Rejtett állami támogatások pörgetik az amerikai olajipart

A Nature Energy folyóiratban publikált friss tanulmány szerint az amerikai olajmezők felének kitermelését nem lehetne nyereségesen működtetni kormányzati támogatások nélkül a jelenlegi olajárak mellett. 

A tanulmányt a Stockholm Environment Institute and Earth Track készítette, és arra jutottak, hogy 50 dolláros olajár mellett a palaolaj kitermeléséhez használt eljárás, a hidraulikus repesztés alkalmazhatósága erősen függ a kapcsolódó kormányzati hozzájárulásoktól.

A Texas állam és Mexikó határán fekvő Permian-medence készletének 40 százalékát például nem lehetne tisztán piaci alapon gazdaságosan kitermelni, a Williston-medencében pedig ez az arány már 59 százalékra ugrik fel a kutatók szerint.

Az, hogy pontosan mi tekinthető állami támogatásnak és mi nem, természetesen vita tárgya. Az olajipar képviselői –  élükön az American Petroleum Institute lobbistáival – régóta tagadják, hogy bármilyen támogatást kapnának az államtól. Januárban egy szenátusi meghallgatáson az Exxon Mobil korábbi vezérigazgatója, ma már külügyminiszterként tevékenykedő Rex Tillerson is a fenti álláspontot képviselte. Jeanne Shaheen szenátor kérdésére válaszolva kijelentette:

“Nem tudok róla, hogy a fosszilis energiahordozók ipara bármilyen támogatást kapna, amit szubvencióként tudnék  jellemezni.”

A tanulmány készítői viszont másképp értékelik a helyzetet, nem csupán a tiszta készpénz-alapú folyósításokat veszik figyelembe, hanem olyan eszközöket is, mint például az adókedvezmények, melyeket a vállalatok igen kreatívan tudják használni és valójában beruházás-támogató eszköznek lehet őket tekinteni.

Vagy vehetjük a texasi kikötők bővítésének esetét, ahol a bővítésre kizárólag azért került sor, hogy a legnagyobb, exportpiacokra szállító olajtankerek is ki tudjanak kötni – a költségeket pedig ennek ellenére nem a vállalatok állták, hanem a kormányzat.

Egy újabb érdekes, valójában piactorzító hatású jelenség az alulszabályozottság. A tanulmány készítői felhívják a figyelmet arra, hogy a jelenlegi szabályozás szerint az olajipari vállalatoknak az elvártnál lényegesen kisebb összegű biztosításokat kell csak megkötniük, nincsenek rákényszerítve, hogy a tevékenység potenciális környezeti veszélyeivel arányos biztosítással dolgozzanak.

Így fordulhatott elő az a 2013-as kanadai eset, hogy amikor egy olajat szállító tehervonat felrobbant, a biztosítás mindössze 25 millió dollárnyi kárt fedezett, miközben a valódi kár 2 milliárd (!) dollár körül lehetett.

A fent vázolt adókedvezményekkel, államilag finanszírozott beruházásokkal és alulszabályozottsággal megtűzdelt rendszernek az az eredménye, hogy a vállalati profitok nőnek, mégpedig úgy, hogy maga a kitermelés nem teljesen piaci alapon történik, így ezen kitermelő vállalatok árrugalmassága is lényegesen megnövekszik.

Ennek jele, hogy mióta 2016 januárjában 40 év után megszüntették az amerikai olajexport tilalmát, az exportált olja mennyisége gyorsan, az előzetes várakozások feletti mértékben kezdett növekedni és ma már napi 1,5 millió hordó feletti a külpiacokra szánt mennyiség.

A Bloomberg szerint Kína és India az amerikai export két legnagyobb felvevőpiaca, és ezen országok kereslete a jövőben várhatóan még tovább növekszik, így egy alternatív eladási platformot jelent, ami jó hatással van az árak alakulására.

Egy kis túlzással ezen a ponton kijelenthetjük, hogy az amerikai adófizetők – a hivatalosan el sem ismert kormányzati kedvezményeken keresztül – azt finanszírozzák, hogy az amerikai palaolaj megfelelő áron eljuthasson Kínába és Indiába. A szélesebb keresleti oldal pedig magasabb árakat, azaz több profitot jelent az olajvállalatoknak.

  • Kapcsolódó cikkeink:

Forrás: Desmog blog

Felkapott hírek

Friss hírek