Washington legrosszabb rémálma kísért Kairóban

„Az Egyesült Államok azt szeretné, hogy Hoszni Mubarak hatalmon maradjon. Az egyiptomi nép azonban másképp döntött.” – így foglalta össze Jimmy Carter volt amerikai államfő Washington óvatos reakcióját az egyiptomi válságra. Az Egyesült Államok a saját csapdájába esett: a kairói tüntetők most kérik számon rajta azokat a demokratikus értékeket, amelyeket harminc éven át kész volt feláldozni a stabilitásért cserébe Egyiptomban. Washington mérlegel, de lépéseit még mindig a reálpolitika diktálja.

Egyiptom volt az első arab állam, amely békét kötött Izraellel, s abban, hogy ez a béke immár három évtizede fennáll, vitathatatlanul jelentős szerepe volt Hoszni Mubaraknak. Ez a legfontosabb ok, amiért Washington az egyiptomi tüntetéseket látva nem követelte az elnök azonnali lemondását, hanem inkább óvatos mérlegelésbe kezdett.

A tét ugyanis óriási: Washington szemszögéből a stabil Egyiptom egyben a régió stabilitásának is az egyik legfontosabb alappillére, annak a térségnek, mely kiemelt nemzetbiztonsági prioritásként szerepel a washingtoni stratégák világtérképén.

Teheráni rémkép

A kairói tüntetések fejleményei: a számos halálos, illetve sérült áldozat, a demonstrációk erőszakos leverésére tett kísérletek, és nem utolsó sorban a külföldi újságírók szervezett letartóztatása, megverése vagy megkéselése azonban már Washington számára is szalonképtelenné tették a Mubarak-rezsimet. A Fehér Ház tisztában van azzal, hogy immár nem áldozhatja fel sokat emlegetett demokratikus értékeit a reálpolitika oltárán, ahogy harminc éven át tette. A kairói események rákényszerítették Washingtont, hogy észrevegye az „elefántot a szobában”, vagyis azt, hogy Egyiptom stabilitása nem elsősorban az erős, elnyomó hatalomtól, hanem a nép szabadságának és jólétének biztosításától függ.

Washington emlékezetében azonban még túl élénken él az 1979-es iráni forradalom, amely ugyan az Amerika által patronált Pahlavi-rezsim diktatúrájának megdöntésével kezdődött, viszont hónapokkal később egy totalitárius iszlám teokrácia létrejöttét eredményezte, melynek vezetői napjainkban Amerikát csak, mint a “nagy Sátánt” emlegetik.

Az Egyesült Államok rémálma, hogy Egyiptomban is iszlám fordulat következhet be, amely nem meglepő, hiszen Hoszni Mubarak már évek óta ennek rémképével riogatja Washingont, mondván: autokratikus uralmának egyetlen alternatívája van, az iszlamista hatalomátvétel. A Fehér Ház márpedig nem engedheti meg egy újabb „Irán” kialakulását a Közel-Keleten, különösen nem Egyiptomban, amely nem csupán a legnépesebb és legerősebb hadsereggel rendelkező arab állam, de egyben földrajzi helyzete révén a világ energiaellátása szempontjából is kikerülhetetlen.

Washington aggodalma nem alaptalan, hiszen az egyiptomi ellenzék legszervezettebb formációja valóban egy iszlamista szervezet, a Muszlim Testvériség, amelynek vezetője legutóbb azzal a kijelentéssel borzolta Washington és Tel-Aviv idegeit, miszerint a Mubarak leváltása után létrejövő kormánynak népszavazást kellene tartania az Egyiptom és Izrael közötti 1979-es békeszerződésről.

Az egyiptomi ellenzék legjelentősebb és leghitelesebb alakja, Mohamed el-Baradei szerint viszont nincs ok az aggodalomra. El-Baradei azt állítja, hogy az egyiptomi iszlamista mozgalom nem több, mint egy konzervatív vallási szervezet, amelynek esze ágában sincs lemásolni az „iráni modellt”. A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség volt elnökének érvelése viszont aligha győzi meg azokat az amerikai (zömében republikánus) politikusokat és véleményformálókat, akik szerint a Muszlim Testvériség célja az iszlám törvénykezés elterjesztése Egyiptomban.

