Putyin barátkozása Szaúd-Arábiával egy nagyobb terv része

Néha egy kézfogás nagyon sokat jelenthet. Richard Nixon kinyújtott keze Csou En-laj felé 1972-ben pontot tett a negyed évszázados kínai-amerikai elhidegülés végére. Így a Vlagyimir Putyin orosz elnök és Mohamed bin Szalmán szaúdi koronaherceg között a múlt heti G20-csúcs alkalmával váltott, határozottan baráti kézfogás is jelzésértékű lehet.

Ez a kézfogás kétségkívül célzott emlékeztetőül szolgált az Egyesült Államok számára, hogy a szaúdiak hajlandóak fontolóra venni más geopolitikai lehetőségeket is, ha Washington esetleg mégis bekeményítene Dzsamál Hasogdzsi szaúdi újságíró meggyilkolása miatt. A gesztus emellett egy szélesebb körű trendre való utalásként is felfogható, amely átalakítja a globális politikát.

Napról napra egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a világban jelenleg a liberális és illiberális kormányzati formák közötti harc a legnagyobb központi törésvonal. És ahogy ez egyre világosabb, a geopolitikai helyzetek és célok apró, de nagyon fontos léptékben megváltoznak. Különösen az Egyesült Államok és számos tekintélyelvű szövetségese közti kapcsolatok gyengülnek, mivel ezek az országok úgy vélik, hogy ideológiájukban kevésbé tudnak azonosulni Amerikával, mint annak revizionista riválisaival.

Szokták mondani, hogy a szükség törvényt bont, és az USA a geopolitikai szükség miatt évtizedeken át szorosan együttműködött diktátorokkal. A hidegháború alatt például nehezen lehetett volna kihagyni a Szovjetuniót az autokratákkal történő együttműködésekből Törökországban, Szaúd-Arábiában, Dél-Koreában, a Fülöp-szigeteken és sok más országban. A geopolitikai ragasztót ezekben a kapcsolatokban azonban mindig megerősítette egy ideológiai ragasztóréteg.

Bármilyen eltérés is mutatkozott a belpolitikájukban, Washingtonnak és tekintélyelvű szövetségeseinek korábban azonos volt az alapvető ideológiai affinitása, ami az intenzív antikommunizmusban gyökerezett. A szovjet kommunizmus és a jobboldali önkényuralmi hatalmak közti méretes szakadék egyben azt is jelentette, hogy a hidegháború során alapvetően kevés esély mutatkozott arra, hogy egy diktátor átpártoljon egyik féltől a másikhoz. Argentína ugyan volt, hogy a Szovjetunió felé kacsintgatott a 70-es évek végén, amikor a Jimmy Carter kormánya sérelmezni kezdte az emberi jogok megsértését, azonban soha nem volt valódi valószínűsége annak, hogy a világ egyik legvirágzóbb antikommunista kormánya képes lenne összeszűrni a levet a globális kommunizmus vezetőjével.

Manapság nem ennyire egyszerű a helyzet

Az antikommunizmus eszméje elveszítette értékét, amikor a hidegháború véget ért, a Szovjetunió összeomlott, és Kína a kommunista autorkáciából átvedlett kapitalistába. Ennek eredményeképpen az amerikai autoriter szövetségesek és az USA fő riválisai közti ideológiai különbségek már nem annyira fekete-fehérek.

Ami közös Mohamed bin Szalmán szaúdi trónörökösben, valamint Abdel-Fattáh esz-Szíszi egyiptomi, Recep Tayyip Erdogan török és Rodrigo Duterte fülöp-szigeteki elnökben – amellett, hogy az Egyesült Államok szövetségesei –, az az, hogy olyan politikai rendszerek vezetői, amelyek a korrupcióra, a kényszerítésre és/vagy más autokratikus megközelítésekre épülnek. Úgy vélik, hogy a nyílt elégedetlenség és vita, a kisebbségi jogok védelme, illetve az állami hatóságokkal szembeni korlátozások gyengítik az illiberális államigazgatást, amely felépítésére törekszenek. E tekintetben ezek a „jó” autokrata vezetők nem is különböznek annyira az olyan „rosszaktól”, mint például Vlagyimir Putyin és Hszi Csin-ping. Azt mindenesetre bizton állíthatjuk: abban a vitában, hogy a modern társadalomnak szabadnak és nyitottnak vagy zártnak és központilag ellenőrzöttnek kell-e lennie, egy oldalon állnak.

Tekintve, hogy kevés olyan fontos külpolitikai kérdés létezik, mint egy olyan környezet megteremtése, amelyben a belpolitika virágozhat, és mivel „a madarat tolláról, embert barátjáról” mondás nem légből kapott dolog, természetes, hogy ez az ideológiai összetartás valódi geopolitikai hatásokkal bír.

Jó példa erre, hogy Oroszország a Közel-Keleten nem csupán az Egyesült Államok esküdt ellenségével, Iránnal épít ki egyre szorosabb partnerséget, hanem az USA térségbeli szövetségeseivel is: Szaúd-Arábiával, Egyiptommal és Jordániával. Aztán ott van Törökország, amely tagja a NATO-nak, de Erdogan egyre inkább közeledik Oroszországhoz, részben a túlzott félelmek miatt, hogy az Egyesült Államok a rezsim hazai ellenségeit támogatja. Ez a barátkozás abban csúcsosodott ki, hogy Törökország az oroszoktól vásárolt Sz-400-as légvédelmi rakétarendszereket, amelyek telepítését jövőre meg is kezdik.

Az Sz-400-asok ügye az utóbbi hónapokban egyre inkább terheli az amerikai-török viszonyt. Donald Trump amerikai elnök augusztus közepén írta alá a washingtoni kongresszus által megszavazott védelmi költségvetést, amely kiköti, hogy a Pentagon mindaddig nem engedélyezheti F-35-ös harci repülőgépek eladását Törökországnak, amíg Ankara nem vállal kötelezettséget arra, hogy nem vesz több orosz fegyvert. A törvény értelmében, amíg el nem készül az a jelentés, amely Törökországnak az F-35-ös vadászbombázók fejlesztési programjában való részvételét hivatott felülvizsgálni, az Ankara által vásárolt gépek leszállítását is felfüggesztik.

A Fülöp-szigeteken Duterte arra törekedett, hogy országát közelebb vigye Kínához és Oroszországhoz, és nem csupán geopolitikai célok miatt, hanem azért, mert alapvetően szimpatizál vezetőikkel. Amint azt 2016-ban megfogalmazta, a célja az, hogy Manilát Peking „ideológiai áramlásába” helyezze.

Végül pedig Szaúd-Arábia és más autoriter amerikai szövetségesek több ízben egyetértettek az orosz és a kínai erőfeszítésekkel az ENSZ-ben és más fórumokon, amikor a nemzetközi emberi jogi normákról esett szó. Ez is bizonyítja, hogy az autoriter együttműködés egyre gyakrabban lépi át a hagyományos geopolitikai vonalakat.

Azonban fontos, hogy ne tulajdonítsunk túl nagy jelentőséget ennek a jelenségnek: Amerika partnersége ezekkel az országokkal nem fog összeomlani. Törökország nem fog teljesen Oroszország felé fordulni, mert még mindig szüksége van az USA-ra, hogy ellensúlyozni tudja Moszkva terjeszkedését a Fekete-tengeren. Szaúd-Arábia szintén továbbra is erősen függ az Egyesült Államoktól, amely segít megfékezni a terrorizmus terjedését és Irán befolyásszerzésre irányuló akcióit a régióban.

Bár e tendenciákat tekintve van néhány kivétel, általánosságban elmondható: ahogy növekszik az ideológiai távolság az USA és autoriter szövetségesei között, és ezzel párhuzamosan ezek a partnerek közelednek a revizionista hatalmakhoz, ennek stratégiai következményei lesznek. Ez a játék ráadásul teljes mértékben Putyin asztala. Például ezért van az, hogy Oroszország és Kína egyaránt a tekintélyelvűség erősítése és a demokrácia gyengítése érdekében munkálkodik a világ különböző országaiban.

  • Kapcsolódó cikkeink:

Milyen választ kellene adnia az USA-nak?

Az egyik stratégia az lenne, ha az Egyesült Államok különválasztaná az ideológiai szemléletét a külpolitikától. Ha Washington abbahagyja, hogy felhánytorgatja a diktátoroknak az emberi jogi visszaéléseket, meghatározhatja velük való kapcsolatát kizárólag az erőviszonyok alapján. Úgy tűnik, Trump elnök ezt a megoldást választja. (Jó példa erre, hogy a Hasogdzsi-gyilkosság ellenére továbbra is következetesen kiáll a szaúdi trónörökös mellett.)

Bár ez a megközelítés valószínűleg megkönnyíti a folyamatosan fennálló feszültségek kezelését Szaúd-Arábiával, Törökországgal és a többiekkel, egyben rámutat az amerikai külpolitika történelmi belső feszültségére: az amerikai értékek és érdekek közti választáskényszerre. Az Egyesült Államok pedig patthelyzetbe került: az értékek követése nélkül elveszíti egyedülálló vonzerejét mint globális nagyhatalom, az értékek azonban önmagukban nem elegendők a szövetségek megtartásához.

A másik megközelítés az lenne, ha az USA szembenézne az ideológiai kihívással:

  • szorosabbra fűzhetné a liberális demokráciákkal fenntartott kapcsolatát;
  • javíthatna a régi szövetségeken, amelyekben Trump jelentős károkat okozott;
  • megduplázhatná a demokrácia védelmében tett erőfeszítéseit ott, ahol az veszélyben van, és segíthetne előmozdítani az olyan országokban, mint például Malajzia, ahol éppen tartanak a liberalizációs folyamatok;
  • valamint hathatna az autokrata szövetségeseire, hogy tiszteljék jobban az emberi jogokat, mégpedig olyan eszközöket használva, mint a fegyverkereskedelem korlátozása vagy a hadgyakorlatok leállítása.

Ezáltal ha mást nem is, azt legalább biztosan nyilvánvalóvá tenné, hogy a demokráciákkal fenntartott kapcsolatait többre értékeli, mint a fent említett szövetségesekkel meglévőket.

A közeljövőben ez utóbbi megközelítés még inkább felkavarná az amúgy is zavaros vizeket az Egyesült Államok és szövetségesei kapcsolatában. Azonban jelentős előnye lenne annak felismerésében, hogy egy olyan korban, amikor a liberalizmus és az illiberalizmus egyre több konfliktust szül, az USA-t nehezen lehet rávenni elveinek feladására.

Forrás: Bloomberg / Kitekintő

Friss hírek

Az USA húzza felfelé a világgazdaságot

Az Egyesült Államok tavalyi államháztartási hiányának példátlan pro-ciklikus bővülése felhajtóerőt adott a hazai fogyasztásnak, és ezzel egyidejűleg magyarázattal szolgált az amerikai gazdaság meglepő ellenállóképességet jelző tavalyi növekedésére is.

Read More »