Mese a százezer felesleges pólóról

Ha egy lelkes kezdő követi el azt a hibát, hogy jó szándéktól vezérelve akar egymillió, egyébként teljesen felesleges pólót Afrikába küldeni, az még megbocsátható. Ha hasonló akcióval a világ egyik legnagyobb segélyszervezete próbálkozik, az viszont már több mint ciki.

„Amikor utoljára néztem, a WHO honlapján nem láttam, hogy bárki is meghalt volna pólóhiányban.”

Rossz beidegződések

Egy idős hölgy a fagyasztóját kipucolva talált egy bontatlan csomagolású pulykát. Nem takarítja gyakran a hűtőjét, ezt jelzi a lejárati dátum: a címke szerint a pulyka tizenkét éve lejárt. A hölgy azonban sajnálta volna kidobni a húst, így inkább felhívta a forgalmazó céget, hogy megkérdezze tőlük, nem készítheti-e el azt mégis. A telefonközpontos természetesen határozottan lebeszélte erről, mondván, a pulyka egyetlen méltó helye a kuka lehet. Mit válaszolt erre a hölgy? „Nem.. Adománynak még jó lesz.”

Akár van, akár nincs alapja ennek a fejlesztési segélyezési körökben ismert történetnek, jól összefoglalja a segélyezéssel kapcsolatos közvélekedést. A feleslegünket adjuk oda. Használt ruha, lejárt gyógyszerek, használhatatlan játékok („három kereke még megvan a dömpernek”) – amitől amúgy is megszabadulnánk, szívesebben adjuk oda egy segélyszervezetnek, társadalmilag hasznosnak ítélve ezen cselekedetünket.

De nincs ez másként a szervezetek szintjén sem. Elvileg éppen az ő felelősségük lenne, hogy az ilyen, egyértelműen a „rossz segély” kategóriába tartozó termékeket ne fogadják el az adományozóktól. Az ő hitelüket is rontja ugyanis, ha a fejlődő országokba lejárt élelmiszereket küldenek – ezt a legegyszerűbben úgy lehet megelőzni, ha felhívják a donorok figyelmét (legyenek azok vállalatok vagy magánszemélyek), hogy mire van igénye a célországoknak.

Úgy azonban nehéz változtatni a hibás felfogáson alapuló segélyezésen, ha azt globálisan is jelentős segélyszervezetek aktívan támogatják. Legutóbb a World Vision került a kritikák kereszttüzébe: az amerikai NGO ötlete az volt, hogy az amerikai foci (NFL) döntőjéről, a Super Bowl-ról megmaradt pólókat elküldi bizonyos fejlődő országokba – idén Zambiába, Nicaraguába, Örményországba és Romániába.

A Super Bowl-ra már hetekkel a meccs előtt készül mindkét csapat győzelmét hirdető póló – szám szerint csapatonként száz-százezer darab –, hogy az esemény vége után azonnal elkezdhessék árulni azokat a diadalittas szurkolóknak. Azonban a vesztest, azaz idén a Pittsburgh Steelers-t éltető ruhadarabok a mérkőzés lefújásának pillanatában rögvest elveszítik értéküket, hiszen nyilván még a legmegátalkodottabb Steelers-szurkoló sem venné meg a vereségre emlékeztető, ráadásul valótlanságot állító ruhadarabot.

Ezek tehát az NFL és a World Vision megegyezése alapján az utóbbi központjába vándorolnak, hogy a segélyszervezet azután onnan bálákba csomagolva küldje el a pakkokat a kiválasztott partnerországokba. Ahogy a szervezet fogalmaz blogjában: „Miközben a Super Bowl az amerikai sportesemények Szent Grálja, egyben remény forrása is több ezer embernek – ez az egyik ok, amiért a World Vision szereti az eseményt.”

A kihagyhatatlan win-win szituáció

Na meg persze azért, mert jól mutat az év végi pénzügyi kimutatásokban – még ha ez nincs is explicite kimondva. A segélyszervezetek – legyenek azok pici magyarok avagy hatalmas nyugatiak – világszerte küzdenek pénzügyi gondokkal. A szervezetek költségvetésének nagyobbik részét a donorok (pénz- és természetbeni) adományai teszik ki, így ezekért ádáz küzdelem folyik a segélypiac szereplői között. Ebben az adományozók kegyeiért folyó versenyben a közvélemény felé leginkább kommunikálható adat a szervezettel kapcsolatban, hogy (pénz esetén) a befizetett adomány hány százaléka jut el valóban az érintetteknek. Az egyszeri adományozó ugyanis nagyon nem szereti azt hallani, hogy az adott szervezet a saját fenntartására (villanyra, fénymásolópapírra, benzinre, munkabérre) fordította a neki adott összeget – nem, az a pénz teljes mértékben menjen az árvízkárosultaknak / a haiti földrengés áldozatainak / az éhező afrikai gyerekeknek. Noha világos, hogy általános költségek nélkül egyetlen szervezet sem működhet, a donorok felől érkező nyomás miatt az utóbbi időben a segélyszervezetek hatékonyságának legfontosabb fokmérője lett a konkrét programokra szánt összeg mennyisége a teljes költségvetés arányában.

A World Vision-nek ezért nagyon jól jön a Super Bowl, az ingyenpólók kiküldését ugyanis a program oldalon tudja elkönyvelni (20 dollár x 100.000 darab, azaz kétmillió dollár értékben), nagyban javítva a kényes egyensúlyt az általános költségek és a programokra szánt pénzek között. A mégoly impozáns felhasználási arány nem feltétlenül jelent azonban valódi hatékonyságot, ahogy ezt az NFL-akció is jelzi.

Az NFL is jól jár, megszabadul ugyanis 100 ezer nehezen eladható terméktől, adományként pedig az összeget (20 dolláros egységárral számolva 2 millió dollárt) leírhatja az adójából. Ami persze sokkal több, mint amennyi a kérdéses darabok piaci értéke, ráadásul nem kell vesződnie a feleslegessé vált termékektől való megszabadulással. Természetesen nem csak az NFL adakozik ilyen módon, a lejárt gyógyszerek és elavult gépek hasonló megfontolásból vándorolnak segélyszervezetekhez.

Mind a World Vision, mind az NFL megelégedettségét növeli még a PR-faktor. A milliókat vonzó sporteseményen az NFL társadalmilag felelős és szociálisan érzékeny szervezetnek mutathatja magát (miközben pazarló politikájával valójában éppen ellentétes módon viselkedik), a World Vision pedig hatalmas médiafelületet kap önmaga reklámozására.

Rossz segély

Az akcióra válaszként – egyelőre főleg a blogoszférából – érkező lesújtó visszajelzések általában két lényegi kritikát fogalmaznak meg: a gyakorlat tipikusan a rossz segélyezést testesíti meg, emellett ráadásul negatív üzenetet közvetít a külvilág felé.

Mert mi a baj azzal, ha egy rakás pólót elküldünk fejlődő országokba? Sok minden, ahogy azt többek között Laura Freschi is elmagyarázza. Mindenekelőtt azonban fontos hangsúlyozni, hogy nem minden természetbeni segély eleve rossz. Az AIDS elleni (nem lejárt) gyógyszerek, ivóvíz, vagy még inkább a kútfúró készülékek és víztisztító berendezések mind-mind hasznos és üdvözlendő adományok, amire az érintetteknek jó eséllyel szükségük van. Persze a fejlesztési körökben komoly vita folyik a mai napig a természetbeni segélyek hasznosságáról. Ezek ugyanis kötött segélyek, márpedig a donorszervezet – ahogyan ezt már jeleztük – hajlamos olyan terméket adományozni segély címén, amiből feleslege van. A természetbeni segéllyel ellentétben a kedvezményezetteknek elküldött pénzbeli adomány, azaz a kötetlen segély bármire felhasználható, így valószínűsíthetően kisebb az esélye annak, hogy felesleges termékekre vagy szolgáltatásokra fordítják azokat.

Mint ahogy azonban a cikk elejei idézet is jelzi, pólóhiányban még senki nem halt meg. Sőt, feltételezhetően pólóhiány sincs sehol a világban. Százezer póló szétosztása öt – hivatalosan gondosan szelektált, a névsort nézve azonban inkább úgy tűnik, random módra – kiválasztott országban tehát teljesen felesleges. Ezt erősíti a World Vision egy malawi dolgozója, aki szerint „pólókra van a legkevésbé szükség”, sokkal inkább szeretnének ivóvizet, csatornákat, AIDS elleni felvilágosító kampányokat és iskolákat.

De nem csak felesleges, hanem káros és megalázó is a World Vision és az NFL kooperációja. Káros, mert adott esetben tönkreteheti a helyi textilipart, ami munkanélküliséget és így frusztrációt gerjeszt a helyi társadalomban. És ha az országonkénti 25 ezer póló nem is rengeti meg a fejlődő gazdaságot – ahogy ezt a World Vision a kritikákra válaszoló blogbejegyzésében hangsúlyozza –, súlyos és mély probléma, ha a fejlesztési segélyezési sztenderdeket tartalmazó Sphere Project egyik kidolgozója nem látja be, hogy itt a közösen megalkotott alapelvek sárba tiprásáról van szó.

Káros továbbá a World Vision akciója, mert nem költséghatékony. A ruhabálákat tárolni kell, utána el kell szállítani, el kell vámoltatni, ki kell a helyszínen osztani – ez rengeteg plusz költséget jelent, miközben a pénzbeli adományokkal a költségek nagy részét meg lehetne spórolni. És akkor még nem is beszéltünk az alternatív költségről, azaz arról, hogy ebből a pénzből mennyivel hasznosabb projekteket lehetne megvalósítani.

A kampány célja sem világos. Ideális esetben bármilyen segélynek illene beágyazódnia egy nagyobb volumenű projektbe, a fő cél pedig minden esetben az, hogy hosszabb távon a segélyezettek ne szoruljanak rá a további adományokra, hanem a megvalósított programok segítségével fenntartható fejlődési pályára álljanak. Ez a szemlélet sem igazán kivehető a World Vision akciójából.

A kérdéskörnek van egy etikai megközelítése is. Ennek a „jobb, mint a semmi” hozzáállásnak ugyanis súlyos üzenete van a fejlődő országokra nézve: levetett, feleslegessé vált, értéktelen, a piacon felhasználhatatlan cikkeket testálunk rájuk segélyek formájában, second hand országokká formálva őket, ami roppantul megalázó. A World Vision-nek illett volna ezt időben felismernie, és kihátrálni ebből a pénzügyileg és marketing szempontokból kétségkívül vonzó, ám etikailag semmiképp sem védhető gyakorlatból. Ehhez képest a program tizenötödik éve (!) működik – azt is érdekes lenne tudni, hogy ez miért csak most ütötte ki a biztosítékot szakmai körökben.

Felmerül az a kérdés is, hogy a World Vision miért támogatja a fogyasztói társadalom pazarló szemléletét – hiszen már a Super Bowl előtt mindenki számára világos, hogy a pólók garantáltan fele értéktelen szemétté silányodik a meccs utánra. Nem lehetne a sporteseményt inkább arra felhasználni, hogy tudatosítsuk a jelenlévőkben, hogy mennyire kivételezett helyzetben vannak, és ezért milyen felelősséggel tartoznak a világnak? Nem lehetne nyomást gyakorolni az NFL-re, hogy a győztes kilétének kiderülte után kezdjék csak nyomtatni a kérdéses termékeket? Sajnos amíg mindkét félnek gyümölcsöző a jelenlegi helyzet, legfeljebb a közvélemény nyomása hozhat változást.