Ennél sokkalta józanabb hozzáállást tükröznek azok a Wikileaks által kiszivárogtatott amerikai diplomáciai sürgönyök, melyek szerint Washington már 2005-ben is átlátott Kairó félelemkeltő-kampányán, és már akkor sem tartott attól, hogy a demokratikus átalakulás szükségszerűen az iszlamisták malmára hajtaná a vizet Egyiptomban. Erre utal Barack Obama legutóbbi nyilatkozata is, melyben az elnök egy alacsony társadalmi támogatottsággal rendelkező szervezetként festette le a Muszlim Testvériséget.

Ha az iszlám hatalomátvételt talán ki is zárható, az Izraellel kötött békét megkérdőjelező Muszlim Testvériségnek a jelenleginél bizonyosan nagyobb lehetősége lesz majd a Mubarak utáni Egyiptom külpolitikájának alakítására, amely jelentősen szűkítheti Washington mozgásterét a Közel-Keleten. A Fehér Ház érdeke mindenképpen az, hogy Washington és Kairó kapcsolata ne vegyen 180 fokos fordulatot, amely mellett még egy érv szól: a Szuezi-csatorna.

Olajcsapda

Az egyiptom által ellenőrzött és üzemeltetett vízi út kulcsfontosságú a világ olajkereskedelme szempontjából. Naponta 2 millió hordó olaj áramlik át a csatornán, ezzel a Szuezi-csatorna a világ harmadik legfontosabb olajkereskedelmi fojtópontja a Malaka-szoros, illetve Hormuzi-szoros után, mely nem mellesleg részlegesen Irán ellenőrzése alatt áll.

Egy nyugatellenes egyiptomi fordulat tehát azt jelentené, hogy a világ olajkereskedelmének három legjelentősebb fojtópontjából már kettő, a Hormuzi-szoros, illetve a Szuezi-csatorna is ki lenne szolgáltatva az Amerika-ellenes érdekeknek, amely az amerikai és globális energiabiztonság, illetve a térség stabilitása szempontjából is beláthatatlan következményekkel járna. Elegendő ugyanis csupán ideiglenesen lezárni az olajkereskedelmi fojtópontok egyikét ahhoz, hogy jelentős energiaár-emelkedés következzen be világszerte.

Ugyan mindez csupán elméleti lehetőség, már az egyiptomi tüntetések hatására 100 dollár fölé szökött olajár is épp elég volt ahhoz, hogy az amerikai Kongresszusban felerősödjenek a hazai energiatermelés növelését szorgalmazó hangok: a republikánusok a hagyományos fosszilis energiaforrásokat, illetve az atomenergiát részesítenék előnyben, az Obama-adminisztráció pedig az alternatív energiaforrások szerepének növelése mellett tette le a voksát.

Ahogy a Képviselőház Energiaügyi és Kereskedelmi Bizottságának elnöke kijelentette: „ rávilágított arra, milyen hatással lehet egy előreláthatatlan globális politikai esemény az olaj árára hazánkban, különösen, ha az egy olyan jelentős olajkereskedelmi útvonalat érint, mint a Szuezi-csatorna. Nem most van itt az ideje annak, hogy elzárjuk hazai olaj- és gázkészleteinket a kitermelés elől”. A hatás valóban figyelemre méltó: az amerikai Bipartisian Policy Center igazgatója szerint már barrelenként egy dolláros olajár-emelkedés is napi 12 millió dollárt vesz ki az Egyesült Államok gazdaságából.

Mindezen okokból érthető, hogy az Obama-kormányzat, illetve számos európai vezető politikus, mint például Angela Merkel német kancellár vagy Herman van Rompuy, az Európai Tanács elnöke is a Mubarak azonnali lemondásával járó gyors és kaotikus átalakulás helyett a lehetőleg minél rendezettebb, viszont lassabb demokratikus átmenetet támogatja Egyiptomban, az észak-afrikai ország stabilitásától ugyanis nem csupán a regionális béke, de egyben Amerika és a világ energiaellátásának biztonsága is függ.

Bámer Bence

Felkapott hírek

Friss hírek

A honlap további használatához kérjük fogadja el a sütik használatát. További információt adatvédelmi tájékoztatónkban és a sütik kezelésére vonatkozó tájékoztatónkban talál.

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás