Putyin a Közel-Kelet felől settenkedik Európa felé

Oroszország felismerte, hogy a Nyugat aláaknázásának legjobb módja az, ha alulról közelít – azaz a Közel-Keleten keresztül. Lássuk, hogyan is történik ez.

A II. világháború idején az Egyesült Államok és a Wehrmacht (a Harmadik Birodalom hadserege) közti első nagy csatákat nem Európában vívták. 1942. november 8-án amerikai-angol csapatok szálltak partra Marokkóban és Algériában. Az addig a Vichy-kormányhoz hű francia csapatok csak minimális ellenállást tanúsítottak, ezzel az afrikai német-olasz erők két tűz közé szorultak. A nyugat felől támadó amerikaiak 1943. április 7-én találkoztak az Egyiptom felől támadó brit 8. hadsereggel, végül 1943. május 13-án a Tunéziába szorított német utóvédcsapatok megadták magukat.

Na de miért Észak-Afrika? A szövetséges erők stratégiai tervezői 1942-ben megállapították, hogy egy esetleges invázió Franciaországon keresztül kudarcra van ítélve, ezért tervezték Németországot – ahogy azt állítólag Winston Churchill nevezte – a Földközi-tenger „puha hasa” felől megtámadni. Tunéziából indulva kezdték meg tehát az olaszországi inváziót és innen indult a hosszú, véres menet Berlin felé.

Talán Vlagyimir Putyin orosz elnök jó volt történelemből és földrajzból, vagy az is lehet, hogy egyszerűen csak szereti a térképeket, mindenesetre bármi is a hobbija, úgy tűnik, hogy jól gondolkodik. Moszkva befolyásának jellege manapság nagyban különbözik a régi szovjet időktől, amikor Oroszország bábállamokat gyűjtött (kivéve a folyamatos orosz erőfitogtatást Szíriában).

Ez a stratégia pedig hatékonynak – vagy legalábbis elég hatékonynak – bizonyult ahhoz, hogy Oroszország fontos szövetségeseket vonjon el az Egyesült Államoktól, miközben olyan kompetens, „ideológiamentes” partnerként mutatkozott be, aki osztja a regionális szereplők érdekeit. Ebben rejlik az oroszok közép-keleti és európai stratégiájának központi logikája:

  • befolyást szerezni Washington kárára,
  • gyengíteni az Egyesült Államok pozícióját a régióban,
  • és mindeközben nyomást gyakorolni Európára a „gyenge, puha hasán” keresztül – ebben az esetben délről és délkeletről közelítve.

Szíria és Irak

Vegyünk egy térképet és rajzoljunk egy vonalat Moszkvából Damaszkuszba, illetve a szíriai fővárosból az iraki, kurdok által lakott Erbílbe. Mindenki tudja, mi történt Szíriában: az oroszok azért csatlakoztak a konfliktushoz, hogy megmentsék egyik szövetségesüket, akinek segítettek abban, hogy háborút viseljen. Egy olyan háborút, amely több millió menekültet termelt, akik közül sokan már eljutottak Európába, míg mások ma is a kapukat döngetik.

A szíriai menekültválság európai politikára gyakorolt hatásai mélyrehatóak voltak, Európa-szerte felbátorítva a populista és oroszpárti jobboldalt, mégpedig a háború utáni liberális konszenzus rovására. Míg Szíria egy jól ismert történet, azt csak kevesen fedezték fel eddig, hogy 2017 óta Oroszország állítólag 4 milliárd dollárt fektetett be a kurd olaj- és gázszektorba. Erbílből pedig indul az orosz hatalom vonala Iránba, egészen Teheránig.

Bár a Moszkva-Damaszkusz-Erbíl-Teherán vonal az orosz befolyás fontos tengelye, más, Oroszország által uralt földrajzi vonalak talán még relevánsabbak Európa szempontjából.

Törökország

Vegyük elő megint a térképet és rajzoljunk egy vonalat Moszkvából a török fővárosba, Ankarába. Az oroszok nem teljesen fordultak a törökök felé, azonban különféle események kombinációja – az, hogy Szíriában Putyin a nagy hal; Recep Tayyip Erdogan török elnök világnézete (és rendre kiújuló konfliktusa az európai vezetőkkel); valamint az, hogy a hidegháború után a nemzetközi politika természete még mindig változik – lehetővé tett egyfajta török-orosz partnerséget:

  • a törökök várhatóan 2019 júliusában megkapják Oroszországtól a fejlett, Sz-400-as légvédelmi rakétarendszereket (az ezek vételéről szóló üzletet már tavaly ősszel nyélbe ütötték a felek),
  • Törökország kereskedelmi forgalma Oroszországgal nagyobb, mint az Egyesült Államokkal,
  • és Erdogan nemrégiben – Peking és Teherán mellett – Moszkvát Washington alternatívájaként jellemezte.

Törökország „elvesztése” heves aggodalmat keltett a washingtoni politikai közösségben, de az európai országok számára, akik az áruk és szolgáltatások áramlásán keresztül is jobban kapcsolódnak Ankarához, és akik Anatóliát puffernek tekintik saját maguk és Moszkva között, az egyre inkább virágzó török-orosz kapcsolatok még nagyobb problémát jelenthetnek.

  • Kapcsolódó cikkeink:

Egyiptom és Líbia

Induljunk el megint Moszkvából, de ezúttal a Földközi-tengeren átkelve először Kairóba, majd innen egy éles balkanyarral Líbia irányába, Bengáziba. Ez a harmadik tengely.

Az oroszok – az iszlamizmus jelentette fenyegetés elleni rendíthetetlen álláspontjukkal – csúcstechnológiás fegyvereket (és az emberi jogokkal kapcsolatban „nem teszünk fel kérdéseket”-politikát) ajánlanak az egyiptomi vezetők számára, akiknek így Oroszország vonzó alternatívát kínál az Egyesült Államok helyett. Egyiptom pedig kritikus eleme a meglévő regionális politikai rendnek, lévén legalább három évtizeden át az USA-t támogatta a Közel-Keleten.

Ahelyett, hogy megfordítaná Henry Kissinger 1970-es években elért diplomáciai bravúrját (nyugat felé fordította Egyiptomot), Moszkva inkább igyekszik olyan helyekre befurakodni, ahol az amerikaiak és az egyiptomiak nem találják a közös hangot. Ez pedig igen kellemetlen Európa számára is, lévén a világkereskedelem mintegy 10 százaléka – és ennek a 10 százaléknak a nagy része európai exportot és importot jelent – a Szuezi-csatornán halad keresztül. Emellett az egyre szorosabb egyiptomi-orosz kapcsolatok azt a kilátást is növelik, hogy hosszú idő óta először az amerikai és európai haditengerészet nem képes teljesen akadálytalanul működni a keleti mediterrán térségben.

Líbia a kirakós legérdekesebb és legizgalmasabb darabja a régióban. Az nem világos, hogy mennyire mélyen érintettek az ország keleti részének életében, de az oroszok biztosan összejátszanak az egyiptomiakkal és az emirátusi erőkkel, mégpedig bármilyen olyan politikai rendezés ellenében, amely „iszlamista elemet” tartalmaz. Halifa Haftár líbiai katonai vezető többször találkozott orosz tisztviselőkkel, és 2017-ben Putyin (nem véletlenül) egy kisebb orosz hadtestet telepített egy nyugat-egyiptomi légi bázisra, mintegy 60 mérföldre a líbiai határtól. A nyilvánosság előtt az oroszok azt tanácsolták a líbiai politikai erőknek, hogy kössenek kompromisszumot, de az európaiak azt gyanítják, hogy Moszkva titokban támogatja a Haftárt.

Líbia különös erőfeszítésnek tűnhet, főképp azért, mert – ahogy azt gyakran emlegetik – Putyin korlátozott forrásokat fordít a külpolitikára. Akkor meg mindek? Nos, Kelet-Líbia alatt található a világ egyik legnagyobb könnyű-, illetve édes kőolajtartaléka, valamint az ötödik legnagyobb földgáztartalék Afrikában. A líbiai olaj- és gázexport nagy része pedig Európába kerül. Putyin szempontjából stratégiai hanyagság lenne, ha nem lenne jelen Líbiában, egy olyan helyen, ahonnan Oroszország potenciálisan befolyásolhatja Európa energiaellátását.

Tavaly az Oroszország-szakértők elutasították az ország beavatkozását Szíriában, európai információs hadviselését, valamint a Krím elcsatolását is elbagatellizálták. Mára világosnak kell lennie, hogy Moszkva visszatérése a Közel-Keletre valami sokkal nagyobb dologról szól – elég, ha csak vetünk egy pillantást a térképre.

  • Korábbi cikkünk a témában:

Forrás: Foreign Policy / Wikipédia / Kitekintő

Friss hírek

A világszerte népszerű lager Olaszországból (x)

Olaszország hazai gyártású sörei közül az egyik legismertebb a Peroni, amely szerte a világon kedvelt márka. A Forma-1 futamok iránt rajongók is ismerhetik, ugyanis az Aston Martin egyik fő támogatója. A cikkben annak járunk utána, hogy mit érdemes tudni erről a sörről.

Read More »