Új elnök, új Afrika-politika?

Franciaország a múlt hétvégén a változás mellett döntött: az elnökválasztás második fordulójában François Hollande legyőzte a 2007 óta hatalmon lévő Nicolas Sarkozyt. 1995 óta vártak erre a győzelemre a szocialisták, de vajon hozhat-e ez a radikális fordulat bármiféle változást a francia-afrikai kapcsolatokban?

Vegyes fogadtatás

„Mintha csak a BL-döntőt néztük volna” – idézi fel egy Burkina Faso-i hírportál a francia elnökválasztás második fordulója előtti hangulatot. A felfokozott várakozás érthető: volt gyarmattartóként Franciaország mindmáig jelentős gazdasági és politikai befolyással rendelkezik a kontinens nagy részén, így nem mindegy, hogy ki kerül az Elysée-palotába.

Az afrikaiak azonban közel sem egységesek abban, hogy kit látnának ott szívesen; a francia elnökválasztás eredménye a kontinens vezetőit és lakosságát nem is oszthatná meg jobban. A fő törésvonal nem ideológiai jellegű, hanem maga Nicolas Sarkozy személye. Az elmúlt öt év kormányzása alapján egyes országokban rajonganak érte, máshol szívből örülnek a bukásának.

Az elefántcsontparti elnök, Alassane Ouattara például nyilván nem felejtette el, hogy francia katonák is aktívan közreműködtek a hatalmához ragaszkodó politikai ellenfele, Laurent Gbagbo bukásához – ez utóbbi emiatt perli is a franciákat. Mindenesetre nem csoda, hogy ha már magánúton épp Párizsban járt, Ouattara a bukás másnapján felkereste barátját. Hasonlóan jó renoméja van Sarkozynak mindkét Kongóban, a francia támaszponttal rendelkező Dzsibutiban és Gabonban, illetve a másik olajban gazdag közép-afrikai államban, Egyenlítői-Guineában (noha ez utóbbi a Kongói Demokratikus Köztársasággal karöltve nem is volt francia gyarmat).

Maliban fordított a helyzet. Ahogy Bruce Whitehouse fogalmaz blogjában: „Bamako egy olyan város, ahol simán lehet Szaddam Husszeint, Moammer Kadhafit vagy Robert Mugabét éltető hangokat hallani. Sőt, még Busht is van, aki dicséri. De olyannal még soha nem találkoztam, akinek egy jó szava lett volna Sarkozyről.” Ennek szerinte több oka van: a kemény bevándorlásellenes politika, Sarko nagy barátsága az azóta elűzött, korrupt nepotizmusa miatt széles néprétegek között gyűlölt Amadou Toumani Touré mali elnökkel, illetve a tuaregek titkos támogatása mind-mind hozzájárult ahhoz, hogy Mali fellélegezve fogadta a Franciaországból szállingózó választási eredményeket.

Rugalmatlan rendszer

Bár François Hollande esetében Afrika láthatóan nem a prioritások csúcsa – a hiperaktív Sarkozy sokkal inkább szerette a nagyhatalmi külpolitikát –, a gyarmati örökség súlya őt is arra késztette, hogy a kampány során megnyilvánuljon a témában.

Beszédeiben Hollande látványos szakítást ígért az eddigi Afrika-politikával, ami azért keltett különös feltűnést, mert ez nem kizárólag elődje, hanem Charles de Gaulle óta lényegében minden francia elnök politikájának sutba dobását jelentené. Nevezetesen azt a Françafrique-nak nevezett, kesze-kusza befolyási hálózattal és titkos megállapodások egész rendszerével terhelt gyakorlatot szeretné megszüntetni, amelynek lényege, hogy Párizs katonai és politikai támogatásért cserébe előnyös szerződéseket kap partnereitől.

Évtizedeken keresztül pofonegyszerű volt a képlet: nyersanyagokért, politikai lojalitásért és – ahogy időről időre felbukkant a vád, kampányidőszakokban készpénzzel teli bőröndökért – cserébe szemet hunytak a legsúlyosabb diktatúrák legborzalmasabb jogsértésein is, hiszen a politikai stabilitás üzleti szempontból Párizsnak is létfontosságú volt. E gyakorlatot először a szocialista François Mitterrand kérdőjelezte meg, a kezdeti fogadkozást azonban hamar felváltotta a reálpolitika, így minden maradt a régiben.

