Kitekintő.hu Ha nyitott vagy a világra.
India soha nem volt a legigazságosabb társadalmak egyike. Azonban mivel itt is demokrácia van, a kormányok legalább megpróbálták bővíteni a legszegényebb polgárok lehetőségeit: végtére is az ő szavazatuk legalább annyit ér, mint bárki másé. A legújabb adatok azonban azt sugallják, hogy ezek az erőfeszítések messze nem elegendőek.
Az egyik módja a lehetőségek megteremtésében elért haladás megítélésének a generációk közti mobilitás mérése, azaz annak meghatározása, hogy „neked jobb életed van-e, mint a szüleidnek volt”. Az indiaiak már régóta azt feltételezik, hogy ez a fajta mobilitás idővel növekszik, szerintük ugyanis a korábban hátrányos helyzetű társadalmi csoportokból (vagy kasztokból) származó emberek képesek arra, hogy megtalálják a módját annak, hogy jobb életkörülményeket teremtsenek maguknak. India talán politikailag megosztott és társadalmilag rétegzett, de elméletben ma az összes indiai képes előrelépni, mégpedig az egyéni vállalkozásoknak köszönhetően.
A Világbank, a Dartmouth Egyetem és a Massachusetts Institute of Technology közgazdászainak nemrég készített kutatása azonban megkérdőjelezi ezeket a kényelmes feltételezéseket. A tanulmány szerzői új módszert alkalmaztak a társadalmi mobilitás kiszámítására, ami rámutat az adatok hiányosságaira és hibáira. A kutatás eredményei azt mutatják, hogy az intergenerációs mobilitás 1991 – azaz a gazdaság liberalizációja – óta stagnál az indiai társadalomban.
Ez elég rossz hír, lévén a liberalizációnak épp az lett volna a célja, hogy jobb lehetőségeket teremtsen egyes társadalmi rétegek számára. A közelebbi vizsgálat ráadásul még inkább aggasztó képet mutat. Ha földrajzilag nézzük, India nagy részén különösen rossz sora van az embereknek – sok a vidéki térség, illetve ott vannak például az elmaradott északi területek és azok, ahol nagyon kevés jó középiskola található.
Demográfiai szempontból a kép még ennél is rosszabb. Mint kiderült, egy csoport estében a mobilitás nemhogy stagnál, hanem csökkenőben van: az indiai muszlimoknál. Az ő kilátásaik ugyanis még a történelmileg hátrányos helyzetű csoportokhoz képest is szörnyűek. Eközben a felső kasztokhoz tartozó hinduk esetében a bevételi mobilitás már viszonylag magas és időarányosan nő.
Bizonyos értelemben ez nem újdonság. Az indiai kormány már egy évtizeddel ezelőtt is vizsgálta az indiai muszlimok gazdasági helyzetét. A vizsgálóbizottság akkori jelentése megállapította, hogy a muszlimok egy főre jutó kiadásai sokkal alacsonyabbak, mint más közösségek esetében; hogy a muszlim férfiaknak kevesebb munkalehetősége van; hogy sokkal alacsonyabb arányban alkalmazzák őket kormányzati munkahelyek betöltésére, és így tovább…
Az indiai muszlimok által elszenvedett hátrányok sokfélesége mélyen megrázta a liberális indiaiakat. Ezért Manmohan Szingh akkori miniszterelnök elrendelte, hogy a kormány dolgozzon ki programokat a csoport támogatására. Emellett közölte, hogy – a szűkös állami források ellenére – e segélyprogramoknak elsőbbséget kell élvezniük.
Ami sokkoló, az az, hogy ez a „hisztéria” azóta is folytatódik: egyes politikai pártok például – saját elmondásuk szerint – csak a muszlimokkal törődnek. Azonban ez természetesen nem igaz, lévén egyetlen párt sem akar politikai öngyilkosságot elkövetni azáltal, hogy csupán a lakosság 14 százalékára koncentrál.
Úgy tűnik, az indiai muszlimok számára nincs kiút ebből a helyzetből. A strukturális megkülönböztetés azt jelenti, hogy nem férhetnek hozzá sok olyan lehetőséghez, amelyet a piacgazdaság megnyitott más csoportok számára. Néhány közgazdaságtani tanulmány azt mutatja, hogy harmad annyi – azonos képzettséggel rendelkező – muszlim jelentkezőt hívnak be állásinterjúkra, mint amennyi hindut. A szociológusok pedig rávilágítanak arra, hogy a muszlimokat a városok régebbi részeibe tömörítik, akik így elvesztik a növekvő gazdaságban rejlő lehetőségeket.
Eközben minden olyan társadalmi terv, amely a muszlimok élethelyzetének javítására irányul, politikailag mérgező, mivel ezáltal a politikusokat azzal lehet vádolni, hogy csak a muszlim szavazók megszerzésére törekednek.
Mindezek fényében India nem engedheti meg, hogy abba a hitbe ringassa magát, hogy a dolgok elkerülhetetlenül a megfelelő irányba haladnak. Az országnak nem csupán új munkahelyekre van szüksége, hanem olyan munkahelyekre, amelyek mindenki számára nyitottak és elérhetőek, különösen azok számára, akik a társadalmi piramis alján vannak. Az esélyegyenlőség nélkül India jó eséllyel tűzfészekké válhat.
Forrás: Bloomberg
