Egy szebb jövőről álmodó generáció mindennapjai

Új kihívások Dadaab táborában

Kattintson és nézzen képeket Dadaabról!

Dadaab menekülttábora Kenyában, a szomáliai határtól 100 kilométerre, sivatagos területen fekszik. 1991-ben a szomáliai polgárháború kitörése indokolta az akkor még csak átmeneti tábornak szánt létesítmény megnyitását. Azóta két évtized telt el, a szomáliai konfliktus mai napig sem csillapodott. A kezdetben 90 ezer fő befogadására tervezett komplexumban jelenleg 400 ezer ember él összezsúfolva, többségében szomáli nők és gyermekek. Sok fiatal már ott született, ott nőt fel és a jelenlegi helyzet következtében úgy tűnik, a közeljövőben is a tábor marad az otthonuk.

Halaszthatatlan problémát okoz a túltelítettség, amelyet az utóbbi években kitört kelet-afrikai szárazság és az al-Shabaab erőszakos jelenléte tovább súlyosbított. Már 2008-ban megkongatták a vészharangokat, és nemzetközi szervezetek hosszas tárgyalása után idén novemberre kibővítik a három részből (Hagadera, Ifo, Dagahaley) álló menekülttábort, amely már így is a világ legnagyobbjának számít.

A bővítés kényszermegoldásnak tűnik, a szükséghelyzetben történő segítségnyújtásnál nem kínál többet. A táborban az elmúlt két évtizedben felnőtt egy generáció, akik nem hagyhatják el a területet és nem rendelkeznek munkavállalási engedéllyel. Számukra a segítség, még ha létfontosságú is, könnyen börtönné változhat. Egyre nagyobb visszhangot kapnak azok a törekvések, amelyek az ott lakók hosszú távú letelepedésében kívánnak segíteni, szakiskolákat, munkalehetőségeket teremtve.

A munkavállalás és az önálló pénzkereset akkor sem lenne egyszerű feladat, ha a tábor környékén szabadon élhetnének a menekültek, mivel azt egy sivatagos, kietlen vidékre építették. A terület kiválasztása nem a véletlen műve, a kenyai hatóságok igyekeztek a szomáliai határ közelében, az értékes termőforrásoktól és az infrastruktúrától távol elhelyezni a létesítményt, elszigetelve a menekülteket a helyi társadalomtól, ezzel motiválva őket, hogy a konfliktus végeztével hazatérjenek. Ez a politikai állásfoglalás napjainkban sem változott.

Megérkezés a táborba

A táborba érkezés első lépését a regisztrációért történő sorban állás jelenti, amely átlagosan 12 napot vesz igénybe. Ez idő alatt az érkezők a táboron kívül, kezdetleges sátrakban vagy a szabad ég alatt próbálnak menedéket találni, elkerülni a sakálok és egyéb vadállatok támadását, túlélni. Az élet itt még nehezebb, megalázóbb és veszélyesebb, mint magában a táborban. Az átmeneti zónában nincsen WC, tisztálkodási lehetőség, vízlelőhely. A várakozók hosszú kilométereket kénytelenek megtenni, hogy vízhez jussanak, és noha a táborok fegyveres védettség alatt állnak, az átmeneti zónáról ez már nem mondható el teljes mértékben. Megerőszakolásokról, emberrablásokról számolnak be innen.

„Tizenöt napja érkeztem meg a családom hat másik tagjával. Találtunk egy talpalatnyi helyet a tranzitzónában, de nincsen semmink, amiből menedéket készíthetnénk. Sem ponyvánk, sem sátrunk. Megkaptuk az élelmezési kártyánkat, de még így sem jutottunk élelemhez. Veszélyes itt: éjszakánként félünk a vadállatoktól, akik megeszik a gyermekeket és a helyi lakosok is fenyegetnek minket, azt mondják, ez az ő földjük. Biztonság hiányában nem lehet élni.”- mondja a 34 éves Fatima, aki Szomália fővárosából, Mogadishuból érkezett Dadaabba.

Mindennapok rutinja

A regisztrációkor felmérik az érkezők egészségügyi állapotát és családonként élelmezési kártyát kapnak. Az élelmiszerről az ENSZ Világélelmezési Programja (World Food Programme, WFP) gondoskodik. A takarók és olyan alapvető felszerelések – lábosok, tányérok – beszerzése átlagosan egy hónapba telik, és az ENSZ menekültügyi szervezete (United Nations High Commissioner for Refugees, UNHCR) gondoskodik róla.

Attól a pillanattól kezdve, hogy az érkezők belépnek a táborba, szigorú heti rend szerint élik életüket. Az élelmiszeradagokat, melyek energiában gazdag, de egysíkú táplálékot (kukoricát, lisztet, sót, olajat) tartalmaznak, kéthetente, az egész tábor területén ugyanaznap osztják ki. Az élelemre várakozók sorában többségében nőket találunk. A menekültek közül sokan gyermekeikkel érkeztek, férjüket Szomáliában hagyva, akik a még meglévő értékeiket őrzik.

A nők és gyermekek mindennapjai fa- és vízgyűjtéssel telnek, melyekért több kilométert kell megtenniük, mivel csak a táborok központjaiban találhatóak vízlelőhelyek. A fogyatékos emberek számára a távolság komoly problémát jelent, és minthogy számukra a kilométeres gyaloglás elképzelhetetlen, gyakran embertelen körülmények közé kényszerülnek. A fogyatékosok nemzetközi szervezete (Handicap International) nyolcezer főre becsüli a valamilyen fogyatékossággal élők személyét a táborban.

A hosszas gyaloglás nem veszélytelen. Hiába áll katonai védelem alatt a tábor, a sivatagos, bozótos részeken gyakran erőszakolnak meg nőket és gyerekeket. Érdemes túllépni azon a sztereotípián, miszerint az erőszak áldozatai egyedüliként nők lennének. A Save the Children szervezet adatai alapján, legalábbis Dadaabon belül, minden harmadik eset fiúgyermekkel történik meg. A megerőszakolt emberek nem mernek beszélni arról, ami velük történt, mivel félnek attól a társadalmi stigmától, amely megbélyegzi őket, amint kiderül az igazság. Ez utóbbi esetben közbeszéd tárgyai lesznek, és akár azzal is megvádolják őket, önként ajánlották fel magukat.

Kisebb számban, de előfordulnak emberrablások is, melyeket főként Szomáliából átszökő fegyveres erők követnek el, gyakran összeköttetésben az al-Shabaab milíciával. Legutóbb két spanyol orvosnő eltűnésének híre rázta meg a világot – ez volt a közvetlen előzménye annak, hogy Kenya a napokban katonai akciót indított Szomália iszlamistái ellen. A spanyol orvosok elrablása után egyébként az UNHCR úgy döntött, hogy korlátozza tevékenységét a táborban. A Human Rights Watch 2009-ben már felhívta a figyelmet arra a problémára, hogy a menekülttáboron belül, jobb megélhetést ígérve férfiakat toboroztak soraikba, 4-600 dolláros jövedelemmel kecsegtetve őket, ami nagyjából a tízszerese a táboron belül megkereshető összegnek.

A folytatáshoz lapozzon!