Nicolas Sarkozy 2007-ben szintén az átláthatatlan és időközben szitokszóvá vált Françafrique felszámolását tűzte ki céljául. Ért is el látványos sikereket, hiszen sikerült száműznie több politikai dinoszauruszt: a már említett Laurent Ggabót fegyverrel, a vállalhatatlanná vált egykori barát Abdoulaye Wade szenegáli elnököt politikai nyomásgyakorlással. Kérdés viszont, hogy a megbuktatott vezetők utódjai vajon nem kerültek-e hálából azonnal a franciák zsebébe. A rendszer maga pedig továbbra is él, hiszen ahol azt gazdasági érdekek indokolják, Franciaország nem lép fel olyan keményen a demokrácia védelmében. Isten ments, hogy kiutasítsák az Arevát a nigeri urániumföldekről, a Totalt a kongói olajlelőhelyekről vagy a francia hadsereget Dzsibutiból (mint ahogy az 2010-ben megtörtént Szenegálban).

Drámai változások nélkül

Amiben biztos változás lesz a következő öt évben, az a hangnem. Hollande egész kampányát a „normális elnök” szlogenre építette, és ez értelemszerűen az Afrikával való hozzáállására is értendő. Ahogy jelezte, célja egy partneri kapcsolatrendszer kialakítása minden egyes afrikai országgal – szemben azzal a tanár-diák típusú alárendelő viszony helyett, ami ma a francia Afrika-politikát jellemzi.

Ennek megfelelően nem várható tőle, hogy olyan megosztó beszédeket mondjon, mint tette azt Sarkozy 2007-ben, frissen megválasztott elnökként. A nagy visszhangot kiváltó dakari beszédében úgy fogalmazott, hogy Afrika drámája, hogy az afrikai ember „nem lépett be eléggé a történelembe”. Noha ezzel arra gondolhatott, hogy az afrikaiak nincsenek kellő súllyal reprezentálva a világban – legyen szó a világkereskedelemről vagy éppen a nemzetközi szervezetek döntéshozó testületeiről –, az államfő szavai kontinensszerte tiltakozásokat váltott ki, rasszizmussal és kolonialista hozzáállással vádolva Sarkozyt.

Óvatosabb migrációs politika is várható a szocialista elnöktől. Sarkozy erőteljes fellépése az illegális bevándorlókkal szemben sok ellenséget szerzett neki Afrikában, és ezen az elnökválasztást megelőző kampány sem segített, hiszen a szélsőjobb felé kacsintva, az ő szavazataikra ácsingózva csak keményített álláspontján. Bár Hollande maga is csökkentené a gazdasági bevándorlók számát, a higgadtabb hangnem segíthet neki a témával járó feszültségek csillapításában.

Tanácsadók lépten-nyomon

Döntő lesz ugyanakkor a francia Afrika-politika alakulása szempontjából, hogy külügyi vonalon kivel veszi magát körül az új köztársasági elnök. A Françafrique-rendszer egyik sajátossága ugyanis, hogy az afrikai államok függetlenedése óta az Elysée-palotában egy politikai és gazdasági tanácsadókból álló informális klikk irányítja az afrikai ügyeket, védve az ottani francia érdekeket. Egyelőre talány, hogy Hollande ezt fel kívánja-e – és ha igen, fel tudja-e – számolni.

A belsőt ráadásul kiegészíti egy külső lobbi, amely legalább olyan erős. Csak egy példa: Sarkozy hiába nevezte ki 2007-ben – a politikai nyitás jegyében – a baloldali Jean-Marie Bockelt együttműködési államtitkárnak (ez a poszt koordinálja az afrikai ügyeket), egy év múlva már át is helyezték, mert sürgetni merészelte a Françafrique ígért felszámolását. Mint kiderült, maga Omar Bongo, az azóta elhunyt gaboni államfő gyakorolt nyomást a Quai d’Orsay-ra, hogy szabaduljanak meg a kellemetlen államtitkártól. Ebben egyébként összekötőként aktívan segédkezett maga Robert Bourgi is.

Ne számítsunk tiszta lapra

Bár nagy várakozás előzi meg Hollande ötéves ciklusát, érdemes azt afrikai szempontból fenntartásokkal kezelni. Emlékezzünk vissza Barack Obama győzelme utáni afrikai eufóriára – mára sokan csalódottan fordultak el attól az embertől, akit pedig annyira magukénak éreztek néhány éve. Hollande sem nem fekete (mint Obama), sem nem mutatkozik aktívnak a külpolitikában (mint Sarkozy), így nem várható, hogy a kontinens komoly szerephez jusson az elnökségben. Nem véletlen, hogy az elnökjelölti vitában sem került terítékre a téma.

A szocialista elnöknek mindenesetre legkésőbb októberben tettel is nyomatékosítania kell a kontinenssel kapcsolatos álláspontját. Akkor rendezik ugyanis a frankofón csúcstalálkozót abban a Kongói Demokratikus Köztársaságban, ahol Joseph Kabila elnök legalábbis véleményes módon hosszabbította meg mandátumát tavaly év végén. Ha Hollande megtiszteli jelenlétével a korántsem tiszta kezű kongói partnerét, sokak szemében tűnhet egyenes folytatójának az eddigi francia Afrika-politikának.

Tóth Miklós

Felkapott hírek

Friss hírek