Bámer Bence 2009. október 15., csütörtök

"Egy nemzet büszkesége a tét"

Október 1-én tartották az iráni atomprogramról szóló tárgyalássorozat első fordulóját Genfben az ENSZ Biztonsági Tanácsának tagjai, Németország, illetve Irán részvételével. Az amerikai kormány egyelőre óvatosan fogalmaz az elért eredményekkel kapcsolatban, a Council on Foreign Relations honlapjának interjút adó John W. Limbert, az amerikai Tengerészeti Akadémia nemzetközi kapcsolatok professzora szerint viszont van ok az optimizmusra, de csak módjával. Limbertnek korábban volt alkalma alaposan megismerni az irániak mentalitását, hiszen egyike volt annak az 53 amerikai diplomatának, akiket 1979-ben túszul ejtettek a teheráni amerikai nagykövetségen.

A Mauritániában három éven keresztül nagykövetként szolgált Limbert az interjúban kifejti, hogy nagy előrelépésnek tartja Obama párbeszédre épülő Irán-politikáját, hiszen az elmúlt években egyértelművé vált a konfrontáción alapuló diplomácia kudarca.

Limbert: "Előrelépés Obama párbeszédre épülő Irán-politikája"

Szerinte ugyanis a Bush-adminisztráció alatt mindig a szerencsétlen retorikai fordulatok miatt hiúsult meg a két ország közeledése. Erre példaként említi Bush 2002-es beszédét, amelyben Iránt is a „gonosz tengelyéhez” sorolta Észak-Korea és Irak mellett, így meghiúsítva Teherán és Washington együttműködését Afganisztánban. A viszony elmérgesedéséhez azonban ugyanennyire hozzájárultak a keményvonalas iráni elnök Izrael-ellenes kijelentései is, amelyek végleg elvették a Bush-adminisztráció kedvét, hogy párbeszédet kezdeményezzen a perzsa állammal. Limbert úgy látja, hogy az Obama-kabinet rájött: habár elítéli Ahmadinezsád kijelentéseit, illetve megkérdőjelezi újraválasztásának hitelességét, nem szabad, hogy ezek a tényezők eltereljék a figyelmét a konstruktív tárgyalásokról. Ennek eredménye az október 1-én kezdődő tárgyalássorozat is Teherán atomprogramjáról.

Becsületbeli ügy

A genfi tárgyalásokkal kapcsolatban Limbert kifejti, hogy Irán az atomenergia-felhasználást becsületbeli ügyként kezeli, így az irániak számára egyenesen a nemzet büszkesége a tét. Ezért a megbeszélések csak abban az esetben hozhatnak eredményt, ha Washington feltételei nem sértik Irán elvitathatatlan jogát a békés nukleáris energia-felhasználáshoz. A professzor szerint ezért Amerikának tisztában kell lennie azzal, hogy a másik fél számára sokkal többről szólnak ezek a tárgyalások, mint az atomprogram technikai részleteiről.

Limbert úgy gondolja, az Egyesült Államokban túl sokan vontak le saját előítéleteikre és feltételezéseikre alapozott következtetéseket Irán szándékairól, valódi bizonyítékok nélkül. A tárgyalások kimenetele viszont talán még közülük is sokakat kielégít majd, hiszen az első forduló mindkét fél számára elfogadható eredménnyel zárult. A megállapodás, amely szerint Irán Franciaországban és Oroszországban dúsíttatná az egyik kísérleti reaktorába szánt uránt, egyrészt elfogadható a perzsa államnak, hiszen így alapvetően nem sérül a joga a nukleáris energiához, másrészt ez Washingtont is megnyugtathatja, hiszen így az atombombához szükséges nukleáris alapanyag egy jelentős része időlegesen kikerül az országból, így csökkentve Teherán képességét egy nukleáris rakéta előállítására. Az Obama-adminisztráció persze egyelőre óvatosan kommentálja a megállapodást, hiszen az ígéretek önmagukban még keveset érnek.

Diplomáciai kapcsolatok

William Burns amerikai külügyminiszter-helyettes, illetve Saeed Jalili iráni főtárgyaló Genfben háromnegyed órás megbeszélést tartottak zárt ajtók mögött, ez harminc éve az első közvetlen tárgyalás két ilyen magas rangú iráni és amerikai diplomata között. Limbert lehetségesnek tartja, hogy ez a találkozó a két ország közötti kétoldalú tárgyalások kezdetét jelenti, és reméli, hogy ezek a privát egyeztetések megalapozzák majd a későbbi együttműködést.

