WC-háború és választások Dél-Afrikában

Az apartheid bukása óta hatalmon lévő Afrikai Nemzeti Kongresszus a mai tartományi választások után vélhetően továbbra is nyeregben marad, ám ellenzéke megerősödhet, mivel a kormánypárt az utóbbi években bakit bakira halmozva magára haragította lényegében az egész dél-afrikai társadalmat. Inog a szék Jacob Zuma pártelnök-államfő alatt is, egy esetleges választási kudarc nyomán még erőszakosabbá válhatnak a távozását eddig legfeljebb burkoltan kívánó párton belüli ellenfelei.

„Világbajnokságra van, oktatásra nincs pénz”

A klasszikus afrikai politikai berendezkedés egyelőre nincs veszélyben a Dél-afrikai Köztársaságban. Hivatalosan ugyan léteznek ellenzéki pártok (a mai helyi választásokon mintegy 120 szervezet indul), ám a hatalmat biztosan tartja a markában az apartheid elleni küzdelemből kinőtt politikai erő, az Afrikai Nemzeti Kongresszus (African National Congress, ANC). A parlamenti helyek 66 százalékát birtokolják, ennek megfelelően Jacob Zuma személyében ők adják az ország elnökét (az elnököt mindig az újonnan felálló parlament választja), regionális szinten pedig egyedül a Fokváros központú Western Cape tartományt igazgatja az ellenzék.

Az apartheid felszámolása óta tehát megszakítás nélkül az ANC kormányozza az országot, jelenleg koalícióban a Dél-afrikai Kommunista Párttal (South African Communist Party, SACP) és a szintén kommunista kötődésű Dél-afrikai Szakszervezetek Kongresszusával (Congress of South African Trade Unions, COSATU) – e két csatlós egyébként soha semmilyen választáson nem mérettette meg magát, mindig az ANC farvizén jutott be a törvényhozásba. A balos kötődés miatt azonban hatványozottan fájdalmas, hogy az Afrika motorjának is nevezett ország egy el nem hanyagolható részében hiányoznak az alapszolgáltatások. Bár az apartheid bukása óta az ANC 2,5 millió otthont létesített, 8.5 millió lakásba pedig bevezettette az áramot, az 50 milliós nemzet nagyvárosainak peremkerületeiben, illetve vidéken naponta órákra leáll az áramszolgáltatás, milliók isznak szennyezett kutakból és ürítenek az utcán, az ingyenes egészségügyi ellátás pedig csak fogalom. Pedig ez utóbbira minden bizonnyal lenne igény: a lakosság 18 százaléka AIDS-fertőzött, egy nemrégiben megjelent felmérés pedig arra mutatott rá, hogy a rugby és a szörf egyik hazájaként ismert Dél-Afrika lakosságának 61 százaléka túlsúlyos.

A lakosság nem is rejtette véka alá a kormányzatról alkotott lesújtó véleményét, az utóbbi évben szinte mindennapossá váltak a tüntetések, amiknek a szimbólumai a köztéren álló wc-k lettek. Dél-Afrikában ugyanis hónapok óta tart a wc-háború: az ANC kezdetben azzal vádolta a DA fokvárosi vezetését, hogy a nagyváros egyes szegény feketék által lakott kerületeiben fedetlen wc-k sorakoznak köztereken, ami egyrészt egészségtelen, másrészt rasszista. Aztán a kormánypártnak hamar szembesülnie kellett azzal, hogy saját háza táján is lenne söpörgetnivalója: Free State tartományban 1600 hasonló árnyékszéket számoltak össze újságírók.

A közüzemi szolgáltatások hiánya miatti tüntetések egyre gyakran torkollottak erőszakba. Fiatalok barikádokat emeltek, autógumikat égettek, a kivonuló rohamrendőrséget pedig kövekkel dobálták meg. A rendőrség sem bánt kesztyűs kézzel a rendzavarókkal: azokkal a robusztus, taposóakna ellen is védett, Casspir névre hallgató páncélozott járművekkel vonult ki, amik anno még az apartheid elnyomásának egyik közismert jelképei voltak, és amik a District 9 című filmben is megjelennek. Kevin Boswell képei szépen visszaadják a dél-afrikai nagyvárosok peremkerületeinek forrongó hangulatát.

A fehérek pártja nem adja fel

A széles társadalmi elégedetlenség azonban minden bizonnyal kevés lesz ahhoz, hogy az ANC-t megszorítsa ellenzéke. Ezen az sem változtat, hogy az utóbbi hónapokban több kínos ügyre is fény derült: a titkosszolgálati miniszter felesége például drogcsempészetbe keveredett, Jacob Zuma egyre csak bővülő családja pedig évente kétmillió dollárba kerül a költségvetésnek. Az államfőnek tavaly született meg a huszadik gyermeke – nehezen követhető, hányadik partnerétől.

Az ANC dominanciájának valójában két legfőbb biztosítéka van. Az egyik a múlt hagyatéka: Nelson Mandela apartheid elleni harcának ez a párt adta a kereteit, márpedig ez az örökség még jó néhány generáción át elsődleges szempont lesz a választóurnákban. A dominancia másik záloga pedig az ellenzékben keresendő. A fő ellenzéki párt az a Demokratikus Szövetség (Democratic Alliance, DA), amelynek vezető tagjai – Helen Zille pártelnök, Tony Leon korábbi pártelnök (jelenleg argentin nagykövet) és Athol Trollip parlamenti frakcióvezető – mind fehérek. Ez remek támadási felületet kínál az ANC-nek, ami ki is használja a lehetőséget és minden adandó alkalommal az apartheid pártjának igyekszik beállítani a DA-t.

Ami elég messze van a valóságtól. A DA kétségtelenül fehér párt, hiszen fehérek alapítottak és szavazóbázisa mindmáig az ország fehér lakosságán alapul, ám aktivistái anno az ANC oldalán aktívan harcoltak az apartheid ellen, így az apartheid támogatásának bélyege meglehetősen fals.  A „fehérek pártja” képet az utóbbi évtizedben ráadásul próbálták is árnyalni, a DA jelenlegi szóvivője például a 31 éves, karizmatikus fekete hölgy, Lindiwe Mazibuko.

De hogy az apartheid elleni távolságtartását jelezze – és hogy ezáltal védje ki az ANC támadásait, illetve keresse a fekete szavazók kegyeit –, a DA kénytelen lépten-nyomon gesztusokat tenni. Legutóbb például eltávolították Hendrik Verwoerd, az apartheid alapító atyjának, Dél-Afrika 1958 és 1966 közötti miniszterelnökének egy mellszobrát Midvaal tartományban. Az incidens azonban híven tükrözi a DA legnagyobb dilemmáját. Az akciót csak éjjel merték végrehajtani, tartva a helyi fehérek – saját szavazóbázisuk – haragjától. Helen Zille alakulata tehát évek óta kénytelen kötéltáncot lejteni a szavazótáborok között: világos, hogy hosszú távon nem növelhető a támogatottságuk a lakosság 80 százalékát kitevő feketék megszólítása nélkül, a – sok esetben az apartheid időszakára bizonyos nosztalgiával gondoló – afrikánerek elengedése azonban azzal fenyeget, hogy a párt fő bázisát veszíti el egyik napról a másikra.

A liberális ellenzéki alakulat népszerűsége ráadásul regionálisan is korlátozott: Western Cape tartományt vezetik, Fokvárosnak is ők adják polgármesterét (2008-ban még maga Helen Zille kapta a megtisztelő „Világ Polgármestere” címet a város élén), az ország egyéb területeire azonban eddig nem sikerült betörniük.

Most azonban nagyon fogadkoznak. Reményeik szerint a korrupció, a pazarlás, a politikai nepotizmus és az elszámoltathatóság hiánya olyan állapotba juttatta az országot, hogy akár még a győzelemre is esélyük van. De abban még a józanabb ellenzékiek is reménykednek, hogy bevehetnek olyan nagyvárosokat, mint Port Elizabeth, Pretoria vagy Johannesburg. Az ezekben a városokban lakóknak jó példát, ezáltal vonzó alternatívát tudnak felmutatni: Fokváros ellenzéki vezetés alatt hihetetlen ütemben fejlődött, a város által nyújtott – és nem csak a belvárosban érvényesülő – szolgáltatások minősége pedig jócskán felülmúlja társaikét.

