Az iráni demokrácia hiányzó katalizátora

Bár tény, hogy – mint ahogy azt Mike Pompeo amerikai külügyminiszter is megfogalmazta – Irán destabilizáló magatartást folytat, és a nép ezért egyre hangosabban tiltakozik a korrupt és képmutató rezsim ellen, az ellene irányuló szankciók önmagukban nem valószínű, hogy megdönthetik a kormányt vagy kikényszeríthetik a demokratikus reformokat. Ahhoz, hogy ez megtörténhessen, a külföldi kormányoknak és a belföldi ellenzéki vezetőknek újabb kritikus lépést kellene tenniük: végre el kellene ismerniük az ország etnikai kisebbségeinek fontosságát, továbbá olyan rendelkezéseket kellene kidolgozniuk, amelyek kielégítik az ő igényeiket is.

Ahogy azt Pompeo is megjegyezte a megújított büntetőintézkedések második körének bevezetésekor, az iráni vezetőknek odahaza is komoly nyomással kell szembenézniük. A kormányellenes tevékenység egyik fő hajtóerejét ráadásul az etnikai kisebbségi csoportok adják: különösen a kurdok, az azeriek, az ahvázi arabok és a beludzsok. Mindnyájan aktív résztvevői a kormányellenes tüntetéseknek.

Mégis, sem az ország jelenlegi fő ellenzéki vezetői, sem a nemzetközi kormányok mindeddig nem foglalkoztak érdemben ezekkel a csoportokkal – kispályára rakva ezáltal egy olyan, potenciálisan hathatós erőt, amely segítségével keresztülvihetőek lehetnének a demokratikus változások.

Annak megértéséhez, hogy miért is fontos kérdés ez, gondoljunk csak bele abba, hogy az iráni állampolgárok mintegy 50 százaléka a nem-perzsa kisebbséghez tartozik. Ezek a csoportok Irán határvidékein koncentrálódnak és szoros kapcsolatban állnak a szomszédos államok – Irak, Törökország, Azerbajdzsán, Türkmenisztán, Afganisztán és Pakisztán – hasonló közösségeivel.

És bár a felkelés legutóbbi hulláma a társadalom számos ágazatát és rétegét magában foglalta, az etnikai kisebbségek voltak a leghangosabbak és legerősebben tiltakozók. A tüntetések és a közelmúltbeli tömeges letartóztatások Huzesztán tartományban különösen fontosak, mivel ez a régió az iráni olaj fő forrása. Ezen kívül meg kell említeni, hogy az Iránban élő kisebbségi csoportok gyermekei nem tanulhatnak az anyanyelvükön, továbbá nem használhatják anyanyelvüket olyan kormányzati intézményekben, mint a bíróságok.

Bár az idei akciók taktikailag hasonlóak a korábbi tiltakozásokhoz, egy nagyon fontos pontban különböznek azoktól: nem csupán a nyelvi jogokra vagy konkrét rendelkezésekkel kapcsolatos sérelmekre vonatkoznak, hanem a rezsim egésze ellen irányulnak. És ez az ellenállás valószínűleg egyre intenzívebb lesz, mivel az új szankciók egyre nagyobb gazdasági nyomást gyakorolnak az egyszerű emberekre is. Míg a külföldön kiszabott büntetőintézkedések általában a saját országuk kormánya köré tereli a népet, ez Iránban – ahol a rezsimellenes hangulat lassan a tetőfokára hág – biztosan nem így történik.

A külföldi szankciók, az etnikai kisebbségek tiltakozásainak fokozódása, valamint az ellenzéki csoportok széles körű, folytatódó tevékenysége erőteljes kombinációnak tűnhet a változás kikényszerítésére. A legfőbb politikai vezetők azonban hagyományosan elutasítják az etnikai kisebbségi sérelmeket; sokan osztják a rezsim perzsa-központú nacionalizmusát. Emiatt a kisebbségi erők nem igazán akarnak csatlakozni az ellenzéki csoportokhoz, hiszen ha őket juttatnák hatalomra, az egy tapodtat sem mozdítaná elő az ő érdekeiket.

A kisebbségi csoportokat ráadásul egyre jobban nyugtalanítják a jelenlegi vezető ellenzéki erők növekvő iráni-nacionalista érzelmei, és ezért egyre szkeptikusabbá válnak annak kapcsán, hogy egy új rezsim értelmes változást hozhat számukra.

Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az etnikai kisebbségek nyelvét vagy kultúráját népszerűsítő iráni egyesületek illegálisak és erőszakkal elnyomják őket. Már önmagában az, ha valaki egy etnikai alapokon nyugvó politikai csoport tagja, kivégzést von maga után.

A jelenlegi iráni felkelésnek nincs hivatalos vezéralakja vagy bármiféle hierarchiája. A fő ellenzéki erők – amelyek az érdekcsoportok széles koalíciójából állnak, beleértve a gyári munkásokat, a mezőgazdasági termelőket, a bazárboltosokat és a nők jogaiért harcoló aktivistákat – elutasítják a kisebbségi jogok elismerését, amelyek szerintük gátat vethetnek az egész ellenzéki mozgalomnak. Ez a széttöredezett ellenzék azonban gyengíti a fenyegetést az iráni rezsimmel szemben, amely viszont minden tőle telhetőt megtesz annak érdekében, hogy viszályt szítson az ellenzéki csoportok között. A probléma az, hogy ez a módszer általában sikeresnek bizonyul.

Teherán, 2018. november 4.
Iráni zászlót ábrázoló falfestmény Teheránban 2018. november 3-án. Az Egyesült Államok november 4-től életbe léptette az iráni olajszektort sújtó újabb szankciókat.
MTI/EPA/Abedin Taherkenareh

Mindezek fényében ideje lenne, hogy az Egyesült Államok és más külföldi kormányok végre felismerjék az iráni etnikai kisebbségek jelentette potenciált a rezsim megdöntésében. Például fontos, gesztus értékű lépés lenne, ha teret biztosítanának az etnikai csoportoknak az amerikai kormány által szponzorált médiumokban, például az Amerika Hangja rádióadó-hálózaton és a Farda Rádióban, amely Irán-szerte fogható. Ez egyben politikai eszközök használatára is ösztökélheti az iráni népet az erőszakos fellépés helyett.

Az iráni rendszerváltásra törekvők nem gondolhatják komolyan, hogy működni fog a liberális demokrácia, ha a lakosság felét még a saját nyelvük használatában is korlátozzák. Ezért jobban tennék, ha újragondolnák a jelenlegi, az etnikai kisebbségi igényeket elutasító politikát, hiszen ennek hiányában egy hatalmas tábor támogató erejének elvesztését kockáztatják.

Forrás: Reuters