Venezuela szomszédai nem várhatnak Sam bácsira

Az ENSZ adatai szerint eddig 5 000 venezuelai menekült Curacao-ba, 20 000 Arubába, 30 000 Brazíliába, 40 000 Trinidad és Tobagóba, valamint több mint 600 000 Kolumbiába. Az egyre duzzadó menekültügyi válság összehangoltabb regionális választ igényel, lévén a latin-amerikai országok nemigen számíthatnak az Egyesült Államok segítségére.

A múltban az Egyesült Államok szinte minden esetben reagált a politikai vagy humanitárius válság által kiváltott elvándorlásra. Jó példa erre a Mariel Boatlift néven elhíresült tömeges migráció, amikor is Fidel Castro közölte, hogy ha valaki nem akar Kubában élni, akkor „el lehet innen menni”. Mariel kikötőjében ezért 1980. április 15. és október 31. között szabadon hajóra lehetett szállni, aminek köszönhetően fél év alatt 125 000 kubai hagyta el az országot, jellemzően fiatal, tanult emberek, akik egy tömbben telepedtek le a 140 kilométer széles Floridai-szoros túloldalán, Miamiban.

Közel két évtizeddel később az USA több tízezer hondurasinak és nicaraguainak adott menedéket a Mitch hurrikán után, és több mint negyedmillió salvadorinak a 2001-es földrengés után.

Annak ellenére, hogy a régió nem mindig fogadta szívesen az esetleges amerikai beavatkozást, amikor válságok merülnek fel, a latin-amerikai nemzetek még mindig észak felé fordulnak.

Bár az Egyesült Államok nyomást gyakorolt Venezuelára a demokrácia helyreállítása érdekében, a menekültválság terhe leginkább az ország közvetlen szomszédainak vállát nyomja, amelyek jelenleg nem engedhetik meg maguknak, hogy megvárják a zavart és egyre kevésbé jóindulatú Egyesült Államokat, hogy kihúzza őket a csávából. Ehelyett azonnali és kollektív regionális választ kell adniuk arra, ami mára a félteke legnagyobb humanitárius válságává vált.

Most nem számíthatnak az USA segítségére

A Trump-adminisztráció elég kevés hajlandóságot mutat arra, hogy akár a kisujját megmozdítsa a régió legsürgetőbb kérdéseiben, sőt, inkább hátráltatja azokat. Ha csak a múlt évet nézzük: Donald Trump első elnöki rendeletében kiléptette az Egyesül Államokat a TPP-ből, azaz a Csendes-óceáni Szabadkereskedelmi Egyezményből, magára hagyva Kanadát, Chilét, Mexikót és Perut, akik ezek után csak a szövetség többi tagjában bízhattak, hogy sikerül megmenteni a megállapodást. Továbbá Trump folyamatosan azzal fenyegetőzik, hogy az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezményből (NAFTA) is kivonja az USA-t, hacsak nem tárgyalják újra az ő szájíze szerint. Ezen kívül kisétált a párizsi klímaegyezményből, amelyet a latin-amerikai nemzetek széles körben támogattak, valamint visszafordította az Obama-kormányzat nyitását Kuba felé.

Ami a latin-amerikai embereket illeti, az Egyesült Államok nagyobb valószínűséggel rúgja ki (vagy határolja el fallal) őket, mintsem vörös szőnyeget eléjük terítve várja érkezésüket. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az amerikai kormány nemrégiben bejelentette: 2019 szeptemberéig  szabott határidőt az USA-ban tartózkodó, átmeneti védett státuszt élvező 200 000 salvadori és 60 000 haiti állampolgárnak az ország elhagyására vagy helyzete legalizálására. És akkor még nem beszéltünk a DACA-program visszavonására tett számos ígéretről és kísérletről, ami mintegy 800 000 fiatalt érint.

Az amerikai kormány ezen kívül felére csökkentette a menekültek számára fenntartott helyek számát, valamint folyamatosan felgyorsítja a legújabb kérelmezők menedékkérelmi eljárását. Ez egy olyan döntés, amely valószínűleg számos venezuelai menedékkérő gyors visszatoloncolását eredményezi majd, akik egyébként képesek lennének dolgozni a várakozási idő alatt.

Vezető amerikai diplomaták felszólaltak ugyan a venezuelai humanitárius válság és az emberi jogok megsértése kapcsán, Rex Tillerson amerikai külügyminiszter latin-amerikai körútján, mely során öt országba is ellátogatott, mégis leginkább a Venezuela elleni szankciós nyomásra helyezte a hangsúlyt, nem pedig a katasztrófa azonnali megoldására. És bár a Trump-kormányzat többször is felajánlott Venezuelának támogatást – amelyet Nicolás Maduro venezuelai elnök rendre elutasított –, a menekülteket befogadó országokat nagyrészt magukra hagyta.

Nem biztos, hogy elég lesz a latin-amerikai országok erőfeszítése

A legsúlyosabb terhet viselő Kolumbia annak ellenére ideiglenes védettségi státuszt adott 150 000 venezuelainak, hogy csökkentette az új vízumok számát, megerősítette a katonai jelenlétet az illegális határátlépések megállítására, valamint tisztviselői törökországi menekülttáborokba is ellátogattak a legjobb, bevált gyakorlatok megismerése céljából. Brazília szükségállapotot jelentett a határ menti Roraima államban, megduplázta a csapatokat és alapszolgáltatásokat biztosít az újonnan érkezők számára. És bár legtöbbször nem ők az elsődleges célállomás, Peru és Argentína kissé lazítottak a vízumkötelezettségeken, így több venezuelai migráns tud itt maradni és dolgozni.

A La Opinion napilap által közreadott képen venezuelaiak tízezrei láthatóak a Kolumbiába vezető Simon Bolivar hídon Cucutában, Kolumbiában, 2018. február 9-én. (EPA/Edinsson Figueroa)

Ezek a megoldások azonban nem lesznek elegendőek. Az emberek tömeges áramlása már most túlterheli a határ menti gazdaságokat, az iskolákat, az egészségügyi rendszereket és a menekültszállásokat Kolumbiában, Brazíliában és még Ecuadorban is. Venezuela karibi szomszédai, amelyek legtöbbje gyenge lábakon álló intézményrendszerrel rendelkezik, valamint még nem épült fel a tavalyi hurrikánok okozta katasztrófák után, egyszerűen nem képesek megfelelni az efféle új kihívásoknak.

A menekültek ezen kívül sebezhetőek és könnyen embercsempészek áldozatává válhatnak, ezáltal pedig jelentős utánpótlást biztosíthatnak a drog- és bűnszervezeteknek.

Ráadásul a latin-amerikai országok közötti egyeztetés nem lesz könnyű. A sok kooperatív retorika és közel két tucat regionális gazdasági és diplomáciai testület ellenére az országok és külpolitikai erőfeszítéseik meglehetősen magukra maradnak. Nincs NATO, nincs valódi vámunió, és eddig egyetlen regionális testület sem volt képes és hajlandó magára vállalni a döntőbíró szerepét. Ehelyett – részben az északi óriás vezetésének köszönhetően – minden ország egy nem-beavatkozási mantrát fogadott el szomszédai felé.

Mi a teendő?

A humanitárius válság leküzdéséhez erőteljes erőfeszítésekre van szükség, hogy finanszírozni lehessen az élelmiszert, a vizet, a menedékhelyeket és az egészségügyi ellátást a mostani és a jövőbeli menekültek számára. Ez azt jelenti, hogy új iskolákat kell létrehozni (a menekültek fele általában gyermek), fejleszteni kell az infrastruktúrát, és meg kell találni azokat a módokat, amelyek lehetővé teszik, hogy a száműzöttek munkát vállalhassanak. Ez pedig azt jelenti, hogy egyre több nemzetnek kell átvennie a száműzetésbe kényszerítetteket, kiküszöbölve Venezuela azonnali összeomlását.

Hogy a fentieket finanszírozni tudják, a régió vezetőinek az Amerika-közi Fejlesztési Bankhoz, valamint a Világbankhoz kell majd fordulniuk olcsó kölcsönökért. Ezen kívül nyomást kell gyakorolniuk Kínára, amely nemcsak Latin-Amerika nyersanyagát, hanem egyre növekvő fogyasztói piacát is megkívánja. Továbbá erélyesen ki kell állniuk Kuba ellen, amely támogatta Nicolas Madurot, amikor az elnök szétcincálta országának demokráciáját, amely emiatt megkezdte gazdasági és pénzügyi önpusztítását.

Latin-Amerika nem igényel új mechanizmust ennek a kohéziósabb és átfogóbb válasznak a megvalósítására – a közelmúltban létrehozott, 14 országot magába foglaló Lima-csoport elegendő lehet. A nemzeteknek csak arra kell egyesíteniük az akaratot és a vezetést, hogy vegyék fel a regionális humanitárius köpenyt. Ha ez megtörténik, talán az Egyesült Államok is segítőkészebbnek fog mutatkozni.

Forrás: Bloomberg / Kitekintő