A professzor elsősorban szimbolikus gesztusokat vár mindkét oldaltól, hiszen az elsődleges cél az, hogy az egyeztetések végre ne pattanásig feszült légkörben folyjanak. Az amerikai vezetés már meg is tette az első lépést, hiszen három évtizede először engedélyezte, hogy az iráni külügyminiszter New Yorkból Washingtonba utazva meglátogassa a pakisztáni nagykövetséget. Mindez azért is fontos, mert Limbert szerint az iráni tárgyalók eddig azzal a meggyőződéssel vettek részt az egyeztetéseken, hogy Amerika nem egyenlő felekként kíván tárgyalni, hanem célja elsősorban az Iszlám Köztársaság megdöntése. A Bush-adminisztráció retorikája alapján pedig bizonyos fokig jogos volt ez a feltételezés. Obama nyitása az iszlám világ felé, illetve békülékenyebb hangneme Iránnal szemben viszont bizalmat ébreszthet a perzsa állam képviselőiben.

A feltételek tehát adottak, hogy Irán és Amerika kapcsolatának egy új, együttműködésre alapozott fejezete kezdődjön a genfi atomtárgyalásokkal, és ezzel úgy tűnik, az Obama-adminisztráció is tisztában van. A labda azonban jelenleg Teherán térfelén pattog, és még senki sem tudja biztosan, hogy a perzsa állam keményvonalas vezetői tényleges megoldást szeretnének-e, vagy csak az időt húzzák.

Amerika és Irán viharos kapcsolata

1950 – Mohamed Moszadek iráni miniszterelnök államosítja a brit tulajdonban lévő iráni olajvállalatot.
1953 – A brit és amerikai titkosszolgálat segítségével az iráni hadsereg megbuktatja Moszadeket, Irán vezetése így Reza Pahlavi sah kezébe kerül.
1972 – Nixon elnök fegyverkereskedelmi megállapodást köt Pahlavival, amelynek keretében Amerikai többek között fejlett vadászgépeket ad el Iránnak.
1978 – Pahlavi elismeri Izrael államot, így elidegeníti magától az iszlám papságot. A sah tekintélyuralmi rendszere, illetve titkosrendőrségének kegyetlen módszerei után ez az utolsó csepp az iráni nép számára, így zavargások törnek ki Irán számos nagyvárosában.
1979 – Az iráni forradalom megdönti az Amerika által támogatott Pahlavit, Khomeini Ajatollah vezetésével megalakul az Iráni Iszlám Köztársaság. A forradalmárok foglyul ejtenek 53 amerikai diplomatát, válaszul Jimmy Carter szünetelteti az Iránból érkező olajimportot. A túszok szabadon engedését csupán 1981-ben sikerül elérni.
1995 – Bill Clinton gazdasági szankciókat vezet be Iránnal szemben. Megtiltja többek között az amerikai vállalatoknak, hogy Iránnal üzleteljenek, valamint az iráni olaj- és gázipar bárminemű támogatását.
2000 – Madeleine Albright amerikai külügyminiszter hivatalosan bocsánatot kér Irántól Moszadek 1953-as megbuktatásáért, és az amerikai kormány enyhít a gazdasági szankciókon is. Mindez azonban nem hoz jelentős diplomáciai áttörést.
2001 – Khamenei Ajatollah elítéli a 9/11-es terrortámadásokat, majd rövid ideig támogatja is az afganisztáni missziót. A kapcsolat azonban hamar megromlik, miután Iránt a terrorszervezetekkel való együttműködése miatt a „gonosz tengelyéhez” sorolja George Bush.
2006 – Mahmud Ahmadinezsád iráni elnök levelet ír Bush elnöknek, amelyben felrója neki az amerikai hadsereg Irakban elkövetett atrocitásait, illetve azzal vádolja az amerikai elnököt, hogy a háborút vallási okokból indította. Ugyanebben az évben az ENSZ Biztonsági Tanácsa szankciókat fogad el Iránnal szemben atomprogramja miatt.
2009 – Barack Obama teljesen új alapokra helyezi az amerikai diplomáciát, és párbeszédet kezdeményez Iránnal atomprogramjáról.