Utódlási harcok az ANC-n belül

Ha növeli is támogatottságát a DA, megszorongatni aligha fogja tudni az ANC-t, ezt mindenki tudja. (Az ANC ezt úgy fogalmazta meg, hogy „Jézus eljöveteléig fog kormányozni az ANC-SACP-COSATU Szentháromság”.) Egy gyengébb választási eredmény is elegendő azonban ahhoz, hogy Jacob Zuma elkezdhessen aggódni. Jövőre tisztújítás lesz az ANC-n belül, így egy közepes választási szereplés akár végzetes is lehet az elnök személyes politikai karrierje szempontjából.

A kormánypárt a külső látszat ellenére már régen nem egy központosított vezetésű monolitikus tömb, sokkal inkább egy, bizonyos alapelvek alapján szerveződő, eltérő világnézettel rendelkező platformok laza halmaza. Ennek megfelelően a különböző platformok vezetői nagy befolyással rendelkeznek a párton belül. Erre a legjobb példa Jacob Zuma vélhetően leghangosabb kihívója, a botrányt botrányra halmozó ifjúsági vezető, Julius Malema. Az ANC Ifjúsági Ligájának elnöke radikálisan nacionalista, populista és fehérgyűlölő beszédeivel rendesen felkorbácsolta a szivárvány nemzet idillinek láttatni kívánt állóvizét.

Radikális nézetei vészjóslóan egybecsengenek Robert Mugabe zimbabwei diktátoréival: Malema tavalyi zimbabwei útja alatt többször is tetszését fejezte ki a fehérek földbirtokainak 2000. évi elkobzását célzó zimbabwei földtörvénnyel kapcsolatban, miközben az ellenzéki Demokratikus Változásért Mozgalom (Movement for Democratic Change, MDC) vezetőit „a nyugati imperialisták bábjainak” titulálta, megvédve Mugabét és pártját a nyugati vádaktól, amelyek között pedig gyilkosságtól kezdve az ellenzéki pártok megfélemlítésén és korrupción át a szexuális erőszakig elég súlyos tételek szerepelnek.

Ez az egyértelmű kiállás Mugabe rendszere mellett különösen kínos helyzetben hozta Jacob Zumát, aki éppen a zimbabwei politikai válságot igyekezett megoldani. De nem volt kevésbé kellemetlen, amikor Malema egy sajtótájékoztatóról élő adásban dobta ki a BBC riporterét, csak mert kényelmetlen kérdést kapott tőle – az ANC ezek után is kénytelen volt (helyette) mosakodni.

A pártvezetés azóta lényegében folyamatosan próbálja őt oldalvonalra állítani különböző fegyelmi eljárásokkal. Mindezidáig azonban nem rakták ki a szűrét – csupán néhányszor megbírságolták, bocsánatkérésre kötelezték, illetve beíratták egy önuralmi tréningre –, nehogy a párt elveszítse a Malema által feltüzelt fiatalok támogatását. Ezek ugyanis sokszor szó szerint követik tanítását: miután nagygyűlésein Malema előszeretettel énekelte a „Kill the Boer” című közkedvelt apartheid-ellenes dalt, a náci áthallásoktól sem mentes Afrikáner Ellenállási Mozgalom (Afrikaner Weerstandsbeweging, AWB) szélsőséges vezetőjét, Eugčne Terre’Blanche-t két fekete alkalmazottja megölte – hivatalosan a bérük elmaradása miatt. A fehérgyűlölő dalt egyébként csak Terre’Blanche halála után tiltották be hivatalosan, az ANC ekkor ugyanis már félt attól, hogy esetleges további gyilkosságok felvetik majd a kormánypárt felelősségét is.

Malema további jellemzői is sejtetni engedik, hogy „jó” vezetője lenne az országnak. Számtalan korrupciós ügybe belekeveredett, az ezekről tudósító újságírók pedig az Ifjúsági Liga tagjainak részéről sorra kapták a halálos fenyegetéseket. A Twittert is be akarta záratni, mert néhányan a helyesírásán és bizarr kijelentésein élcelődtek. De kritika éri nap mint nap luxus életvitelét is, ezt azonban könnyedén lesöpri magáról, például így: „mint minden dolgozó fiatalnak, nekem is van házam és autóm.”

Annyi bizonyos, hogy a csak érettségivel rendelkező, 30 éves Malema megkerülhetetlen figurája lett a dél-afrikai politikai életnek – a róla készült könyv is bizonyítja ezt. Vagy ami még beszédesebb: maga Winnie Mandela, Nelson Mandela volt felesége nevezte a fiatal titánt „Dél-Afrika leendő elnökének.”

Felkapott hírek

Friss hírek