Jason vs. World Vision

A történetnek hosszú távon is jelentős következményei lehetnek. Egy ilyen nagy szervezet ekkora baklövése – amihez ráadásul egyelőre a kritikák ellenére is ragaszkodik – alááshatja az egész fejlesztési közösség (meg persze a saját) hitelét.

Főleg, hogy ugyanez a vita tavaly már lement egyszer, amikor egy filantróp vállalkozó úgy döntött, belecsap a fejlesztési segélyezésbe, kapcsolati tőkéje mozgósításával egymillió használt pólót elküldve az afrikai kontinensre. Az eset óriási visszhangot váltott ki, minden aktív fejlesztési szakember kifejtette, miért káros és helytelen az ötlet. A támadások kereszttüzében a zöldfülű Jason Sadler lemondott tervéről.

Nem úgy a profi, 57 éves fejlesztési múlttal büszkélkedő, milliárdos büdzsé fölött diszponáló World Vision, amely viszontválaszában a kritikákra érdemben nem reagálva próbálta megvédeni saját magát. „Tudjuk, hogy egy póló önmagában még nem fog javítani az érintettek életkörülményein” – de nem is kapcsolódik a program semmihez, akkor meg mi értelme? „Nem akármit küldünk, csak jó minőségű és új terméket kapnak a kedvezményezettek” – ez változtat bármit a lényegen? „A terepen lévő csoportjaink jelezték ezt az igényt.” Tehát előbb volt az igény, utána jött hirtelen a lehetőség? Felettébb valószínű. „A kiosztott cikkek mennyiségét nem érzi meg a helyi gazdaság” – és mi lesz az elvekkel? „Az NFL óriási lehetőség számunkra, hogy elérjük az amerikai közvéleményt” – végre egy őszinte indok, de ez a cél vajon szentesíti-e az eszközt?

Most egyébként jóval kisebb a visszhangja a botránynak, mint anno Jason esetében, egyes felvetések szerint a bloggerek azért fogják vissza magukat, mert nem akarják elvágni maguktól a jövőbeni lehetséges karriert a segélyszervezetnél. A World Vision munkatársai pedig csak név nélkül voltak hajlandóak elítélően nyilatkozni az esetről, a hivatalos kommunikáció továbbra is a projekt hasznos voltát bizonygatja.

A rossz segélyezés sajnos a rengeteg felállított sztenderd és egyezmény ellenére máig általános gyakorlat. Létezik kezdeményezés biciklik és használt cipők gyűjtésére is (félpárakat is elfogadnak!), de a legjobb sztori, amiben ráadásul a World Vision is részt vett: Brooklyn a rendőrség által lefoglalt hamisított ruhákat adományozott a haiti földrengés áldozatainak. És persze az élelmiszersegélyek nagy része is a felhalmozott, tulajdonképpen feleslegessé vált tartalékból kerülnek kiosztásra.

A rossz segélyezés fakadhat a szervezet túlzott nyomulásából („mindenképp segíteni akarok rajtad – valójában persze magamon és az év végi mérlegemen –, még ha nincs is szükséged rám”), de akár a rossz kommunikációból is. Erre bőven találunk eklatáns példát hazánkból is: a legutóbbi borsodi árvíz után az egyik segélyszervezet budapesti központja ruhagyűjtést szervezett a károsultaknak, miközben a helyszínen lévő munkatársak a hajukat tépték, a kölcsönbe kapott raktárak ugyanis tele voltak a teljesen felesleges ruhaneműkkel, miközben a víznek – amire viszont égető szükség volt – nem volt helye.

Tóth Miklós

Felkapott hírek

Friss hírek

A honlap további használatához kérjük fogadja el a sütik használatát. További információt adatvédelmi tájékoztatónkban és a sütik kezelésére vonatkozó tájékoztatónkban talál.

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás