és verseskötetét egészen 1936-ig évente nagy példányszámban újranyomtatták, Buharin pedig a Szovjetunió „legjobb költőjének” nevezte.

Azonban a szovjet hatalom és Paszernak viszonya a sztálini repressziók idején, 1936-tól ellenségessé vált. Paszternak kiállt Anna Ahmatova mellett, 1937-ben pedig igen merész módon nem írta alá azt a levelet, amely Tuhacsevszkij és mások kivégzésének támogatására szólította fel az orosz értelmiséget. Paszternak ezek után a peredelkinói hétvégi házába költözött ki, és talán csodával határos módon élte túl a sztálini repressziókat.

Legismertebb regényét, a Doktor Zsivágót – amelyből számos film is született – 1945-1955 között írta meg, ám a regény politikai nézetei miatt sokáig nem jelenhetett meg a Szovjetunióban. Így bírálta benne az októberi forradalmat és az ország életében történt változásokat. A regény ezért először a nyugaton jelenhetett meg: 1957-ben Olaszországban, majd Nagy-Britanniában. Mindez az író ellen indított nagyszabású propagandahadjárathoz vezetett: Paszternakot szidta 1957-58-ban az összes szovjet újság, kizárták őt az Orosz Írók Szövetségéből és a szovjet hatalom által buzdított „hivatalos írók” Paszternak deportálását és szovjet állampolgárságtól való megfosztást követelték.

Az irodalmi Nobel-díj elnyerése egy újabb propagandahadjárat hullámát eredményezte Paszternak ellen – gyárakban, termelőszövetkezetekben, tudományos intézményekben és más szervezetekben gyűléseket szerveztek, amelyeken Paszternak ellen fogalmaztak leveleket és az író megbüntetését követelték. Annak ellenére, hogy India vezetője, Dzsavárharlál Nehru és a híres Nobel-díjas író, Albert Camus is védelmébe vette Paszternakot Hruscsov előtt, Paszternak végül eleget téve az őt ért politikai és társadalmi nyomásnak lemondott a Nobel-díjról. Paszternak másfél évvel később, 1960-ban halt meg, az epikus regénye, a „Doktor Zsivágó” pedig először 1988-ban jelenhetett meg a Szovjetunióban, 28 évvel az író halála után.

Cikksorozatunk második részében megismerkedhetnek a többi ismert vagy kevésbé ismert orosz Nobel-díjasokkal, és életükkel a szovjet politika és ideológia árnyékában.

Folytatás következik!

Anton Bendarzsevszkij

Felkapott hírek

Friss hírek